A fenti mondatot Szemere Bertalan, a fősereg teljhatalmú kormánybiztosa és az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja vetette papírra 1849 februárjában Miskolcon. A mind a Közlönyben, mind pedig röplapokon terjesztett, Huszár című írásban a kormánybiztos az ősi magyar vitézség örököseiként mutatta be a huszárokat, és apoteózisának végén kijelentette, hogy míg egy huszár is él, addig a magyar nemzet el nem veszhet. Ez így talán túlzás, de jól mutatja, hogyan viszonyult a korabeli társadalom a legmagyarabb csapatnem tagjaihoz, akikkel szemben mindig óriási elvárásokat támasztott.

1. Az 1. (Császár) és a 8. (Coburg) huszárezred huszárai, mögöttük a 4. (Császár) ulánusezred dzsidása

Huszárok az Osztrák Császárság haderejében

            A XIX. század közepén a cs. kir. hadsereg 37 ezredből álló lovassága nehéz- és könnyűlovasságra tagozódott. Előbbit a vértesek és a dragonyosok (8, illetve 6 ezred), utóbbit a svalizsérek és ulánusok (7, illetve 4 ezred), valamint a huszárok (12 ezred) képezték. A huszárokat kizárólag a Magyar Királyság területéről toborozták, így igazi „magyar” lovasságnak számítottak, noha soraikban az ország többi nemzetiségéből (elsősorban szlovákok, románok, és németek) is sokan szolgáltak. Ugyanakkor a csapatnem hagyományai és a bajtársi kötődések olyan erősnek bizonyultak, hogy az ezredek állományának döntő többsége – nemzetiségtől függetlenül – végig a magyar oldalon maradt a szabadságharc folyamán.

            A huszárezred ekkoriban 4 osztályból (ezredesi, alezredesi, 1. és 2. őrnagyi), és ezeken belül 2-2, azaz összesen 8 századból állt. Háború idején felállítottak egy 9. (tartalék) századot is, amely az újoncok és a remonda lovak kiképzését szolgálta; innen töltötték fel a hadakozó ezred állományát. Békeidőben a kiképzés az osztályokon belül történt. Minden ezred toborzási körzete 1-3 sorgyalogezred kiegészítési területéhez kapcsolódott, ahonnan az újoncait beszerezhette. Békeidőben mind a legénységi, mind pedig a lóállomány kisebb volt az előírtnál, amit a birodalom rossz pénzügyi helyzete is indokolt. Háború idején ugyanakkor a századok létszámát 182 főre, míg a törzstiszti kart, a gazdasági, az adminisztratív, az egyházi, és orvosi személyzetet, illetve a szükséges mesterembereket (nyerges, szíjgyártó, kovács) tömörítő ezredtörzset 48 főre emelték; így egy ezred állománya 1792 főből és 1388 lóból állt előírás szerint.

Régi és új magyar huszárezredek 1848-ban

            1848 elején összesen 4 huszárezred állomásozott Magyarország területén: az 1. (Császár), a 2. (Hannover), a 3. (Estei Ferdinánd), illetve a 11. (Székely) huszárezredek. Az újonnan megalakuló Batthyány-kormány kezdettől törekedett arra, hogy a birodalom Lajtán túli részein lévő huszárezredeket hazahozassa, és cserébe az itt tartózkodó idegen kiegészítésű lovasezredeket adja át. A tárgyalásoknak köszönhetően 1848 szeptember végéig teljes létszámban hazatért a 6. (Württemberg) és a 9. (Miklós) huszárezred, míg a 4. (Sándor) huszárezredből 6, a 10. (Vilmos) huszárezredből 4 század került vissza. Bécs és Budapest nyílt szakítása után 1848. október 10-én az országgyűlés hazahívta a külföldön állomásozó magyar katonákat, akik szökését ügynökök küldésével igyekezett segíteni. 1848 végéig – ha veszteségekkel is – hazajutott a 4. és 10. huszárezredek még idegenben lévő 6 százada, illetve Galíciából jóformán a teljes 8. (Coburg) huszárezred. A Csehországban lévő 12. (Nádor) huszárezredből csak a 2. őrnagyi osztálynak sikerült hazaverekednie magát, majd, amikor az alakulatot 1849 nyarán Itáliába vezényelték, az 1. őrnagyi osztályból is megszökött közel 100 fő. A többiek is próbálkoztak, de őket már elfogták, és elrettentésül 1849. június 23. és július 6. között 13 főt kivégeztek közülük. Az 5. (Radetzky) és a 7. (Reuss-Köstritz) huszárezredek ugyanakkor Észak-Itáliában, a Piemont ellen harcoló cs. kir. hadseregben szolgáltak; átvezénylésükre, majd szökésükre így nem volt reális esély.

2. Huszárok a 9. (Miklós) huszárezredből

A hazatért ezredek századainak egy részét újjá kellett szervezni, a hiányzókat újra fel kellett állítani, és az utánpótlásról is gondoskodni kellett. Ezért 1848. november 10-én Répásy Mihály tábornok, a hadügyminisztérium Újoncozási és pótlovazási osztályának vezetője az addig már felállítás alatt lévő tartalék századokat 400 fős tartalék osztályokká fejlesztette, amelyekbe igyekezett válogatott legénységi és lóállományt összevonni. Noha „egy huszár 232 darabból áll” ahogy Nyári Pál, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja tréfásan megjegyezte, a szigorú kiképzésnek és az anyagi erőfeszítéseknek köszönhetően lényegében az egész szabadságharc alatt sikerült megfelelő minőségű, felszereltségű, és elegendő számú újonccal ellátni a harcoló alakulatokat, így a Magyarországon küzdő ezredek teljesítménye egész a fegyverletételig jónak volt mondható. Erdély azonban kivétel volt: itt Józef Bem tábornok, az erdélyi hadsereg főparancsnoka negligálta a hadügyminisztérium tevékenységét, és 1849 tavaszán közvetlenül a „frontvonalban” lévő századokat igyekezett feltölteni képzetlen és hiányos felszerelésű újoncokkal és lovakkal. Ez azonban óriási színvonalesést okozott, és „megalapozta” az erdélyi hadsereg lovasságának rossz teljesítményét az 1849. évi nyári hadjáratban.

3. Répásy Mihály tábornok, a Magyar Királyi Nemesi Testőrség egyenruhájában

A szabadságharc végéig a hazatért ezredek minden századát sikerült ujjászervezni és harcba vetni. Ugyanakkor a hiányzók közül csak a 12. huszárezredet sikerült teljesen újra felállítani: az 5. huszárezrednek csak 3, míg a 7.-nek csak 7 százada állt fel, míg a 11. huszárezred, amelynek 2. őrnagyi osztálya román legénysége ritka kivételként a cs. kir. oldalra állt, csak 6,5 századdal rendelkezett. Ez, valamint a lovasság számának növelése iránti igény új huszárezredek létrehozását követelte meg. Ez többnyire különböző szabad- és más egyéb önkéntes csapatok lovasságának regularizálásával történt: a 13. (Hunyadi) és a 15. (Mátyás) huszárezredek a Magyarországban, illetve Erdélyben szervezett Kossuth-, majd Hunyadi-szabadcsapat lovasságából, a 14. (Lehel) huszárezred a jászkun önkéntes lovasokból, a 16. (Károlyi) huszárezred gróf Károlyi István Pest vármegyei főispán pénzügyi felajánlásából, a 17. (Bocskai) huszárezred a Bocskai-szabadcsapat lovasságából, míg a 18. (Attila) huszárezred komáromi és hevesi önkéntes lovasokból szerveződött meg. Az utóbbi ezred négy századát már nem sikerült felszerelni, az összes többi ezred azonban teljes számban bevetésre került.[1]

 4. A 14. (Lehel) huszárezred tagjai

Huszárok feladatai és beosztása a honvédsereg szervezetében

            A korban a könnyűlovasság elsődleges feladata a felderítés, biztosítás és portyázás, az ellenség utánpótlási vonalának veszélyeztetése és a saját utánpótlás biztosítása volt. A csatalovasságként való felhasználás csak másodlagos szerep volt; erre elsősorban a nehézlovasságot alkalmazták, amelynek a már megrendített ellenséges vonalak áttörésével a döntést kellett kicsikarnia. Ugyanakkor a szabadságharc honvédserege lovasságának gerincét a huszárság alkotta, amelyet kiegészített a néhány önkéntes, illetve önkéntes nemzetőri lovasosztály, valamint a lengyel és olasz légiók ulánus, illetve svalizsér lovassága. Ezek azonban mind könnyűlovasok voltak, így a magyar hadsereg lovassága az egész szabadságharc alatt „féloldalas” maradt. Ezt a hadügyi vezetés is felismerte, és 1848 végén megpróbálkoztak egy vértesezred felállításával, de ennek feltételei nem voltak adottak. Így minden feladatot lényegében a huszárságnak kellett ellátnia.

            A harcok kezdetén általában majd minden dandár állományába került egy század vagy egy osztály huszár, már csak az újonc honvédgyalogság harci szellemének megszilárdítása végett is. Ahogy Görgei Artúr tábornok, a feldunai hadsereg parancsnoka ekkor írta: „Minden cirkáló (értsd: cs. kir. felderítő) csak a huszárok iránt kérdezősködik.” Szintén ugyanebben az időszakban ahogy egy osztályt (de néha századot vagy félszázadot is) felszereltek és kiképeztek, máris indították az épp legválságosabb helyzetben lévő sereg megsegítésére, így jó néhány ezred egyes századai általában különböző hadszíntereken szolgáltak. Kivételt szinte csak a feldunai, illetve a délvidéki hadseregek képeztek, ahol kezdettől fogva törekedtek az egységesítésre, azaz, hogy egy ezred összes százada ugyanannál a hadtestnél szolgáljon. Ezt 1849 februárjára sikerült majdnem mindenhol bevezetni, így ezt követően igyekeztek a hadtesteken belül a lovasságot lehetőleg egy lovasdandárba összevonni, amelyek lovastüzérséggel megerősítve már alkalmasak voltak a cs. kir. fél lovasdandáraival való összecsapásra, és akár csaták, ütközetek eldöntésére is. A lovasdandárokat 1849 nyarán lovashadosztályokká fejlesztették, amelyek előírás szerint két teljes ezredből, azaz 16 lovasszázadból, illetve 1-3 lovasütegből álltak közel 2000 fős létszámmal, feladatuk pedig az ellenség lovas magasabbegységeivel való küzdelem, illetve az ellenséges vonalak áttörése volt. Olyan hadseregnél, ahol több lovashadosztály, vagy nagyobb számú lovasság volt, lovassági főparancsnokot is kineveztek, aki a harctéren összefogta ezek tevékenységét: ez 1849 közepén a főseregnél Nagysándor József, majd Pikéty Ágoston tábornok, a tiszai, majd déli hadseregnél Dessewffy Arisztid tábornok, míg az erdélyi hadseregnél Bethlen Gergely ezredes volt.

5. Nagysándor József tábornok

Huszárok a szabadságharc harcterein

            A huszárságnak a szabadságharc folyamán az ellenséges gyalogságon, illetve tüzérségen kívül reguláris lovassággal is szembe kellett szállnia: a cs. kir. hadsereg vértesei és dragonyosai, illetve ulánusai és svalizsérei, majd 1849 nyarától még a cári hadsereg ulánusai és huszárai, illetve doni kozák, valamint kaukázusi muzulmán lovasezredei is komoly ellenfeleknek bizonyultak. A szerb és román felkelők által szervezett irreguláris lovasok ugyanakkor hátrányban voltak a huszárokkal szemben, ahogy a Josip Jellačić horvát bán és cs. kir. tábornok által szervezett báni banderiális huszárezred is, mely gyenge lóállománya és képzetlen legénysége miatt csak „Jézus-Mária huszárok” néven vált közismerté.

 6. Cs. kir. vértesek       

Alapfeladatait a huszárság a harcok folyamán általában mindvégig jól oldotta meg. Például 1849. január 11-én a Komárom melletti Aszódpusztánál a 13. (Hunyadi) huszárezred 1. osztálya 1. századának osztaga sikeresen rajtaütött a báni banderiális huszárezred őrnagyi 1. századának előőrsén, és saját veszteség nélkül 1 tizedest és 8 huszárt elfogott. De gyakran a képzettebb cs. kir. ellenfelek sem jártak jobban: Február 9-én a Szolnok előterében lévő Szóró-csárdánál a cs. kir. 3. (Ferenc József Császár) dragonyosezred ott állomásozó szakaszán ütött rajta a 6. (Württemberg) huszárezred egy szakaszából és egy honvéd osztagból álló vegyes különítmény. A cs. kir. előőrsöt sikerült szétugrasztani, parancsnoka elesett, míg 11 dragonyos fogságba került. Február 14-én a cs. kir. 6. (Wallmoden) és 7. (Hardegg) vértesezredek egy vegyes járőrét sikerült Cibakháza előtt tőrbe csalnia a 8. (Coburg) huszárezred 1. őrnagyi 1. százada egy szakaszának, illetve egy vegyes vadász és honvéd osztagnak, ahol mind a 12 vértest sikerült elfogni. Ha pedig nem ment minden simán, segített a bátorság: 1848. november 14-én a nyugati határszél melletti Prellenkirchen falunál a 6. (Württemberg) huszárezred 10 fős járőre előreküldött felderítő lovasát egy közel 30 fős cs. kir. gyalogos osztag elfogta, ám a már közeledő ellenséges erősítés dacára a huszárok rohamra indultak, majd bajtársukat kiszabadítva, sikeresen visszavonultak. 1849. április 20-án Rákoskeresztúrnál egy vegyes, cs. kir. dragonyosokból és vértesekből álló század biztosított egy takarmányszállító oszlopot, amikor szintén a 6. (Württemberg) huszárezred egy százada tőrbe csalta, majd 7 fő és 3 ló veszteséggel megfutamította a kíséretet, és megszerezte a szénás szekereket. És a sor még folytatható lenne. Így aligha csoda, hogy Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy, a cs. kir. fősereg parancsnoka 1849. március 6-án I. Ferenc József császárnak írott felterjesztésében mielőbbi könnyűlovassági erősítést kért a magyarországi hadszíntérre, mivel a rendelkezésére álló, zömmel nehézlovas ezredekkel képtelen volt ellensúlyozni a huszárok tevékenységét.

            A csatatéren azonban más volt a helyzet. Ami a gyalogságot illeti: a szerb-román felkelők irreguláris gyalogságával szemben sík terepen a huszárok többnyire eredményesen működtek, ám a harcedzett reguláris cs. kir. zászlóaljak hamar négyszögbe, vagy tömegbe fejlődtek, amit a huszároknak egyedül szinte sosem sikerült megbontaniuk. A kivételek közé tartozik az 1849. március 5-i szolnoki ütközet, ahol a 2. (Hannover) huszárezred 2. őrnagyi osztálya egy szakasz lengyel légiós ulánus társaságában sikeresen verte szét a cs. kir utóvédhez tartozó utászosztályt. A cs. kir. utászok azonban éppen rendeződtek, amikor a támadás érte őket, és nem volt idejük az előírt alakzatot teljesen felvenni, ezért maradtak alul. Az esetek többségében azonban a tüzérség segítségére volt szükség, amely szétlőtte a zárt gyalogos formációkat, amit aztán a huszárok eredményesen támadhattak. Így történt ez az 1849. április 19-i nagysallói ütközet záró szakaszában, ahol a 9. (Miklós) huszárezred 2. őrnagyi 2. százada és a 4. hatfontos gyalogüteg a cs. kir. 10. (Mazuchelli) sorgyalogezred 1. (vagy 2.) zászlóaljával került szembe. A cs. kir. gyalogosoknak ugyan sikerült tömegbe fejlődniük, ám ezt a magyar tüzérek két kartácssorozattal szétlőtték, majd Marzsó József százados vezetésével a huszárok megfutamították a cs. kir. bakákat, akik az üldözés közben csoportosan estek fogságba.

            A reguláris ellenséges tüzérség még keményebb ellenfélnek bizonyult. Noha a XVIII–XIX. században játszódó kosztümös történelmi filmek egyik kedvenc jelenete az ellenséges tüzérséget frontálisan legázoló lovasroham, ez a valóságban általában nem sikerült. Így történt ez az 1849. június 27-i ihászi ütközetben is, ahol a 10. (Vilmos) huszárezred három osztálya próbálta megrohanni az ellenséges balszárnyat. Az ide lovassági fedezettel vezényelt cs. kir. 9. hatfontos gyalogüteg fele (3 löveg) azonban 400 méterre bevárta a támadást, majd kartácstüze 34 lovat és 15 embert ütött ki a támadást vezető 2. őrnagyi osztályból, amely meghátrált, és példáját a másik két osztály is követte. Épp ezért – ha lehetőség volt rá – célszerűbb volt az ellenséges üteg oldalába kerülni, és úgy támadni, ahogy a már említett március 5-i szolnoki ütközetben is történt. A lovassági összecsapás végén a 3. (Estei Ferdinánd) huszárezred 2. őrnagyi 1. századának 2. szárnya (félszázada) oldalról közelítette meg a cs. kir. 1. lovasüteget, majd a fedezetül szolgáló báni banderiális huszárok szakaszát szétszórva vetette rá magát az ütegállásra. A sikert végül a már lekötött tüzéreket szemből megrohanó 2. (Hannover) huszárezred ezredesi 2. százada és egy szakasz lengyel légiós ulánus tette teljessé, amelynek köszönhetően a cs. kir. üteg lövegeinek és felszerelésének több mint a felét, míg személyi állományának jó kétharmadát veszítette el. A maradék is csak azért tudott elmenekülni, mivel a cs. kir. 3. dragonyosezred őrnagyi 2. százada egy szakasza ellentámadása lehetőséget adott erre.

            Ezzel el is érkeztünk a fő ellenféllel, a reguláris cs. kir. lovassággal való összevetéshez. Általánosságban megállapítható, hogy a huszárok a svalizsérekkel, illetve érdekes módon a nehéz dragonyosokkal szemben is hasonló esélyekkel indultak harcba; itt mindkét fél egyaránt mondhat a magáénak sikereket és kudarcokat. Ám volt két ellenfél, amellyel szemben a huszárok mindig hátrányban voltak: a vértesek és az ulánusok. Az előbbiek sisakkal és vérttel, valamint nehézlovassági karddal felszerelt, nehéz, hidegvérű lovakon ülő, válogatott, nagydarab legények voltak[2], akik, ha egyszer zárt rendben támadásra tudtak indulni, szemből többé semmilyen huszárrohammal nem voltak megállíthatók. A huszárokhoz egyébként hasonló fegyverzetű és felszerelésű ulánusok előnyét pedig a „szálfegyverek királynője”, a közel 263 cm hosszú dzsida jelentette, amellyel zárt rendben támadva mozgó lándzsaerdőre hasonlítottak, és szintén elsöpörtek maguk elől minden ellenállást. Ezért a fenti ellenfelekkel szemben a huszárok rendszerint törekedtek az átkarolásra, az oldaltámadásra, de az igazi megoldást általában a többi fegyvernemmel való együttműködés hozta meg. Erre példa az 1849. február 28-i mezőkövesdi ütközet, ahol az üldözésre küldött cs. kir. Deym-lovasdandárhoz tartozó 2. (Sustenau) és 8. (Porosz herceg) vértesezredek összesen 7 századának támadását a VII. hadtest Kmety-hadosztályának tömegbe fejlődött, tüzérséggel is támogatott honvédzászlóaljai tartoztatták fel, amíg a 9. (Miklós) huszárezred 7 százada az ellenfél oldalába nem került. A sikeres oldaltámadás következtében a vértesek hátrálni kezdtek; ekkor zúdult rájuk szemből, a gyalogság mögül a 10. (Vilmos), illetve a 13. (Hunyadi) huszárok összesen 5 százada, amely végleg megfutamította őket, és a menekülőket üldözve a kicsit elkéső cs. kir. lovastüzérség 9 lövegéből is sikerült 3 löveget zsákmányolni. Az ulánusokkal szemben pedig a huszárok még törekedtek a közelharcra is, ahogy ez az 1849. június 13-i csornai ütközetben is történt. Ekkor a 10. (Vilmos) huszárezred 1. őrnagyi osztálya megpróbálta elvágni az ellenség balszárnyának visszavonulási útját, ám az ott tartózkodó cs. kir. 4. (Ferenc József Császár) ulánusezred 2. őrnagyi osztálya visszaverte a rohamot, majd a huszárok átkarolási kísérletét is elhárították, akiknek ráadásul mindkét századparancsnoka is elesett. Eközben azonban az ulánusok zárt alakzata felbomlott, lendületüket elvesztették. Ezt kihasználva a 12. (Nádor) huszárezred 2. őrnagyi osztálya megrohamozta őket, és közelharcot kikényszerítve végül visszaszorította őket a faluba.

7. A 2. (Hannover) huszárezred huszárai Görgei Artúr tábornok vezetésével a cs. kir. 5. (Lichtenstein) svalizsérezred lovasaira támadnak az 1849. július 2-i komáromi csatában

Ami a cári hadsereget illeti, ez méretéből adódóan szinte minden összecsapásban túlerőben volt, ez pedig alapvetően meghatározta a huszárok vele szemben nyújtott teljesítményét. Az orosz gyalogsággal és tüzérséggel szembeni sikeres rohamról nem is tudunk: például az 1849. július 2-i komáromi csatában a Görgei Artúr tábornok által vezetett lovasság 24 huszárszázadának támadását végül a 9. kombinált orosz gyaloghadosztály tüzérséggel támogatott zászlóaljnégyszögei tartoztatták fel. Az orosz ulánusok és huszárok pedig a doni kozákokkal és a kaukázusi muzulmán lovasokkal együtt komoly ellenfelei voltak a magyar huszároknak, és túlerejükkel élve általában győztesen is hagyták el a harcmezőt. Ám egyenlő erőviszonyok mellett már korántsem voltak legyőzhetetlenek. Például az 1849. július 20-án a turai ütközetben a tiszai hadsereg 17 lovasszázadból és 14 lövegből álló lovashadosztálya csapott össze az orosz II. hadtest könnyűlovas-hadosztálya hasonló erejű 2. lovasdandárával, ahol a 3. (Olga) és 4. (Hannover) huszárezredek, illetve a 4. (Harkovi) ulánusezred, valamint a 32. doni kozák lovasezred osztályainak lovasai igencsak megizzadtak a magyar huszárokkal és lengyel légiós ulánusokkal szemben, mire megérkezett az orosz 5. hadosztály 1. gyalogdandára, ami a javukra eldöntötte az összecsapást. 1849. szeptember 5-én pedig a Komárom melletti Heténynél a 14. (Lehel) huszárezred 4-6. százada ugyanúgy csalta csapdába az orosz 6. gyaloghadosztályhoz beosztott 45. doni kozák lovasezred 3 századból álló felderítő csoportját, ahogy már korábban cs. kir. ellenfeleiket, és a végeredmény is hasonló lett: 7 kozák elesett, 12 pedig fogságba esett, míg a többiek megfutamodtak.

Végezetül tehát elmondható, hogy a magyar huszár a szabadságharc során is megtette kötelességét, és így vagy úgy, de a lehetőségekhez képest minden ellenfelével szemben képes volt helytállni a harctéren.

Kemény Krisztián

Képek forrásai:

1. Az 1. (Császár) és a 8. (Coburg) huszárezred huszárai, mögöttük a 4. (Császár) ulánusezred dzsidása (forrás: Wikimédia)

2. Huszárok a 9. (Miklós) huszárezredből (forrás: Wikimédia)

3. Répásy Mihály tábornok (A Magyar Királyi Nemesi Testőrség egyenruhájában; forrás: Wikimédia)A 14. (Lehel) huszárezred tagjai (Somogyi Győző grafikái; forrás: Wikimédia)

4. A 14. (Lehel) huszárezred tagjai (Somogyi Győző grafikái; forrás: Wikimédia)

5. Nagysándor József tábornok (forrás: Wikimédia)

6. Cs. kir. vértesek (forrás: Wikimédia)

7. A 2. (Hannover) huszárezred huszárai Görgei Artúr tábornok vezetésével a cs. kir. 5. (Lichtenstein) svalizsérezred lovasaira támadnak az 1849. július 2-i komáromi csatában (Than Mór festménye; forrás: Wikimédia)

[1] 1849 nyarán – szervezési anomáliák következtében – a 6. és 15. huszárezred tíz, míg a 14. huszárezred kilenc századdal rendelkezett. Az újonnan alakított ezredek egy részénél (16., 17.) követték a régi osztályelnevezést és beosztást, a többinél ugyanakkor 1-4. osztályok (azokon belül 1. és 2. századok) álltak fel.

[2] Egy teljes fegyverzetű, lovon ülő vértes akár 250(!) kilóval is nehezebb lehetett egy lovas huszárral szemben.