Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc hadserege a „nagy év” egyik legsajátabb alkotása volt. Batthyány Lajos miniszterelnöknek páratlanul rövid idő alatt sikerült megteremtenie az önálló magyar haderőt, amely alig négy hónappal egyik alkotóelemének, a honvédségnek a születése után már sikerrel védte meg az ország önállóságát Jellačić horvát bán hadseregének támadásával szemben. Nem telt el egy év sem, s ez a haderő a határokig kergette a büszke császári-királyi ármádiát, s arra kényszerítette Ausztriát, hogy igénybe vegye I. Miklós orosz cár fegyveres segítségét.

A sikernek nyilván több tényezője volt: a közvélemény elkötelezettsége a honvédelem ügye mellett, a toborzást, illetve az újoncozást lebonyolítani képes megyei és városi adminisztráció, a hadsereg fegyverzeti, ruházati és élelmi ellátását megszervezni képes (mai szemel nézve nevetségesen kis létszámú) kormányzat, az utasításit végrehajtó hatóságok.

Honvédtoborzás

De az egyenruhás, fegyveres, jóllakott és elkötelezett újoncok tömege még nem hadsereg. Ahhoz, hogy hadsereg legyen, jól képzett és felkészült tisztikarra van szükség, amely az újoncokból katonákat farag.

De egy jól kiképzett hadsereg sem ér sokat a csatamezőn, ha nincs, aki alkalmazni tudná; ha nincsenek olyan hadvezérek, akik nem csupán arra képesek, hogy parancsokat adjanak ki, hanem arra is, hogy előre lássák a kiadott parancsok kockázatait és következményeit, s akik nem csupán egy csata vagy ütközet megvívására képesek, hanem az összecsapások és hadmozdulatok apróbb-nagyobb köveiből képesek kirakni egy hadjárat mozaikképét.

Ha a szabadságharc hadvezéreit sorra vesszük, először is meg kel állapítanunk, hogy az elsődlegesen szóba jöhető, nagyjából harmincfőnyi tábornoki kar többsége nem tekinthető a szó klasszikus értelmében vett hadvezérnek, s hogy a két rendfokozati kategóriába, a magasabb altábornagyiba, s az alacsonyabb vezérőrnagyiba tartozók közül sem feltétlenül az altábornagyok voltak a tehetségesebbek s a vezérőrnagyok a kevésbé zseniálisak. Az altábornagyok közé tartozó Józef Bem, vagy az altábornagyi előléptetést el nem fogadó Görgei Artúr hadvezéri tehetségét aligha kérdőjelezné meg bárki, s a szabadságharc egyik utolsó sikeres hadjáratát vezető Vetter Antal képességei is vitán felül állnak. De Henryk Dembiński hadvezéri tehetségére nemigen érdemes szót vesztegetni, s Mészáros Lázár és Kiss Ernő is inkább csak annak köszönhette e magas rangot, hogy eleve ezredesként kerültek a magyar kormány szolgálatába, s innen csupán két lépcsőfok választotta el őket az altábornagyságtól.

Kossuth és a szabadságharc hadvezérei:
Görgei Artúr, Perczel Mór, Józef Bem, Henryk Dembiński, Kossuth Lajos és Aulich Lajos

Ha a valamivel népesebb vezérőrnagyi kategóriára térünk át, nyilván nemigen akad komoly ember, aki Damjanich János vagy Klapka György hadvezéri képességeit megkérdőjelezné. Előbbi joggal érdemelte ki Kossuthtól „a rácok rettegett ostora” megnevezés mellett a „semper victrix” (mindig győztes) jelzőt, hiszen önálló működéséhez csak győzelmek fűződtek. Klapka tehetségéről pedig a felső-tiszai harcok mellett a tavaszi hadjárat szellemes haditerve (s részben annak végrehajtása), illetve Komárom védelme tanúskodik. A tavaszi hadjáratban Klapka és Damjanich mellett szintén fontos szerepet játszó Aulich Lajosra a közvélemény inkább csak a szabadságharc utolsó hadügyminisztereként és az aradi vértanúk egyikeként emlékezik, holott a hadjárat második szakaszának sikere alapvetően az ő működésén múlott. Az április 7-i gödöllői haditanács határozata alapján ő kapta a Pest előtt hagyott csapatok parancsnokságát, s azt a feladatot, hogy mindenáron kösse le az ellenséges főerőket mindaddig, amíg a Görgei vezette főerők meg nem kerülik annak balszárnyát, s fel nem mentik Komáromot. Olyan hadvezéri tapintattal kellett két héten át foglalkoztatnia az ellenséget, hogy egyetlen rosszul végrehajtott látszattámadással, késve elrendelt visszavonulással a hadjárat egészének sikerét tehette volna. Aulich azonban, aki tapasztalt, higgadt és tehetséges katona volt, kiválóan eleget tett e feladatnak.

Damjanich János és Klapka György

A két ízben is hadseregparancsnokként ténykedő Perczel Mórral már némileg gondban vagyunk, hiszen a keveset emlegetett 1848. október-novemberi muraközi és Mura-menti hadjárat sikereit a december 30-i móri vereség követte. Igaz, ez utóbbiért kiválóan törlesztett az 1849. januári szolnok–ceglédi sikeres hadművelettel. 1849 tavaszán ugyan felszabadította a Délvidék nagy részét, de a hadjárat eredményét szinte semmivé tette a Jellačić csapatai ellen június 7-én Kátynál vívott ütközet, amely a Bácska nagy részének elveszítéséhez vezetett. Perczel ismét kitűnő szervezőmunkát végzett 1849. június–július fordulóján a Közép-Tiszai Hadsereg létrehozásánál, de e hadsereg alkalmazásának ő maga lett a legnagyobb kerékkötője, amikor megtagadta az engedelmességet Mészáros Lázár altábornagynak, a kinevezett fővezérnek.

Perczel móri veresége 1848. december 30-án

Ott vannak aztán azok a vezérőrnagyok, akiknek nem volt idejük és lehetőségük bebizonyítani, hogy jó hadvezérré válhatnának. Ilyen volt „a magyarnak ángol oroszlánja”, Guyon Richárd; aki 1849. július 14-én Kishegyesnél igen súlyos vereséget mért Jellačić déli hadseregére. Ilyen volt az 1849. június 13-án Csornánál szép győzelmet arató Kmety György. Utóbb mindketten az oszmán hadsereg tábornokaiként tűntek ki a krími háború ázsiai frontján, s ottani ténykedésük mutatja, hogy kiváló katonai képességekkel rendelkeztek. De ide sorolhatjuk a nyári hadjáratban kiváló hadtestparancsnoknak bizonyult Leiningen-Westerburg Károlyt és Poeltenberg Ernőt, vagy az Aradot megadásra kényszerítő, s kis híján Temesvárt is elfoglaló Vécsey Károlyt is.

Guyon kishegyesi győzelme 1849. július 14-én

És ezzel nagyjából a sor végére is értünk. A többiek vagy nem szolgáltak elegendő ideig ilyen beosztásban (Gaál Miklós, Dessewffy Arisztid, Répásy Mihály, Czetz János, Józef Wysocki), vagy egyáltalán nem szolgáltak ilyenben (Kiss Pál, Csuha Antal, Láhner György, Schweidel József, Török Ignác), hogy ebbéli képességeik kiderülhettek volna. Vagy, ha mégis szolgáltak, már hadtestparancsnokként is csődöt mondtak (ez utóbbiak felsorolását mellőzzük…)

Visszatérve a hadvezérként bizonyított vagy hadvezérnek tekinthető tábornokokra, nagy kérdés, hogy mi a hadvezéri siker titka? Ezzel a problémával nagyjából a kínai Szun-ce óta küzdenek a hadtudományi irodalom szerzői, s a mi, hadvezérként kiváló Zrínyi Miklósunk ugyanúgy nem jutott közelebb a megoldáshoz, mint az elméleti katonaként kitűnő, gyakorló katonaként kevésbé jól szereplő Carl von Clausewitz (és a sort még hosszan folytathatnánk…)

Általában a képzettség, a tapasztalat és a tehetség hármas koordinátarendszere határozhatja meg, hogy kiből lesz (lehet) jó hadvezér. Ha a fent említett hét tábornokot ezek alapján próbáljuk értékelni, ellentmondásos képet kapunk.

A legmagasabb végzettséggel, a bécsújhelyi katonai akadémiával Vetter Antal dicsekedhetett közülük. Bem csupán a varsói hadapródiskolában, illetve a felső tüzériskolában végzett összesen két évet. Aulich Lajos is egy gyalogezred hadapródjaként kezdte katonai szolgálatát, s nem tudunk arról, hogy bármilyen külön katonai iskolát végzett volna. Damjanich János a temesvári katonai nevelőintézetben (középiskolában) tanult, s nem részesült felsőfokú katonai képzésben. Görgei a tullni utászkari (műszaki) iskolát végezte, Klapka pedig a karánsebesi határőri katonaiskolába járt. Később mindketten több évig voltak a Magyar Királyi Nemesi Testőrség tagjai, ahol a Haller Ferenc gróf, altábornagy által kezdeményezett oktatási reformnak köszönhetően mindketten vezérkari jellegű képzésben részesültek. Perczel Mór 1827–1830 között egy tüzérezredben szolgált hadapródként. A hét személyből tehát három (Vetter, Görgei, Klapka) tekinthető felsőfokú, kettő (Damjanich, Bem) középfokú tanulmányokat végzettnek, ketten pedig (Aulich, Perczel) elakadtak a hadapródságnál.

A tapasztalatok tekintetében kétségkívül az 1794-ben született Bem vitte el a pálmát. Már 1807-ben jelentkezett a Napóleon mellett küzdő lengyel kontingensbe, s 1814 elejéig tejesített katonai szolgálatot. 1812-ben egy üteg parancsnokaként vett részt az oroszországi hadjáratban, 1813-ban pedig Gdansk védelmében. 1815–1826 között az Oroszországgal perszonálunióban lévő Lengyel Királyság hadseregében szolgált, 1830–1831-en pedig a lengyel szabadságharc katonájaként avanzsált ütegparancsnokból a lengyel hadsereg tüzérparancsnokává. Emigrációs katonai kalandjait átugorva, érdemes megemlíteni, hogy 1848. október második felében ő volt a bécsi forradalom fegyveres erőinek egyik parancsnoka, Bécs védelmének egyik irányítója.

Bem a bécsi forradalomban 1848 októberében

A nála egy évvel idősebb, 1793-as születésű Aulich 1812-ben kezdte katonai pályafutását, s noha magából az oroszországi hadjáratból kimaradt, 1815-ig harcolta napóleoni háborúkban. 1815 után csupán az 1826. évi nápolyi hadjáratban vett részt, 1848-ig azonban folytonosan szolgált. Joggal mondhatta tehát, hogy több szolgálati éve van, mint Görgeinek életéve. 1848-ban egy gyalogezred alezredeseként került a magyar kormányzat alárendeltségébe.

Az 1803-ban született Vetter a napóleoni háborúk utolsó évétől, 1815-től volt hadapród a cs. kir. hadseregben. Folyamatos szolgálat mellett, 1848-ban egy gyalogezred őrnagya volt, háborús tapasztalatáról nem tudunk.

A nála egy évvel fiatalabb Damjanich 1820-ban jelentkezett a cs. kir. hadseregbe, 1848-ban, 28 évi folyamatos szolgálat után egy gyalogezred alszázadosa volt a forradalom kitörésekor; nála sem tudunk arról, hogy tényleges harctéri tapasztalatai lettek volna.

Cs. kir. tüzérek

Az 1811-es születésű Perczel 1827. április 27-étől 1830 júliusáig az 5. (Rousseau) tüzérezredben szolgált hadapródként. Ekkor egy lengyelbarát szervezkedés miatt hadbírósági vizsgálatot indítottak ellene, s csak Pest és Tolna megye közbenjárására kapott kegyelmet. Valamennyiük közül ő rendelkezett a legrövidebb, s egyben a legalacsonyabb beosztásban eltöltött szolgálati idővel. Egyéb tapasztalata viszont jócskán akadt. Mint a reformkori tolnai tisztújítási és követválasztási harcok egyik állandó szereplője, komoly jártassággal rendelkezett nagy, rendezetlen tömegek irányításában és ellátásában. Utóbb, egy öregkori visszaemlékezésében a szekszárdi vármegyeház 1836-os elfoglalását nevezte első haditettének. Manapság ez talán megmosolyogtató, de ha tudjuk, hogy egy jobb követválasztásra vagy tisztújításra több ezer, mérsékelten józan nemes csődült össze, nem tagadhatjuk meg az irányításukat kézben tartó vezérektől a logisztikai és taktikai képességeik elismerését.

Perczel Mór vezérőrnagy

Marad végül a két „ifjonc”, az 1818-as születésű Görgei és az 1820-as születésű Klapka. Görgei 1832–1845, Klapka 1838–1847 között szolgált, egyiküknek sem volt tényleges harctéri tapasztalata. Görgei gyalogsági, műszaki és lovassági képzést kapott, Klapka a tüzéri tudományban mélyült el. Mindketten még 1848 előtt elhagyták a cs. kir. hadsereget, s mindketten főhadnagyi rangban.

A fenti adatokból láthatóan nem következik semmi különös. Ha kiválasztanánk másik hét honvédtábornokot, némi változtatással ehhez hasonló adatokat kaphatnánk. Így aztán csak azt a régi igazságot mondhatjuk, hogy a képzettség és a tapasztalat kétségkívül hasznos dolgok a hadvezetésben is, de sem a magasabb képzettség, sem a hosszú és gazdag szolgálati múlt nem biztosíték arra, hogy valakiből jó katona, s főleg jó hadvezér legyen.

Ehhez bizony zsenialitás kell. Ez a zsenialitás azonban nem azonos a kitűnő haditervek gyártásával: hozzátartozik az ezek végrehajtásában tanúsított határozottság ugyanúgy, mint a tervek villámgyors megváltoztatásának képessége. Hozzátartozik a személyes példamutatás, a beosztottak iránti felelősségérzet, de hozzátartozik az időnként kegyetlenségig menő szigorúság és a vezetői tekintély fenntartása is.

Vetter Antal altábornagy

Ezeknek a tulajdonságoknak a különböző kombinációja határozta meg a fentebbi hét hadvezér egyéni arcélét. Klapka kétségkívül jobb haditerveket gyártott, mint Damjanich, de Damjanich határozottabb volt Klapka haditerveinek végrehajtásában, mint maga Klapka. Vetter jobban átlátta a vezérkari aprómunka ezernyi részletét, mint Görgei, de Görgei sokkal inkább képes volt kivívni alárendeltjei tiszteletét, mint Vetter. Bem jobb tüzér volt, mint a másik hat együttvéve, de a másik két fegyvernemhez, a gyalogsághoz és a lovassághoz feleannyi érzéke sem volt, mint nekik. Perczel ösztönös stratégiai tehetség volt, de konkrét összecsapásokban gyakran mondott csődöt. Aulich nevéhez nem fűződnek kiváló tervek vagy nagy győzelmek – de sokkal erősebb volt benne a feltételek nélküli kötelességteljesítés éthosza, mint Görgeiben, Perczelben, Bemben, Damjanichban vagy Klapkában.

De éppen e sokszínűség, képzettség, tapasztalat és zsenialitás sajátos keveréke révén tudtak olyannyira eredményesek lenni az ellenség jóval több háborús tapasztalattal, magasabb képzetséggel rendelkező, de – úgy tűnik – kevesebb zsenialitással megáldott hadvezéreivel szemben, akiknek többsége már a napóleoni háborúkban magasabb beosztásban ténykedett. Mégis megszégyenítették volt elöljáróikat, egy olyan háborúban, amelyet a korszak egyes falmelléki katonai szakértői szerint már 1848 őszén vagy telén illett volna elveszíteniük.

Hermann Róbert

A közölt képek Hermann Róbert magángyűjteményéből származnak