2020. már 29.

ELFELEDETT CSATÁK

írta: Domokos György
ELFELEDETT CSATÁK

 

 

Ha a történelem iránt érdeklődőknek feltennénk a kérdést, soroljon fel híres csatákat, nagy valószínűséggel a két 20. századi világégés idejéből hoznának példákat, esetleg az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc idejéből, vagy a napóleoni háborúk korából, és biztos sokan említenék a mohácsi csatát. Pedig hát a történelem tele van olyan összecsapásokkal, melyek közvetlen hatásukat tekintve talán sem akkor, sem később nem tűntek túl fontosnak, ám hosszabb távon jelentős változásokat idéztek elő. Az alábbiakban néhány olyan csatáról lesz szó, amelyek az itáliai háborúk (1494–1559) idején zajlottak le.

VIII. Károly francia király 1494-ben hadjáratot indított, hogy megszerezze Milánót, illetve a jogosnak vélt Anjou örökséget, a nápolyi királyságot. A kor egyik legerősebb államával a háta mögött Károly jelentős haderőt állított ki, mintegy 30000 főt: 12000 lovast, 1200 lovasíjászt, 19000 főnyi gyalogságot, amelynek elitjét a kor legjobbjának tartott, rendre francia zsoldba szegődő svájci pikások 4800 fős egysége adta. E csapatokat a mozgékonnyá tett, korszerű francia tüzérség kísérte. A francia sereghez később több ezer itáliai is csatlakozott.

charles_viii_ecole_francaise_16th_century_musee_de_conde_chantilly.jpg
VIII. Károly francia király
(1470-1498)

Károly serege 1494 szeptemberében kezdte meg a támadást, és 1495 februárjában már diadalmenetben vonultak be Nápolyba. Úgy hatoltak át Itálián, mint kés a vajon, amit részben annak köszönhettek, hogy tüzérségük az útjukban álló várakat rövid idő alatt rommá lőtte, részben pedig a félelemnek, mivel a rohamozó gyalogság a várakba betörve, válogatás nélkül lemészárolt mindenkit.

A gyors siker azonban összefogásra késztette Károly ellenségeit. A pápa, Milánó, Velence és a Spanyol Királyság megkötötte Szent Márk Ligáját (Velencében történt, innen a név), és elvágták a franciák tengeri összeköttetését az anyaországhoz. Károly így arra kényszerült, hogy szárazföldön vágjon utat hazafelé. Ellenfelei a Taro folyónál, Fornovónál, Pármától 30 km-re délnyugatra, 1495. július 6-án megpróbálták útját állni, de a franciák a svájciak és a nehézlovasság példás együttműködése révén, még „hagyományos” kézitusában, visszaverték a túlerőben levő ellenség támadását.

fornovo-battle-vaticano.jpg
 A fornovói csata (1495. júl. 6.)

Szinte ezzel egyidőben történt, hogy Gonzalo Fernández de Córdoba vezetésével spanyol–szicíliai csapatok szálltak partra Calabriában, Reggiónál, hogy a nápolyiakkal együtt visszafoglalják a franciák kezén levő területeket. A Stuart d’Aubigny vezette francia sereg azonban megtámadta őket, és a Seminaránál, 1495. június 28-án vívott csatában – ismételten a svájciak és a francia lovasság együttműködésének köszönhetően – a spanyolok vereséget szenvedtek. Ennek ellenére utóbb a Nápolyban kitört franciaellenes felkelés, illetve a megvert ellenség újbóli támadása pozícióik feladására kényszerítette a franciákat.

el_gran_capitan_museo_del_prado.jpg
El Gran Capitán
Gonzalo Fernández de Córdoba
(1453-1515)

Furcsa módon, a franciák számára ez a győzelem súlyos következményekkel járt. Córdoba ugyanis, aki később kiérdemelte az El Gran Capitán nevet, tanult a kudarcból. Pályáját a mórok ellen folytatott reconquista idején kezdte, így már eleve gazdag tapasztalatokkal rendelkezett. Hozzáfogott, hogy alapvetően átszervezze a spanyol haderőt. Az eredmény nem soká váratott magára, az 1502. évi barlettai csatában az újjászervezett spanyol gyalogság legyőzte a svájciakat.

Az igazi áttörés azonban a következő évi cerignolai csatában történt. Córdoba kihasználta, hogy maga választhatta meg az összecsapás helyét, ahol csak frontálisan lehetett őt megtámadni. Itt egy árkot ásatott saját arcvonala elé, a kitermelt földből pedig mellvédet építtetett. E mögött állította fel arkebúzokkal felszerelt 2000 lövészét négy sor mélységben, csekély nehézlovasságát pedig tartalékba helyezte. Könnyűlovasságát viszont a franciák ellen küldte, hogy támadásra ingerelje őket. Számítása bevált. A franciák, elmulasztva a felderítést, támadásba lendültek, így csak akkor vették észre a karókkal teletűzdelt árkot, amikor a könnyűlovasságot üldözve odaértek elé. Rohamuk megtorpant, s a spanyolok sortüzei súlyos veszteséget okoztak nekik, parancsnokuk, Nemours hercege is golyótól találva esett el. A gyalogság, élükön a svájciakkal, amely a lovagokat követte, szokásos lendületével megpróbálkozott az áttöréssel, de a spanyolok halomra lőtték őket. A kegyelemdöfést a spanyol tartalék lovasság átkaroló támadása adta meg.

battle_of_ravenna_1512.jpg
A ravennai csata (1512. ápr. 11.)

A csata számos tanulsággal járt. Mindenekelőtt megmutatta a jól elhelyezett tábori erődítések hasznát, jóllehet, az efféléket már a rómaiak is használtak. A kézi lőfegyverek sem számítottak már ritkaságnak, és szinte bizonyos, hogy a csata kimenetele akkor sem változott volna, ha a lövészek helyett íjászok állnak a sánc mögött, mint pl. Agincourt-nál. Viszont annál nagyobb hatással lehetett a pusztítás, amelyet a tűzfegyverek tömeges és szabályozott használata, azaz a sortüzek okoztak. Cerignola megmutatta, hogyan lehetnek eredményesek a lovassággal és a pikás gyalogsággal szemben az amúgy lassú, pontatlan, és nehézkes lőfegyverrel felszerelt, ezért az előbbiekkel szemben védtelen lövészek. A sikerben persze nagy szerepet játszott a felderítés elmulasztása a francia parancsnok részéről. 

fran_ois_ier_louvre.jpg
I. Ferenc francia király
(1515-1547) 

A cerignolai és az azt követő gariglianói vereségek véget vetettek a Valois királyok nápolyi álmának, reális célként már csak Milánó megszerzése jöhetett szóba, így a harcok súlya Észak-Itáliába tevődött át. A következő jelentős csata Ravennánál zajlott 1512-ben, ahol a franciák a ferraraiak támogatásával megsemmisítő vereséget mértek a spanyol–pápai hadakra. A sikerben döntő szerepet játszott a francia tüzérség, amely még a harc kezdete előtt hatalmas pusztítást végzett az ellenfél csapatai között, rákényszerítve őket, hogy állásaikból kimozduljanak, és előnytelen pozícióból is támadjanak. A bekövetkező véres kézitusa betetőzte a francia győzelmet. A felek azonban iszonyatos árat fizettek a harcban, a spanyol–pápai sereg kétharmada(!), a franciák egyötöde veszett oda, köztük a parancsnok, Gaston de Foix is. A következő esztendőben Novaránál megvívott csatát csak azért érdemes megemlíteni, mert korábban szinte mindig a francia zsoldban álló, de most kivételesen Habsburg szolgálatba szegődött svájciak utoljára tudták hagyományos pikás rohamukkal legyőzni ellenfelüket, ezúttal a franciákat.

Az új francia király, I. Ferenc, 1515-ben újból hadba szállt Milánóért, s az ekkor lezajlott marignanói csata szintén mérföldkőnek bizonyult. Az ismét Habsburg zsoldban álló svájciak kerültek szembe a franciák által verbuvált landsknechtekkel. A két örök rivális gyalogos erő egy teljes napon át feszült egymásnak, klasszikus pikás küzdelemben, jóllehet a landsknechtek lövészei már ekkor súlyos veszteségeket okoztak a svájciaknak, akik azonban állták a sarat. A harcnak ekkor a sötétség vetett végek, a katonák a csatatéren aludtak, készülve az eldöntetlen küzdelem folytatására. Másnap azonban a franciák taktikát változtattak: lovasságuk és tüzérségük felváltva támadta a svájciakat, s ugyan a lovasság nem sokat tudott kezdeni a svájci gyalogsági négyszögek „sündisznó-állásával”, de az ágyúk véres rendet vágtak közöttük. Tizenkétezer halottjuk maradt a csatatéren, s noha rendezetten tudtak visszavonulni, a legyőzhetetlenség mítosza is szertefoszlott. 

marignano_1.jpg
A marignanói csata (1515. szept. 13-14.)

A svájciak azonban még mindig nem tanultak a leckéből, ehhez egy újabb, immár szégyenteljes vereségnek kellett bekövetkeznie. Az itáliai háború V. Károly császárrá választásával 1519-től a küzdelem immár szinte személyes Habsburg–Valois vetélkedéssé vált. Ferenc 1521-ben ismét Milánót akarta megszerezni. A harcok egész évben, majd a következő tavaszon is folytak, váltakozó szerencsével, csatára azonban nem került sor. Amikor azonban a franciák Odet de Foix, Lautrec grófja vezetésével Páviát kezdték ostromolni, Prospero Colonna, a birodalmi erők parancsnoka ellene indult. Lautrec erre abbahagyta Pávia ostromát, és Colonna elé vonult.

battle_of_bicocca_diagram.png
A bicoccai csata vázlata
(1522. ápr. 29.)

A két sereg a Milánó közelében levő Bicoccánál találkozott 1522. április 29-én. Jószerével megismétlődött a cerignolai helyzet. Colonna 10000 landsknechttel, 4-4000 spanyol és itáliai gyalogossal és néhány száz lovassal megerődített táborba húzódott egy kis kastélynál, amelyet árkok és mélyutak vettek körül. A spanyol lövészek az egyik bevágott út mögött sorakoztak fel, amelyet tovább mélyítettek, s a kitermelt földből sáncot emeltek. A négysornyi lövész mögött a híres Georg Frundsberg vezette landsknechtek álltak, a szárnyakat a lovasság biztosította. A másik oldalon a fizetetlenség miatt lázadozó svájciak ultimátumot intéztek Lautrechez: vagy csatába vezeti őket, vagy otthagyják. Lautrecnek nem sok választása maradt, de a roham előtt még tüzérségével akarta megpuhítani a spanyol állásokat. Ám a svájciak ezt nem várták be, két 4000 fős négyszögben előretörtek. Mire a mélyutat elérték, már vagy ezer embert vesztettek, a sáncok előtt rövid idő alatt további kétezret. Ráadásul nemcsak szemből lőtték őket, hanem a mélyút végében álló tábori ágyúkból oldalról is. A támadás összeomlott, s anélkül kellett visszavonulniuk, hogy bármiféle kárt is tehettek volna az ellenségben. A svájciaknak 22 évet kellett várni, hogy megreformált haderejükkel és taktikájukkal bizonyíthassanak a ceresolei csatában.

landsknechte.jpg

Landsknechtek

 

A nagy csaták sorát az 1525-ben Páviánál lezajlott összecsapás zárta le, amely nem csak azért kapott nagy jelentőséget, mert I. Ferenc francia király fogságba esett, hanem mert a spanyol lövészek, kihasználva a hajnali ködöt, minden fedezék nélkül, kis egységekben, a harcmezőn folyamatosan mozogva szabályosan szétlőtték a francia lovasrohamokat, majd pedig a svájciakat is. Végleg bebizonyosodott, hogy a pikások „sündisznóállása” tűzfegyverek fedezete nélkül mit sem ér, mondhatnók, ami Bicoccánál elkezdődött, az Páviánál fejeződött be.

battle_of_pavia_1525.png
A páviai csata (1525. febr. 23.)

 A páviai vereség, a későbbi franci kísérletek és a háború elhúzódása ellenére véget vetett az itáliai francia ambícióknak. Katonai szinten vizsgálva megállapítható, hogy bár a franciák a lovasság és a tüzérség terén nem nagyon találtak ellenfélre, de saját gyalogságuk gyengesége miatt a bizonytalan zsoldosokra, a svájci pikásokra kellett hagyatkozniuk, akik viszont nem tudtak lépést tartani a kézi lőfegyverek és a taktika általuk kiváltott fejlődésével. Ezzel szem-ben a spanyolok sokkal rugalmasabbnak bizonyultak, gyorsan megtették az első lépéseket a kézi lőfegyverek és a lövészek szervezeti és taktikai integrálására, nem is beszélve a tábori erődítések terén bevezetett újításaikról. E rugalmasság eredményeképp alakultak ki az 1530-as évekre a terciók, amelyek egészen az 1640. évi rocroi-i vereségig uralták Európa harcmezőit.

A felidézett csaták, Seminara, Cerignola, Marignano, Bicocca és Pávia jelentősége abban áll, hogy a kézi lőfegyverek és az azokat alkalmazó gyalogság a háborúk megkerülhetetlen tényezőjévé váltak. A középkori lovagi típusú haderő velük és a pikás gyalogsággal szemben már nem tudtak eredményeket felmutatni, megkezdődött átalakulásuk a szintén tűzfegyvereket (pisztoly, karabély) használó kora újkori lovassággá. A hadviselés „demokratizálódott”, hiszen a pika és a muskéta viszonylag olcsó és könnyen hozzáférhető volt, és nem kellett drága felszerelés ahhoz, hogy valaki katonának álljon, továbbá mindkét fegyver kezelését gyorsan el lehetett sajátítani. Nem volt szükség hosszú egyéni kiképzésre, mint korábban a lovagoknál vagy az íjászoknál, mivel mindkét fegyver ereje akkor érvényesült igazán, ha tömegesen használták azokat. A kézi lőfegyverek a nehézkes, lassú töltési folyamat, a pontatlanság és számos egyéb probléma mellett a 16. századra már minden más fegyvernél nagyobb átütő erővel rendelkeztek, ami a testpáncélok fokozatos eltűnéséhez vezetett.

battle_of_pavia-1600x1200-21312.jpg

A páviai csata egy korabeli metszeten.
Az előtérben egy lövészegység, mögöttük egy pikás csapat látható

 

A technikai problémák azonban eltörpültek a taktikai-szervezési nehézségek mellett. E téren a legfőbb problémát a különböző fegyvereket használó egységek optimális összeállítása és alkalmazása jelentette. Ez az útkeresés mintegy két évszázadig tartott és csak a bajonett megjelenése oldotta meg. A képlet a következőképp nézett ki: adott a lovassági roham visszaverésére képes pikás gyalogság, amely azonban nem tudta magát megvédeni az ellenség tűzfegyvereitől, különösen azután, hogy a tüzérség is mind gyakrabban feltűnt a harcmezőkön; mellettük álltak a lövészek, akik viszont az alacsony találati arány és tűzgyorsaság miatt nem tudtak védekezni a lovasroham ellen; a tüzérség, ha bármely ellenséges erő a hatótávolságán belülre került, már komoly pusztításra volt képes, de mindig erős lovas és gyalogos fedezetet igényelt; a lovasság ugyan le tudta rohanni a lövészeket és a tüzéreket, de tehetetlennek bizonyult a pikásokkal szemben. Az útkeresés legfőbb irányát azonban a lövészek és pikások együttműködésének kidolgozása jelentette. Az alapséma abból állt, hogy a lövészek a pikások előtt, kisebb egységekben mozogtak és mindaddig lőtték a támadót, amíg az közel nem ért, akkor pedig visszahúzódtak a pikák fedezékébe, ahonnan tovább folytatták a tüzelést, mivel az első sor pikái legalább két sor lövészt tudtak fedezni. Ennek később sokféle változatát dolgozták ki.

A dilemma tehát adott volt, amelyet az a körülmény is bonyolított, hogy nem feltétlenül a létszámfölény döntötte el az egyes összecsapások kimenetelét, hanem az, ha az egyik fél seregének valamely részében jobbnak bizonyult a másiknál, és ezt a fegyvernemek kölcsönös támogatása révén ki tudta használni.

Összefoglalva tehát, az itáliai háborúk katonai értelemben vett jelentősége abban rejlett, hogy a kor valamennyi jelentősebb európai hadereje részt vett benne, s amikor az ellenfelek ilyen huzamos időn ilyen szoros (harc)érintkezésben vannak, az új technikák és taktikák villámgyorsan terjednek. Itália egy olyan kísérleti terep volt, ahol a tűzfegyverek és a gyalogság kivívták maguknak az őket megillető helyet a hadviselés más szereplői között.

Domokos György

  

Magyarázatok

arkebúz (arquebuse, valószínűleg a német Hakenbüchse franciásított alakja): a 15. század közepére kifejlődött, kanócos lakattal ellátott kézi lőfegyver; átlagos hossza 1 m, súlya kb. 5 kg, ólomgolyója 26–44 g volt, űrmérettől függően, hordtávolsága 350 m körül, hatásos lőtávolság 150 m alatt volt

landsknecht: I. Miksa német-római császár által svájci mintára, a 15. század végén létrehozott, „nemzeti” gyalogság

pika: a gyalogság 4–6 m hosszú szálfegyvere

reconquista: a Spanyolország visszafoglalásáért a mórok ellen vívott háborúk sorozata, mely 1492-ben, Granada elfoglalásával ért véget

tercio: a spanyol szó harmadot jelent, valószínűleg onnan ered az elnevezés, hogy a korban a hadakat három részre osztották: elővéd, derékhad, utóvéd; mintegy 3-4000 főből álló, lövész és pikás elemeket vegyítő taktikai egység

 

Képek forrása

VIII. Károly francia király (1470-1498)
 https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=6632305

 A fornovói csata (1495. július 6.)
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Fornovo#/media/File:Fornovo-battle-Vaticano.jpg

El Gran Capitán (Gonzalo Fernández de Córdoba)
https://en.wikipedia.org/wiki/File:Elgrancapitantrasbatalladeceri%C3%B1ola.jpg

A ravennai csata (1512. április 11.)
https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=11044800

I. Ferenc francia király (1515-1547) 
https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=30275305

A marignanói csata (1515. szept. 13-14.)
https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=351666

A bicoccai csata vázlata (1522. ápr. 29.)

Landsknechtek
https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=465391

A páviai csata (1525. febr. 23.)
https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=15679262

A páviai csata egy korabeli metszeten
http://images.zeno.org/Kunstwerke/I/big/HL21042a.jpg

Szólj hozzá

16. század 15. század Taktikai elemzés Itáliai háborúk 1494-1559 Tűzfegyverek története 15th century 16th century Italian wars 1494-1559 Tactical analysis History of firearms