A harckocsikra – közkeletű nevükön tankokra – gondolva sokaknak a második világháború csatái jutnak eszébe. Holott ez a harceszköz sok fegyverhez hasonlóan már a második világháború előtt kialakult és harcba is került.

A harckocsi gyakorlati megvalósításához nem csak képzelőerőre volt szükség, hanem egy bizonyos technológiai színvonal elérésére is. Ez a két tényező az első világháború előtt futott össze, amelynek ékes bizonyítéka, hogy többen is kigondoltak egy, az ellenségtől védett, fegyverrel ellátott, terepen is közlekedni képes járművet. Ilyen volt az osztrák Günther A. Burstyn (1879–1945), vagy az ausztrál Lancelot E. de Mole (1880–1950). Egyiküknek sem sikerült az ötletét valóra váltania, és nem feltétlenül azért, mert a valóságtól elrugaszkodottak lettek volna. Aki látott már páncélost fordulni, az tudja, hogy ez az egyik lánctalp fékezésével történik. Erre pedig de Mole gondolt először.

1914 júliusának végén kitört az első világháború, majd némi mozgó háborút követően a harcok leültek: a következő hónapokban a nyugati fronton kiépültek a lövészárokrendszerek, amelyek egyre tagoltabbak, egyre mélyebbek lettek.

Sokan és sokat törték a fejüket azon, hogy lehetne a mind bonyolultabb, védettebb lövészárkokon átjutni. 1914 októberében a Franciaországban haditudósítóként dolgozó Ernest Dunlop Swinton (1868–1951) alezredes vetette fel azt, hogy páncélzattal ellátott, lánctalpas traktorokat kellene bevetni az egyre jobban fejlődő, kiépülő lövészárokrendszer áttörésére. Mások nagy gőzhajtású úthengereket küldtek volna a lövészárkok ellen, vagy hatalmas kerekekkel ellátott gépezeteket.

 1. kép: Ernest Dunlop Swinton 

Ezek a gondolatok eljutottak Winston Churchill (1874–1965) tengerészeti miniszterig is. Ő, aki sosem zárkózott el az új technológiák alkalmazásától, felkarolta a terepjáró traktor ötletét; úgy vélte, hogy majd ezek a járművek fogják a nehéz ostromágyúkat az első vonalakba szállítani. 1915 tavaszán az Admiralitás összeállított egy bizottságot a harckocsi ötletének vizsgálatára. Ez a bizottság szabta meg a végső követelményeket, Swinton alezredes javaslatai alapján. Ennek értelmében a járműnek 1,5 méter széles árkon át kell tudnia haladni, 20 mérföldes zavartalan üzemelésre képesnek kell lennie, 45 fokos emelkedőn fel kell kapaszkodnia, mindezt olyan saját tömeggel, hogy az átlagos közúti hidak elbírják.

Számos kísérleti járművel próbálkoztak, ám az ezekkel végzett kísérletek mind kudarcba fulladtak. William A. Tritton (1875–1946) mérnöknek, a mezőgazdasági gépeket gyártó William Foster & Co. cég vezetőjének tervei alapján készült el a Tritton Trench-Crosser (Tritton-féle lövészárkon-átkelő). Ez egy kerekes, hosszúkás jármű volt, amely a hátsó nagy kerekei és az elülső, kisebb kereke között mindkét oldalán egy-egy, végtelenített láncra fűzött fémpallót hordozott. A lövészárokhoz érve az első kerekével átment rajta, majd a pallókat az árok peremeire letámasztotta, így a hátsó, nagy kerekek át tudtak rajta gurulni. Az árok másik oldalára átkelést követően a pallókat kiemelte, az eredeti helyére mozgatta és a következő árok peremeire újra leereszthette. A megoldást végül 1915 májusában elvetették, mivel túl bonyolultnak találták. Egy hónappal később az amerikai Killen-Strait lánctalpas traktorral próbálkoztak, amelyre páncélozott felépítményt helyeztek. Azonban ez a jármű sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

1915 szeptemberében készült el Trittonnak és Walter G. Wilson (1874–1957) hadnagynak a tervei alapján az amerikai Bullock-féle lánctalppal ellátott No. 1 Lincoln Machine nevű gép, ám ez sem vált be. Főként azért, mert a lánctalpa, amely megfelelt egy mezőgazdasági traktornak, nem volt alkalmas arra, hogy szabdalt terepen egy nagy tömegű, páncélzattal és fegyverzettel ellátott járművet megfelelően mozgasson.

A második prototípus, a Little Willie már kifejezetten a számára, Tritton által tervezett lánctalpat kapta; manőverezésének megkönnyítésére a hátuljára egy párnyi, fel-le mozgatható, nagyméretű kereket szereltek fel. Ez volt hivatott – hasonlóan a hajók kormánylapátjához – a talajra leeresztve és oldalra kitérítve a kanyarodásban segíteni a járművet. Az 1915 decemberében elkészült példány a próbákon jól szerepelt.

2. kép: A Little Willie

Azonban Wilson, a hadseregnek a Foster & Co. gyárhoz kirendelt összekötő tisztje egy teljesen új lánctalpas ötletével állt elő. A Tritton tetszését is elnyerő gépezet alakja oldalról nézve lekerekített rombuszhoz hasonlított, lánctalpa pedig a jármű egész testén körbefutott, ezáltal a korábbi eszközöknél jobban tudott a terepen mozogni. A fegyverzetet jobb megoldás híján az oldalaira felszerelt, zárt erkélyekbe szerelték be. A Wilson Machine, Big Willie, HMLS Centipede (százlábú), illetve Mother neveken ismert prototípus a Little Willie-vel együtt a Hertfordshire grófságbeli Hatfield Parkban 1916. január 26-án részt vett egy próbán. Itt a nyugati front harctéri körülményeit szimulálták, brit és német típusú lövészárkokkal, senki földjével. Ezen a Mother-t találták jobbnak. A február 2-án megtartott újabb bemutató ugyanazzal az eredménnyel zárult, így először 40, majd 100 példány építését rendelték el, Mark I néven, kisebb módosításokkal a prototípushoz képest.

Az új fegyver, a harckocsi körüli titoktartás óriási méreteket öltött. A jármű minden részét más üzemben gyártották. Az új páncélos fedőneve először Water Carrier (vízszállító), illetve Water Container (víztartály) lett. Ezek rövidítése – WC – a kommunikációban félreértésekre is okot adhatott, így végül 1915 decemberében a nehézkes és hosszú elnevezést felváltotta az egyszerű és rövid Tank (tartály). A titkolózás egészen a harckocsik bevetéséig megmaradt.

A páncélos nyolc fős személyzetből 4 fő a fegyverzetet kezelte, 4 fő pedig a jármű vezetésével foglalkozott. A parancsnok kezelte a fékeket, két ember a lánctalpak sebességét szabályozta, egy katona pedig irányította a járművet. A harckocsi enyhe ívben úgy fordult, hogy a jármű hátuljára épített két nagy kereket a földhöz szorították, és a megfelelő irányba kitérítették. Éles fordulásnál a kormányzást segítő hátsó kerekeket hidraulikusan felemelték, zárták a differenciálművet, és üresbe tették a sebességváltót azon az oldalon, amerre fordulni akartak, a másik oldalon pedig Alacsony, vagy Magas állásra állították a váltót. Még élesebb forduláshoz a belső oldali lánctalpat még le is blokkolták a fékkel. A jármű belső terében nem választották szét a motorteret és a küzdőteret, ahol a személyzet tartózkodott, így a tankban óriási volt a zaj és a hőség. A motor rengeteg füstöt termelt, ezt pedig nem tudták rendesen elvezetni. A nehéz körülmények igen megviselték a tankban tartózkodókat. A kezelők gyakran fejfájásra, hányingerre panaszkodtak, előfordult, hogy elájultak. A kommunikációt színes lámpákkal, illetve kézjelekkel biztosították.

A mintegy 30 tonnás, egy gyalogló ember sebességével haladni tudó harckocsi testét szegecseléssel állították össze. Találat esetén a szegecsek leszakadtak, veszélyeztetve a bent lévők testi épségét. A személyzet ezért vastag ruhát és fémszálas maszkot viselt, hogy védje magát a sérülésektől.

A Mark I-ből végül 150 példány készült, fele férfi, fele nő változatú volt. A férfi változatot ágyúkkal és géppuskákkal szereltek fel, míg a női változat csak géppuskákat kapott. A nő harckocsi kialakítására két okból volt szükség. Egyrészt nem volt raktáron annyi abból az 57 mm-es lövegből, amelyet a harckocsihoz rendszeresítettek. Másrészt attól tartottak, az ágyús tank fegyverzete nem lesz elégséges ahhoz, hogy megvédje magát az ellenséges gyalogság támadásától. A járművek páncélzata egyébként elvileg a pisztolyok, puskák és géppuskák lövedékei ellen védte meg a kezelőket.

3. kép: Mark I harckocsi a Somme-nál, 1916 szeptembere.

1916 márciusában megkezdődött a toborzás a harckocsizókhoz, és Swinton alezredes parancsnoksága alatt felállították az első harckocsialakulatot, Motorizált Géppuskás Szolgálat Páncélautós Szakasza néven. Májusban átnevezték a kevésbé árulkodó Géppuskás Hadtest Nehézszakaszára. Novemberben az alakulat nevét Géppuskás Hadtest Nehézrészlegére változtatták, végül 1917 júliusától a Harckocsihadtest elnevezést kapta.

A páncélosok személyzetének gerincét a Királyi Haditengerészet Páncélautós Szakasza adta. A leendő harckocsikat hat századba osztották, egyenként 25 tankkal. Giffard Le Quesne Martel (1889–1958) kapitány irányításával utászok a suffolki Elvedenben gyakorló terepet hoztak létre, amely a Somme környéki területet és lövészárkokat utánozta. Kipróbálták a járművek és az egységek közötti kommunikáció számos fajtáját, a jelzőlámpáktól az 5 km hatósugarú drótnélküli távíróig. Júniusban megérkeztek Elvedenbe az első harckocsik és megkezdődött a kiképzés. E hónap végén az alakulatot meglátogatta Jean-Baptiste E. Estienne (1860–1936) ezredes, a francia harckocsihaderő parancsnoka, aki arról próbálta meggyőzni a briteket, hogy várjanak a páncélosok bevetésével addig, amíg a franciák is elkészülnek az övéikkel. Így nagyobb meglepetést érhetnének el.

A Mark I-eseket 1916. szeptember 15-én vetették először harcba, Flers falunál. A tapasztalatok alapján megkezdték a harckocsik további fejlesztését. A Mark II és Mark III típusoknál változtattak a lánctalpon, minden hatodik lánctalptagot szélesebbre cserélték. Elhagyták a kormányzást segítő hátsó kereket, amelyet 1916 vége felé már a Mark I tankokon sem használták, sérülékenysége és megbízhatatlansága miatt. A két típusból 50-50 darab készült. A Mark II a Mark I javított változatának tekinthető, míg a Mark III-nál már a következő típusnál alkalmazandó ötleteket próbálták ki. Mindkét típust kiképzésre szánták.

Mivel kevés bevethető páncélossal rendelkeztek, ezért az a döntés született, hogy a Franciaországban kiképzési célokra használt Mark II-ek után küldik az Angliában maradtakat is, így szinte a teljes legyártott állomány a frontra került. Ezeket 1917 április 9-én az Arras-i offenzívában harcba is vetették. Ez azért is volt kockázatos döntés, mivel a típust nem bevetésre szánták, így csak normál acélból készítették el, és még annyi védelmet sem biztosított a kezelőknek, mint a Mark I. Az első három modellt 1917 áprilisáig alkalmazták az első vonalban, majd a megmaradt példányokat kiképzésre használták, átalakították mozgó kommunikációs központnak, illetve utánpótlást szállító járműnek. A páncélos szállítók lőszert és üzemanyagot vittek ki az első vonalba és súlyos sebesülteket hoztak onnan vissza.

Az első három típus harci tapasztalatai alapján tervezte meg 1916 végén Wilson őrnagy a Mark IV-et. Összesen 1015 példány készült belőle. Mivel ekkorra már bebizonyosodott, hogy a nő páncélosok használhatóbbak a harcban, hiszen a tankok főként gyalogsággal találkoztak, amelyek ellen a géppuska hatásosabb volt, az elkészült járművekből csak 420 volt férfi változat.

Javítottak a szellőzésen és a motor hűtésén. Az üzemanyagtartályokat kívülre, a tank hátuljára helyezték, mivel a korábban alkalmazott belső, orr-részben lévő tartályok általában megrepedtek, ha a harckocsit találat érte, és a járműben szétfolyt a benzin, növelve a tűzveszélyt. Módosították az ejtőtartályos benzintovábbítást egy befecskendező pumpával, mert előfordult, hogy a motor nem kapott üzemanyagot, ha a tank huzamosabb időn át felfelé, vagy lefelé haladt. A fegyvertartó erkélyeket a testbe befordíthatóvá alakították, vasúti szállítás esetére – az előző típusoknál ezeket le kellett szerelni. A sorozatlövő fegyverzetet Lewis golyószórókra cserélték le, amely azzal az előnnyel mindenképpen járt, hogy a női változatokon a kisebb fegyvertartó erkélyek révén nagyobb búvónyílást lehetett kialakítani, jelentősen növelve a személyzet túlélési esélyeit. Az ágyús változatok lövegcsövét lerövidítették, hogy ne akadályozza a terepen való mozgást. Néhány nő Mark IV-be a jobb oldali erkélybe ágyút építettek be, hogy a gyalogságnál „keményebb” célpontokat is támadni tudjon; az így átalakított járműveket hermafroditáknak nevezték. A Mark IV 1917. június 7-én Messines-nél mutatkozott be a harctéren és a háború végéig részt vett a küzdelmekben. Néhány példányról eltávolították a fegyverzetet és ezeket utánpótlást szállítóvá, darussá, illetve aknamentesítővé építettek át.

  4. kép: Mark IV harckocsi

Az 1918-ban megjelent Mark V kifejezetten a harckocsihoz tervezett, 150 lóerős Ricardo-motort és új váltóművet kapott. Az új motor kevesebb égésterméket bocsátott ki magából, a váltó révén pedig a tankot már egy ember tudta vezetni. A szellőzésén is javítottak. A test tetején egy második kupolát alakítottak ki a parancsnok számára. Összesen 400 példányt építettek, fele férfi, fele nő volt. Az első ütközet, amelyben a típus részt vett, Hamelnél zajlott le, 1918. július 4-én, hatvan Mark V részvételével.

A harckocsik nagyjából 3 méter szélességű lövészárkokon tudtak átkelni. Ez hamarosan kevés lett, mivel a németek kiszélesítették az árkaikat, hogy megnehezítsék a tankok dolgát. A britek többféleképpen is próbáltak javítani a helyzeten. Az egyik ilyen az ún. ebihalfarok volt, egy kb. 2,7 méter hosszú toldalék, melyet a harckocsi hátuljához erősítettek. Ennek segítségével az átalakított Mark IV és Mark V tankok már akár 4 méteres árkon is át tudtak kelni. Az ebihalfarok azonban jelentős mértékben rontotta a jármű manőverezőképességét.

A másik módszer a harckocsi hosszának megnövelése volt. Kísérletképpen egy Mark V-öst a fegyvertartó erkélye mögött félbevágtak, és betoldottak két yardnyi, vagyis egy 1,83 méteres darabot. Az eredményt megfelelőnek találták, így született meg a Mark V*, melynek 632 példánya épült meg a háború végéig; a legyártott mennyiségből 200 volt a férfi változat. Ugyan ennek is romlott a manőverezőképessége, sőt a lánctalpát is hajlamos volt forduláskor ledobni, de ez is át tudott kelni 4 méter széles árkokon. A betoldással némi helyet is nyertek, ezért az az ötlet merült fel, hogy a Mark V* egy géppuskás osztagot vigyen magával, így a frissen elfoglalt lövészárokban megfelelő tűzerő állt rendelkezésre, ha az ellenség megpróbálná azt visszafoglalni. A kísérletek azt mutatták, hogy a harckocsiba befér akár 15 katona és 4 géppuska, bár a még több ember egyáltalán nem javított volna a testben uralkodó szörnyű viszonyokon. Az új tankot harcban először 1918 augusztusában, Amiens-nél alkalmazták.

A szükségmegoldásként létrehozott Mark V* gyenge manőverezőképességén Wilson őrnagy próbált meg segíteni azzal, hogy 1918 májusában áttervezte páncélost, létrehozva egy új harckocsit. A Mark V** módosított testet, erősebb motort és szélesebb lánctalpakat kapott. Az 1918 novemberi fegyverszünetig mindössze 25 példánya készült el, harcba nem került. A Mark V-ösökből párat fegyvertelen műszaki mentőnek, illetve hídvetőnek alakítottak át.

Még 1916 decemberében megtervezte Wilson őrnagy a Mark VI-ot. Ennél az oldalsó erkélyeket elhagyták, az egyetlen ágyút pedig a tank orrába építették be. A test tetejének közepére építettek egy kis tornyot, benne négy géppuskával; ezeken felül 1-1 géppuska volt még a tank oldalain. A harckocsinak egyetlen teljes méretű, fából készült makettje épült meg, a tömeggyártásig nem jutott el. Szintén nem került sor az 1917 decemberében megtervezett Mark VII-nek a tömeges gyártására sem, amelynek 1918 novemberére készült el a prototípusa. Ez a páncélos rendkívül bonyolult meghajtást kapott, elektromos indítómotorral, hidraulikus váltóművel. Az újítások nem csak könnyítették a jármű vezetését, de rendkívül meg is drágították, így a háború befejezéséig legyártott egy példányon kívül csak két darab készült belőle.

 5. kép: A Mark VI fából készült modellje

Az Egyesült Államok számára tervezte 1917 decemberében G. J. Rackham hadnagy a Mark VIII-at, a legnagyobb angol harckocsit, amely ismert volt International, Liberty, illetve Allied Tank néven is. Az alakja kevéssé volt rombusz, elöl inkább kerekded, ívelt, hátul pedig hosszúkás, elnyúlt. A járműben végre elválasztották a motorteret a személyzetnek helyet adó küzdőtértől és a test tetején lévő felépítmény előre, illetve hátra tüzelő géppuskákat is kapott. Ha a háború tovább tart, akkor a tervezett többezer legyártott járművel a Mark VIII adta volna a gyalogságot támogató páncélosok gerincét. Az első világháború harcait lezáró fegyverszünetig Angliában egy készült el, majd még összeszereltek 24 darabot, az Újvilágban pedig további 100 példányt. Csak a tervei készültek el a Mark VIII*-nak, gyártására nem került sor.

6. kép: A Mark VIII

A Mark IX-et teher- és csapatszállításra tervezte 1917 szeptemberében G. J. Rackham hadnagy. A 10 tonnányi ellátmány vagy 50 katona szállítására képes, nagyméretű oldalajtókkal ellátott járműből a háború végéig 35 példány készült el, alkalmazására már nem került sor.

A gyalogsági nehéz páncélosok mellett 1916 decemberében Tritton elkészítette a Medium Mark A jelzésű, közepes méretű, lovassággal együttműködő harckocsi tervét. A háború végéig 200 darabot készítettek a Whippet (agár) néven is ismert tankból. A harckocsi hátsó részében emelt, nem forgatható toronyban helyezték el a géppuskákból álló fegyverzetet és a személyzetet, míg a jármű elülső felében kapott helyet a mozgatásért felelős két autóbuszmotor. A Whippet 1918. március 26-án Hebuterne mellett, egy kisebb akcióban vett részt először a harcokban.

 7. kép: A Whippet

1917 júniusában készültek el a Medium Mark B közepes tank tervei, abból a célból, hogy a sereg a Whippet-nél könnyebben vezethető páncélost kaphasson. A járműnél visszatértek a gyalogsági tankoknál alkalmazott rombusz alakú testhez. Összesen 45 példány épült meg belőle, az első világháborúban már nem vetették be. Érdekesség, hogy ellátták mesterséges füstöt előállító berendezéssel is. A harckocsi a méreteihez képest lassú volt, ez, és a személyzet célszerűtlen elhelyezése nem tette népszerűvé a kezelői körében.

Tritton 1917 decemberében harci tapasztalatok és a harckocsik személyzetének kérései alapján megtervezte a Medium Mark C, más néven Hornet (lódarázs) közepes tankot. A testen körbefutó lánctalpával ez is a gyalogságot támogató harckocsikra hasonlított. 36 darabot építettek belőle a fegyverszünetig, valamennyi női változatú – géppuskákkal ellátott – harckocsi volt, harcba nem került. Ha a háború még 1919-ben is tartott volna, akkor a tervek szerint az azévi harccselekmények brit harckocsierőinek gerincét ez a tank és a nehéz Mark VIII alkotta volna.

 8. kép: A Hornet

A harckocsik mellett a britek készítették az első önjáró löveget is, abból a célból, hogy legyen olyan tüzérségük, amely a felszabdalt terepen is képes mozogni. Egy lánctalpas járműre szereltek egy hatvan fontos ágyút, vagy egy 152 mm-es tarackot. Ezt a löveget le lehetett emelni a lánctalpas alvázról, de leemelés nélkül is tudtak lőni vele. Az önjáró lövegből összesen 48 darabot gyártottak és főleg az utánpótlás tűzvonalba szállítására használták őket.

9. kép: A brit önjáró löveg 

A második részben a többi harcoló fél harckocsijáról lesz szó.

Képek forrásai

Borítókép: http://www.1zoom.net/Army/wallpaper/370666/z1653/

1.  https://en.wikipedia.org/wiki/Ernest_Swinton#/media/File:E._D._Swinton_op._p._81.jpg

2. http://panzerserra.blogspot.com/2014/09/whippet-wwi-medium-mark-part-01.html

3. https://en.wikipedia.org/wiki/British_heavy_tanks_of_World_War_I#/media/File:British_Mark_I_male_tank_Somme_25_September_1916.jpg

4. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:British_Mark_IV_Tadpole_tank.jpg

5.https://commons.wikimedia.org/wiki/File:MarkVITankWoodenMockup1917.jpg

6. https://en.wikipedia.org/wiki/Mark_VIII_tank#/media/File:Mark_VIII_tank,_Q_71031.jpg

7. https://line.17qq.com/articles/cpggnkpov.html

8. https://en.wikipedia.org/wiki/Medium_Mark_C#/media/File:Medium_Mark_C_Hornet_tank,_Q_70983.jpg

9. http://elfnet.hu/images/haditechnika/harckocsik/marki/marki_guncarrier.jpg

 Kiss László