1916 februárjában egy feldőlt haranglábnál az Ikva folyó menti Bereh faluban (ma Ukrajna)

A Nagy Háború kezdete

Az I. világháború kitörését követően, 1914 késő nyarán, az akkoriban alezredesként szolgáló Csécsi Nagy Imrét alakulatával, a 2. számú honvéd huszárezreddel a galíciai hadszíntérre vezényelték. Az akkor érvényes hadrend szerint az ezred a Brudermann Rudolf lovassági tábornok által vezetett 3. hadsereg kötelékébe tartozott, ezen belül pedig a 11. honvéd lovashadosztály alárendeltségébe helyezett, Czitó Károly vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 22. honvéd lovasdandárba.

Csécsi Nagy osztálya augusztus 20-án indult el Nagyváradról, amiről és az első háborús élményeiről a következőképp írt húgának, Erzsébetnek: „Mi bizony, hogy a szokásos szólással éljek: úgy cseppentünk bele az események közepébe, mint mikor derült égből lecsap a villám. Egy feledhetetlenül szép búcsúztató után – melynél lélekemelőbbet elképzelni sem tudok – bizalommal és lelkesedéssel telve indultunk el a hosszú útra, melyről senki sem tudhatta közülünk, hogy lesz-e még onnan visszatérés? És bizony, akik akkor a lelkesedés mámorában úsztunk, közülünk már eddig sokan ott maradtak, s nem látják többé édes hazánkat, melyért s az utána való vágyakozásért – nem restellem bevallani – sok könnyet hullattunk ott a messze idegenben. Egy kedves, jó szomszédom által meglepetésszerűleg tubarózsával csodaszépen feldíszített lovamon vezettem kis csapatomat a lakosság meg nem szűnő éljenzése és virágeső közben a vasúthoz, hol már vártak ránk a tábornokok és a tisztikar. A búcsúbeszéd után következett az »Imához« vezényszó, melynél a legmagasztosabb mozzanat az volt, mikor a katonazene a hymnust játszotta, s a sok ezernyi nép levett kalappal, áhítattal énekelte, hogy »Isten áldd meg a magyart!« A megindultságtól könnyek peregtek végig arcunkon […] Ezután következett a három napig tartó utazás. A megérkezés utáni első napon már belejutottunk az ütközetek sorozatába. Mindjárt az első nap estéjén rohamot intéztünk az ellenségre, amelyben különösen a derék aradi huszárok veszítettek sokat. Másnap azután nekünk volt sok veszteségünk, mikor K[amionka Strumilowa] városkán áthaladva, az orosz rettentő támadást intézett ellenünk. Ez alkalommal három tisztem esett s a legénységből is sokan ott maradtak”.

Az előbb említett események, illetve az első harcérintkezések konkrétan a következőképpen zajlottak: a 2. honvéd huszárezred a 3. honvéd huszárezreddel együtt augusztus 24-én kezdte meg Lemberg (ma: Lviv, Ukrajna) térségéből az előrenyomulást Kamionka Strumilowára (ma: Kamjanka-Buzka, Ukrajna). Ennek során azonban, ellentétben a 3. honvéd huszárezreddel, Csécsi Nagy osztálya nem ütközött ellenségbe. Esetükben a tűzkeresztségre csak másnap került sor. A 25-én reggel kezdetét vett előrenyomulás során ugyanis a nagyváradi osztályt rendelték ki elővédnek, a Bug folyón való átkelés biztosítására. Az átjáróknál azonban erős orosz ellenállásba ütköztek, aminek következtében végül visszavonulásra kényszerültek. Utóbb az osztály egyik százada ismét megpróbálkozott az előrenyomulással, de az orosz túlerővel ezúttal sem bírtak.

A hadosztályparancsnokság emiatt a következő napra nagyobb szabású erőszakos felderítést rendelt el. Ennek során az első harcvonal centrumát Csécsi Nagy osztálya képezte. A roham során egy ellenséges srapnelgolyó leterítette az alezredes lovát, amely ráesett és maga alá temette. Három derék huszárja azonban rögtön visszafordult és kiszabadította a némileg kábult Csécsi Nagyot, aki az esés következtében bordatörést és könnyebb külső sérüléseket szenvedett. Egy golyó pedig, miután huszárai felsegítették, a csákóját lőtte át.

Ily módon hamar megtapasztalni kényszerült a háború kegyetlen valóságát, és mint írja: „ez így ment napról-napra, az események kergették egymást. Állandó tevékenységben és izgalomban teltek napjaink”.

Előbbiekhez kapcsolódóan, egy levelében, lovának elvesztéséről is megemlékezett, megható tanúbizonyságot téve huszár és négylábú társa szoros összetartozásáról: „[…] egy srapnell-golyó ellövi alólam […] kedves lovamat […] Lovam fölkelt s lépésben megindult. Mikor kábultságomból magamhoz térve, észrevettem lovam távozását, utána kiáltottam nevét: »Kényes!«  Erre kedves lovam megállott, (50–60 lépésnyire lehetett tőlem) visszanézett rám, miközben gyönyörű nyaka lassan lefelé hanyatlott és a következő percben összerogyott a »Kényes«. Fájdalmas tekintetét, mellyel tőlem búcsúzott, sohasem felejtem el”.

Szeptember közepén az ezredparancsnok, Flohr János alezredes megbetegedése következtében Csécsi Nagy vette át az ezred parancsnokságát, majd hamarosan, 1914. november 1-jén, ezredesi kinevezést is nyert. Viszont november 7-én ő is megbetegedett, pontosabban a régi reumája újult ki a hadjárat fáradalmainak köszönhetően. A sok küzdelem után azonban ekkoriban a 11. honvéd lovashadosztály némi pihenőt kapott, így Csécsi Nagy is kétheti szabadságot kért, melynek során Nagyváradra utazott, hogy a városhoz közeli Félixfürdőn kúráltassa magát.

  1. Csécsi Nagy ezredesként

A népfelkelő huszárok élén

 A hadszíntérre való visszatérését követően, 1914. december 10-én, az akkor létrehozott 2. népfelkelő huszárezred ideiglenes parancsnokává, 1915. május 18-án pedig az 1. népfelkelő lovasdandár parancsnokává nevezték ki. Utóbbi seregtestet 1914 decemberében állították fel az 1. és 2. népfelkelő huszárezredből. A népfelkelés kapcsán el kell mondani, hogy ezt eredetileg csak kiegészítő fegyveres erőnek szánták, így a népfelkelő csapattestek csak háború esetén kerültek felállításra. Népfelkelési kötelezettséggel, az ehhez szükséges védképességgel rendelkező, de sem a közös hadsereg, sem a honvédség állományhoz nem tartozó 19–42, 1915-től 18–50 év közötti férfiak tartoztak. Tisztikarukat pedig főként nyugállományú, szolgálaton kívüli vagy kilépett tisztek, illetve megfelelőnek minősülő polgári személyek alkották.

A háború folyamán ugyanakkor, az eredeti célkitűzéssel szemben, alkalmazásukat tekintve, gyakorlatilag nem tettek különbséget az első és másodvonalbeli alakulatok, valamint a népfelkelők között. Így utóbbiakat szintén bevetették a legnehezebb helyzetekben is, melyek során rendszerint hősies helytállást tanúsítottak.

Az 1. népfelkelő lovasdandár 1915 elején került először bevetésre a Keleti-Kárpátokban, a Felvidékre betörő oroszok ellen. Májusban, a gorlicei áttörést követően pedig, a Przemyśl (ma Lengyelország) irányába történő előrenyomulásban vett részt, immár Csécsi Nagy parancsnoksága alatt. Utóbb, július folyamán, a Lembergtől keletre vívott harcoknál használták fel. Augusztustól pedig a Bug folyó mellett, Kamionka Strumilowától északra foglalt el védelmi állást.

 3. A 2. népfelkelő huszárezred törzse Vysokovnál (ma Ukrajna; 1915.02.12.)

4. A 2. népfelkelő huszárezred segédtisztje (Galícia, 1915.02.12.)

A lovasság, I. világháború során végbemenő nagy átalakulása, vagyis, hogy a huszárok is döntő részben lövészárokba kényszerültek és többnyire gyalogos katonaként harcoltak, természetesen a népfelkelő huszárokat is érintette. Erről a huszárok számára megrendítő változásról szemléletes képet kapunk báró Bothmer Béla tábornoknak, az 1. népfelkelő lovasdandár első parancsnokának 1915. februári szavaiból:

„[A huszáron] szomorúság vett erőt […] Nem is egészen azért, mivel a föld alá kell bújnia, [annak] aki mindig magasabban jár a földi halandónál, de mert el kellett hagynia a lovát. Megható volt, amikor búcsúztunk tőlük, mindenki a saját paripájától és a nagy bizonytalanságban, hogy megtaláljuk-e ismét. Aztán ló helyett kaptak a huszárok ásót, kapát, amellyel eleinte nemigen tudtak mihez fogni, úgy kellett beadagolni nekik. A tisztjeim elmagyarázták nekik, milyen fontos fegyver az ásó meg a kapa, hogy kell vele helyet csinálni a föld alatt, hogy ellenség hozzá ne férjen. Tágra meresztett szemekkel hallgatták az előadást, és amikor a dolog gyakorlati kivitelére került a sor, hát olyan fedezékeket tudtak ásni, hogy a muszka se különbet. […]

[a lovakat] a faluban őrizték és gondozták […] míg mi oda voltunk. Hanem aztán az az öröm és boldogság, amikor a huszárok visszakerültek a lovakhoz! Volt olyan, amelyik sírt az örömtől és úgy ölelte át a lovát, mintha a gyereke volna”.

  5. Népfelkelő huszárok 1915 márciusában

6. Az 1. Népfelkelő Lovasdandár a Kárpátokban, 1915.

A népfelkelő lovasdandár egyszerű huszárai mellett, a Bothmer Bélát követően élükre állított Csécsi Nagy is kiválóan helytállt. Így 1915. augusztus 20-án az uralkodó a Katonai Érdemkereszt III. osztályát hadidíszítménnyel adományozta számára az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismeréséül, 1916. január 10-én pedig díjmentesen elnyerte a Vaskorona Rend III. osztályát a hadidíszítménnyel.

1916 első felében Csécsi Nagy parancsnoksága alá helyezték a népfelkelő lovasdandár mellett a 29. vadászzászlóaljat, a 8. huszárezred lövészosztályát, valamint a 3. Landwehr dzsidásezred lövészosztályát is. A Csécsi Nagy csoportnak nevezett kötelék ezt követően az Ikva folyó mentén épített ki állásokat. Ezekben érte az 1916 júniusában meginduló Bruszilov-offenzíva is.

 7. Az Ikva folyónál 1916-ban (Csécsi Nagy középen, ülő helyzetben)

Az orosz támadás kezdetekor, június 4-én Csécsi Nagy csoportosítása a Dubnótól (ma Ukrajna) délre, a Minkowce (ma: Myn'kivtsi, Ukrajna) és Sapanow (ma: Sapaniv, Ukrajna) közötti állásaiban volt. A tüzérségi tűz által előkészített, hatalmas gyalogsági támadás során a csoportosítástól délre az oroszok áttörték az osztrák–magyar állásokat. Ennek következtében a Csécsi Nagy csoport súlyos veszteségeket szenvedő jobbszárnyát is némileg hátrébb kellett vonni. A további támadásokat azonban a huszárok véres kézitusában és kézigránátharcban visszaverték.

Másnap reggeltől az oroszok erős tűz alá vették a csoportosítást és különösen a jobbszárnyon levő támaszpontot igyekeztek bekeríteni. A huszárok megritkult sorai nehéz közelharcban védekeztek és csak véres kézigránátharc közben, parancsra ürítették ki a támaszpontot. A küzdelem súlyosságát érzékelteti, hogy a lovasdandár egyik osztályának 510 emberéből csak 196 maradt meg, a többi elesett.

 8. Üldögélés egy 15  cm-es M14 tábori tarackon

 Június 7-én a lovasdandár újabb ellentámadással igyekezett előretörni, de szárnyának ritka és helyenként megszakított vonalát nagy erejű támadás érte, melynek révén az oroszok át is törték azt. Ennek során az egyik géppuskás osztag legénysége, amely a végsőkig kitartott, az utolsó emberig elveszett. A dandár ekkor a 8. huszárezred megmaradt 200 lövészének és két gyalogosszázadnak a bevonásával újból ellentámadásra indult, ami aztán sikerrel is járt. Az oroszokat visszavetették. Pár nappal később, június közepén azonban a hatalmas veszteségeket elszenvedő csoportosítást kivonták az arcvonalból.

Ezen alkalommal az 1. hadsereg parancsnoka, báró Paul Puhallo von Brlog vezérezredes a következő dicsérő parancsot adta ki: „A június 4-i sapanowi áttörést követő […] harcokban a lóról szállt lovasságból álló Csécsi Nagy csoport különösen kitüntette magát hősiességével. Ezek a derék magyar népfölkelő huszárok oly heroikus magatartást tanúsítottak, hogy állományuk több mint felének feláldozásával három napon át tartó makacs védelmi harcokban nemcsak megállították a sokszoros túlerővel végrehajtott támadásokat, hanem még bravúros, sikeres ellentámadásokat is végrehajtottak. Ennek a kiváló csoportnak a legkülönlegesebb elismerésemet fejezem ki rendkívüli nagy hősiességéért”.

A lovasdandárt ezt követően, más alakulatokkal együtt, az 1. és a 4. hadsereg közötti, mintegy 50 km-es hézag biztosítására rendelték. A cári csapatok azonban itt is támadásba lendültek. A 7. lovashadosztály kötelékébe helyezett dandár így július közepétől, Tereszkowiec (ma: Tereskivc, Ukrajna) és Oszczew (ma: Osiv, Ukrajna) térségében újabb súlyos harcok középpontjába került. Ezek során július 19-től a Korytnica és Pustomyty (ma mindkettő Ukrajnában) közötti állásokat védte önfeláldozóan, mígnem július 25-én a német 2. gárda-lovasdandár fel nem váltotta. Csécsi Nagy népfelkelő huszárait ezt követően a 2. hadsereg támogatására Brody (ma Ukrajna) környékére szállították.

Említésre méltó, hogy e véres harcok mellett még karitatív tevékenyégre is jutott ereje a dandárnak és parancsnokának. Csécsi-Nagy ugyanis, tisztikara és legénysége körében, egy a Külső-Keleti-Kárpátokban található, Hajasd nevű községben (ma: Voloszjanka, Ukrajna) felállítandó iskolára 1916 folyamán 2000 koronát gyűjtött. Sőt, a dandár korábban 8000 koronával támogatta a szegény sorsúak házépítését is.

1916 szeptemberének elején, az augusztus végi román támadás következtében, a népfelkelő lovasdandárt Erdélybe vezényelték, és vonaton Marosvásárhelyre (ma: Târgu Mureș, Románia) szállították. Először a Görgényi-havasok keleti lejtőinek védelmét kapta feladatul, majd Parajd (ma: Praid, Románia) térségében egy 35 km széles arcvonalat kellett védelmeznie.

Ennek során Csécsi Nagy, akinek alárendeltségébe helyeztek egy bosnyák gyalogezredet és egy honvéd taracküteget is, csoportosítása élén a nehéz, hegyes terepen, dacára a kiterjedt frontvonalnak, sikeresen lelassította a többszörös túlerejű román erők előnyomulását. Ugyanakkor szeptember végére, szívós küzdelemben, de visszaszorultak a Küküllőig. Ekkorra azonban sikerült jelentősebb erőket összevonni a nevezett folyó mögött, minek révén lehetővé vált, hogy az osztrák–magyar erők immár támadólag lépjenek fel a románokkal szemben.

 9. Csécsi Nagy bosnyák fezben

Az október elején kibontakozó ellentámadás során a népfelkelő lovasdandár a VI. hadtest kötelékében Székelyudvarhelyen (ma: Odorheiu Secuiesc, Románia) át Csíkszereda (ma: Miercurea Ciuc, Románia) felé nyomult előre, majd részt vett a Gyimes völgyének visszafoglalásában, végül Gyimesbükktől (ma: Ghimeș-Făget, Románia) északra foglalt állást. Itt azonban a kimerítő harcokban erősen megfogyatkozott seregtest, pótlások hiányában, hamarosan feloszlatásra került.

Mindeközben Csécsi Nagy, még az 1916. június 4–9. közötti sapanowi harcok során tanúsított helytállásáért, az 1916. október 1-i legfelsőbb döntés alapján, október 14-én, elnyerte a Lipót Rend lovagkeresztjét hadidíszítménnyel és kardokkal. Az újabb magas kitüntetés feletti örömét dandárának feloszlatása nyilván beárnyékolta, ez ugyanis mélyen megrázta, amit háborús naplója érzékletesen tanúsít:

„XI/9. Csütörtök […] Délután a hadtest értesít, hogy felterjesztést tett a hadsereg főparancsnoksághoz, hogy a dandárból 1 ezred alakíttassék, – ami a dandár feloszlatását jelentené. A hír nagyon fájdalmasan érint bennünket. […]

XI/21. Kedd reggel kapjuk az elkeserítően szomorú hírt, hogy a főherceg [Habsburg Frigyes tábornagy] a dandárt feloszlatja. A csapatokból egy ezred alakul […] Én egyelőre a H.M. rendelkezésére vagyok bocsátva”.

Az érzelmek hatása alatt adta ki Csécsi Nagy 1916. december 1-jén utolsó dandárparancsát, amelyben búcsút vett szeretett tisztjeitől és legénységétől: „[…] a parancsnokságom alatt álló lovasdandár megszűnt. Nehéz e szót leírnom s beleélnem magamat abba a ténybe, hogy meg kell válnom az én kedves és vitéz népfelkelőimtől. Kedvesek voltatok nekem, mert a két év alatt, mit köztetek töltöttem, csak jót és szépet láttam tőletek […] Büszke önérzettel mondhatjuk el, hogy a most megszűnő dandár sohasem volt másodrendű […] mindig a legnehezebb feladatokra alkalmaztak, s minden egyes feladat megoldása egy-egy újabb levéllel gazdagította azt a babérkoszorút, mely hivatva lesz ennek a dandárnak emlékét a történelem számára megörökíteni. Küzdöttetek lovon, rohamoztatok gyalog, voltatok hosszú hónapokon át lövészárkok lakói – beváltatok dermesztő hidegben és égető napban – becsülettel megálltátok helyeteket a Kárpátok zordon bércei és rengeteg erdői közt, valamint Wolhynia rónáin is […] A magyarok Istene, ki az ő kedves népfelkelő huszárjait annyi viszontagság közt megőrizte, vezéreljen ezután is benneteket. Maradjatok azok, akik eddig voltatok, hogy tovább is csak dicsőséget szerezzetek édes Hazánknak […].”

Huszártiszti pályafutásának lezárulta. Értékelése katonaként és emberként

Csécsi Nagy Imre 1914. augusztus 20-ától 1916. december 1-ig tartó frontszolgálata ezzel lezárult. A háború további részében ugyanis már csak kevésbé megerőltető, hátországban teljesítendő szolgálatra alkalmazták. Így egyértelműen kijelenthetjük, hogy előbbi két év, különösen az 1. népfelkelő lovasdandár élén eltöltött másfél esztendő jelentette katonai pályájának legfontosabb és legkiemelkedőbb időszakát.

Dandárának feloszlatásával Csécsi Nagy tényleges huszártiszti működése is véget ért. Hivatalosan ugyan a háború végéig a 2. honvéd huszárezred állományában maradt, gyakorlatilag azonban, alakulatától elvezényelve, különböző adminisztratív feladatokat látott el.

Zárásként, néhány adalék révén, megkíséreljük felvázolni, hogy vajon milyen ember és milyen katona is volt Csécsi Nagy Imre.

  10. Parancsnokként a lövészárokban

Háborús helytállása, mint az eddigiekből is kitűnt, kétséget kizáróan bizonyította, hogy kiváló katona és rátermett vezető volt. Egykori katonái későbbiekben hozzá írt levelei pedig azt is bizonyítják, hogy jó parancsnokként megértő és gondos „atyja” is volt beosztottjainak. Velük való viszonyát kölcsönös szeretet, bizalom és megbecsülés hatotta át, amire szükség is volt a háborút jellemző nagyfokú egymásrautaltság során.

Végezetül, idézzük két egykori feljebbvalójának véleményét is, melyek szemléletesen összegzik Csécsi Nagy Imre emberi és katonai tulajdonságait.

A közvetlen elöljárója, lovag Siegmund von Micewski altábornagy által 1916-ban adott minősítés szerint: „Példásan szilárd jellem, helyes taktikai látásmóddal és érzékkel, valamint megfelelő képességgel arra, hogy szándékát tettekre váltsa. Kritikus helyzetekben is hidegvérű és megfontolt, mindenkor kellő figyelemmel van ugyanakkor csapatai állapotára is. A legnagyobb tűzben is megőrzi bátorságát és nyugodtságát. Befolyása alárendeltjeire nagyon jó. Bizalmukat bírja, és fenntartja a tisztikar bajtársiasságát és egységét. Energikus, ugyanakkor jóakaratú, egyúttal nagyon népszerű. Nagyon jó dandárparancsnok”.

Mindehhez a XVIII. hadtest parancsnoka, Claudius Czibulka altábornagy a minősítési lapon a következő rövid kiegészítést fűzte: „Mind offenzívában, mind állóháborúban tökéletesen helytáll. Vitéz és rátermett katona”.

Rátermettségéről, emberségéről és elkötelezett hazafiságáról Csécsi Nagy Imre hosszú és regénybe illő élete következő félszáz esztendejében is számos alkalommal tanúbizonyságot tett. Így például, amikor a Nagyváradot megszálló románok 1919 végén letartóztatták, és a „román állam ellen irányuló összeesküvés” vádjával két ízben is halálra ítélték, vagy a két világháború közötti korszak folyamán megnyilvánuló társadalmi szerepvállalása során, amelynek keretében számos társadalmi, kulturális és hazafias egyesület vezetőségében foglalt helyet és aktívan részt vett a református egyházi életben is. Ezek bemutatása azonban már újabb történetek lapjaira kívánkozik…

Réfi Attila

A felhasznált képek az altábornagy, jelenleg is leszármazottainak tulajdonában álló hagyatékából származnak.