Sok évvel [1]  ezelőtt olvastam egy cikket mely azt állította, hogyha az USS Iowa (BB-61) felborulna, úgy lett tervezve, hogy a lövegtornyai kiessenek és ez a súlycsökkenés lehetővé tenné, hogy a hajó magától visszaegyenesedjen. Ez az állítás teljesen megfogott, olyannyira, hogy hosszú idővel később, 1998 környékén megemlítettem a régi NavWeaps fórumok egyikén. Nálam jóval járatosabb emberek, mint Dick Landgraf és Stuart Slade „udvariasan” kinevették a naivitásomat és felvilágosítottak, hogy nem esnek ki. Sőt elmondták, nemcsak nem esnek ki, de ha kiesnének a felboruláskor a hajóba, különösen a felépítményekbe befolyó víz megakadályozná a hajó visszafordulását. Az azóta eltelt időben számos csatahajókról írott cikkben találkoztam ezzel a „lövegtornyok kiesnek” állítással. Úgy tűnik, ezeket a Bismarck roncsának 1989-ben Robert D. Ballard által való felfedezése inspirálta, mely hajó esetében a lövegtornyok valóban kihullottak és szétszórva hevernek a roncsmezőn. Ugyanekkor ezek az állítások figyelmen kívül hagyják azt a számos más hadihajóroncsot, amelyek esetében a tornyok a helyükön maradtak, akkor is, ha a hajók a süllyedés közben felborultak. A japán Nagato csatahajó esetében, amint az a mellékelt fotón látható, az A és az Y lövegtornyai függve maradtak a fenék felett több mint 75 éve és mind a mai napig nem estek ki.[2] A HMS Hood A lövegtornyának a lövegtér-padlója, valamint az ez alatti lövegtorony-forgórésze szintén a helyén maradt, bár a torony páncélfalai, teteje és maguk a lövegek leszakadtak a süllyedés közben.[3]

1. kép. A japán Nagato csatahajó fejjel lefelé fekvő roncsa a Bikini atollnál. A méreteket jól érzékelteti a képen lévő búvár. E 2015-ben készült Pete Mesley (Lust4Rust) jogtulajdona, és az ő szíves engedélyével közöljük.

Az ok, amiért ezek a tornyok nem estek ki, az úgynevezett „torony lefogó karmok” (turret holding down clips) alkalmazása volt, melyek a legtöbb haditengerészetben 1900 körül jelentek meg. Ezek a „karmok” a torony forgórészéhez erősített fém konzolok voltak, melyek alsó, behajló része a forgórészt hordozó gyűrű alakú görgősor alsó, fix tartórésze alá nyúltak be. Úgy voltak tervezve, ha a torony forgórésze le akart ugrani a görgőkről, akkor az alsó, benyúló részük beleütközött a görgősor tartógyűrűjének alsó síkjába, megakadályozva a leugrást. A Bismarck esetében ezek a lefogók talán nem voltak elég erősek, hogy megakadályozzák a tornyok kiesését, esetleg megsérültek a csata során, avagy lehetséges, hogy a németek nem alkalmaztak ilyeneket ezen a hajón (lásd lentebb). A császári német haditengerészet egyes régebbi hajói ugyanis rendelkeztek olyan műszaki megoldással, melyek helyükön tartották a lövegtornyokat. Például, amikor a német flotta önelsüllyesztést hajtott végre Scapa Flowban a csatahajók és csatacirkálók egy része felborult és fejjel lefelé kötött ki a tengerfenéken. Amikor a britek néhány évvel később kiemelték őket, az emelést ebben a fejjel lefelé állapotban hajtották végre. A 28 cm-es és 30,5 cm-es ágyúkkal felfegyverzett hajók lövegtornyai benne maradtak a barbettáikban.[4] A britek ebből arra következtettek, hogy minden hajó egyforma, de amikor sor került a Bayern kiemelésére, majdnem katasztrófa történt, ugyanis mind a négy 38 cm-es lövegtorony kiesett amint megkezdték a hajó emelését. A roncs, mely így sokkal könnyebb lett az előzetesen számítottnál, kis híjján kiugrott a vízből, hogy aztán újból elsüllyedjen.[5] Lehetséges, hogy a Bismarck tervezésekor túlságosan is a Bayern lövegtornyainek terveit másolták.

Mielőtt tovább tárgyalnánk ezeket a karmokat, elsőként nézzük meg, miért kerültek alkalmazásra. A lövegtornyok természetük szerint igen nehéz szerkezetek, melyeknek forogniuk kell, hogy célba vehessék az ellenséges hadihajót. Ezért a lövegtornyok nincsenek lecsavarozva és rögzítve, hanem egy görgőpályán nyugszanak, amelyen szükség szerint elfordulhatnak. Egyes pre-dreadnoughtokon a tervezők lehetséges, hogy nem alkalmaztak mechanikai rögzítést lefogó karmok formájában, hanem kizárólag a lövegtornyok súlyára hagyatkoztak. E kis torkolati energiájú 30,5 cm-es lövegekkel felfegyverzett hajók iker lövegtornyai esetében ez akár kielégítő módon működhetett. Ugyanakkor, amint a 20. század első éveiben a nehézlövegek teljesítménye egyre fokozódott, a hátrasikláskor a visszalökő erők is egyre nagyobbá váltak. Attól tartottak, ezek a hátrasiklási erők oly naggyá válnak, hogy a lövegtorony „kisiklását” okozhatják, és a görgőpályáról leugró torony beragadhat. Ugyanez a probléma előfordulhatott viharos tengeren is, a dülöngélő és fel-alá hánykolódó hajón a lövegtorony még akár ki is repülhetett a helyéről. Mindezen felül az Egyesült Államok haditengerészete (USN) az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején számos kísérletet végzett a harci sérülések szimulálására. E tesztek egy részében tömör, tompa végű lövedékeket lőttek közvetlen-közelről lövegtornyokra, hogy megfigyeljék, milyen károk keletkeznek, és hol vannak a gyenge pontok. A tapasztalatok egyike az volt, hogy egy tompa lövedék képes volt elég erőt kifejteni a toronyra, hogy kizökkentse a helyéről, különösen akkor, ha eltalálta, de nem ütötte át homlokpáncélt, vagyis teljes energiáját a páncéllemezen adta le. Mindemellett azt találták, hogy a hajótest felső részében bekövetkező nagyobb robbanás felnyomhatta a felső fedélzetet az ágyúcsövek alatt, így zökkentve ki a tornyot a helyéről.[6][7]

Ezekre a problémákra a megoldást a lefogó karmok alkalmazása jelentette, melyek megakadályozták a torony kiugrását a helyéről. Az Egyesült Államok Haditengerészetében már az „első” csatahajón, az 1895-ben elkészült Indiana-n (Battleship 1) alkalmazták. Ahogy telt az idő, és az ágyúk egyre nagyobb teljesítményűek lettek, ezek a karmok úgy nőttek egyre nagyobbra és erősebbre, hogy lépést tartsanak a növekvő visszalökő erővel valamint az ellenséges gránátok becsapódási erejével. Végül ezek a karmok olyan robusztusak lettek, hogy még akkor is a helyükön tartották a lövegtornyokat, ha a hajó felborult.

Lefogó karmok az Egyesült Államok Haditengerészetében

Mint fentebb említettük, a lefogó karmok az Egyesült Államok Haditengerészetében már 1895-óta használatban voltak. Annak illusztrálásaként, hogy hogyan fejlődtek ezek a lefogó karmok az Egyesült Államok haditengerészetében, tekintsük át a lövegtorony típusokat a korai dreadnoughtoktól az Egyesült Államokban épült utolsó csatahajókig.

Az első rajz az 1912-es Wyoming-osztályon (BB-32) alkalmazott 30,5 cm L/50 iker lövegtornyot ábrázolja. Amint ezen a rajzon látható, a lefogó karmok egyszerű fémlemezek, melyek a torony-forgórész közvetlenül a görgőpálya feletti részéhez vannak rögzítve. Ezek leérnek a görgőpálya alá, melynek alsó tartókoszorúja alá benyúlnak a behajlított lemezvégek. Ha a torony megpróbálna kiugrani akár a saját lövegek visszalökő erejétől, akár egy ellenséges találattól, akkor a karmok behajlított részei beleütköznek a tartókoszorú alsó peremébe megakadályozva a kiugrást.

 2. kép. A USS Wyoming (BB-32) és USS Arkansas (BB-33) lövegtornya

A második rajz[8] az 1914-es USS New York (BB-34) és USS Texas (BB-35) csatahajókon alkalmazott 35,6 cm L/45 iker lövegtornyot ábrázolja. A piros körök a görgőpályát jelzik. Bár a rajzon egy sem látszik, e hajókon is voltak lefogó karmok, mint ahogy ezen a videón is látható: https://www.youtube.com/watch?v=qsTFpyrzKuo A fotón az USS Texas egyik lefogó karma látható, a karom alsó részén megfigyelhető állítócsavarok a karmon lévő betét és a görgőpálya-koszorú alsó része közötti távolság beállítására szolgálnak. A Bureau of Ships[9] által a lövegtornyokról kiadott egyik kézikönyv szerint a csavarokat úgy kellett beállítani, hogy a betét és a koszorú alsó része közti rés ne haladja meg a 3,1 mm-t, míg az ideálisnak tartott távolság 1,6 mm volt.[10] Ha a betétek hozzáértek a koszorú alsó részéhez, az a keletkező súrlódás miatt túlságosan megterhelhette a toronyforgató mechanizmust. A karmokat úgy tervezték, hogy a csavarok adott helyen annyira kilazíthatóak, hogy a torony egy része megemelhető legyen ha görgőt kellett cserélni.[11]

Ezen az osztályon minden toronynak öt lefogó karma volt. Ebből három egymáshoz rögzítve a toronyhomloknál kapott helyet, míg a maradék kettő, egymástól távolabb, a torony hátuljában. Ez az elrendezés azt mutatja, hogy a tervezők elsősorban az ágyúk visszalökő ereje, valamint a homlokpáncélt érő találatok okozta kiugrás ellen akarták biztosítani a lövegtornyot.[12]

 3. kép. A USS New York-osztály (BB-34) tornya. A lefogó karmok ezen nem láthatók

4. kép. Lefogó karom a USS Texas-on. A fotó Tom Scott jogtulajdona és az ő szíves engedélyével közöljük. A feliratok felülről-lefelé: 1. Lefogó karom 2. A görgőpálya-koszorú alsó része 3. Lefogó karom betétje 4. Állítócsavar

A harmadik rajz az 1916-os USS Nevada (BB-36) és USS Oklahoma (BB-37) iker és hármas lövegtornyait ábrázolja. Esetükben a karmok hasonlóak a USS Texas lefogó karmaihoz, a torony forgórészéhez rögzített, alul derékszögben beforduló masszív, bordázott lemezek. A hármas tornyoknak hét karma volt, elöl három, oldalanként egy-egy, hátul kettő. Az ikertornyok hattal rendelkeztek, hátul kettő helyett csak egy karom volt.

5. kép. Az USS Nevada-osztály (BB-36) lövegtornyai a korai típusú lefogó karmokkal

Ezek a karmok meglehetősen erősnek bizonyultak. Mikor az USS Oklahoma felborult, miután megtorpedózták Pearl Harborban, 151 fokot fordult mielőtt a rácsárboca és a felépítménye beleütközött a fenékbe, megállítva a borulást. Több mint egy évig hevert így, mielőtt visszafordításának műveletét megkezdték 1943. március 8-án. A talpra állítás a kezdeti fázisban meglehetősen lassú művelet volt, mindössze 1,4 fokot fordítottak óránként tizenhárom és fél órán keresztül, majd egy napra megálltak a kábelcsatlakozások javítása végett. A továbbiakban is lassú fordítási és kábeljavítási időszakok váltogatták egymást, így a 90 fokos dőlést 11 nap után érték el. Mindez azt jelenti, hogy a felfordított tornyok egész idő alatt a kikötőfenék felett függtek. A harci sérülések, a több mint egy évi sósvízi fürdő és a hosszú visszafordítás ellenére a lefogó karmok szilárdan a helyükön tartották a lövegtornyokat a barbettákban, mint ez a csatolt fotón is jól látszik.[13]

6. kép. Az USS Oklahoma (BB-37) felegyenesítése közben 1943. március 29-én Pearl Harborban. USN No. 80-G-410533 fotó, forrás: NavSource

A negyedik rajz[14] a USS New Mexico-osztály (BB-40) hármas lövegtornyát ábrázolja. E csatahajók a nagyobb teljesítményű, 35,6 cm L/50 lövegekkel voltak ellátva. A korábbi hajókon alkalmazott egyszerű karmokat itt már jóval erősebb és komplexebb konstrukcióra cserélték, amit a lövegek nagyobb visszalökő ereje és az ellenséges hadihajók becsapódó gránátjainak szintúgy növekvő energiája tett szükségessé.

7. kép. A USS New Mexico-osztály (BB-40) lövegtornya a kései fajta lefogó karmokkal

A következő képeken a 1940-es évekbeli USS North Carolina (BB-55), USS South Dakota (BB-57) és USS Iowa osztályokon alkalmazott, jóval tekintélyesebb lefogó karmok láthatók. A fotók a USS New Jersey (BB-62) II. számú lövegtornyának összeszerelését mutatják. Külön köszönet értük a NavSource-nak.

8. kép. A NavSource képaláírása: A New Jersey (BB-62) 2. számú tornyának gránát-fedélzete a felső torony-forgórész behelyezése előtt. A lefogó karmok a torony-alépítmény hengeres falához vannak döntve, középen továbbá a középoszlop valamint a lőporliftek aknái láthatók. A két kúp alakú szerkezet a létra két oldalán a toronyforgatás végállásainak ütközői. Körben a vászontakaró az alsó koszorún lévő kúpos görgőket védi. A szerző megjegyzése: Jól láthatóak a lefogó karmokon a csavarok számára fúrt lyukak. Ezek arra szolgáltak, hogy a karmokat csavarokkal a torony-forgórészhez erősítsék.

9. kép. A NavSource képaláírása: A New Jersey (BB-62) 2. számú tornya felső torony-forgórészének behelyezése a barbettába 1943. január 12-én. A szerző megjegyzése: Jól láthatóak a forgórész alsó részén a csavaroknak fúrt lyukak. Ezekhez rögzítették a lefogó karmokat.

10. kép. Ezen a rajzon az Iowa-osztály (BB-61) helyükre felerősített lefogó karmai láthatók. Látható, hogy a görgőpálya alsó koszorúja alatt helyezkednek el. Bár a képen maguk a betétek nincsenek berajzolva, a karmok tetején lévő lyukak a betétek rögzítésére szolgálnak, melyek hasonlóak, mint amilyenek fentebb az USS Texas (BB-35) estében fényképen láthatók. Mint azokét, ezek távolságát is állítócsavarokkal lehetett szabályozni. Ha a torony ki akart ugrani akár az ágyúk visszalökő ereje, akár egy találat miatt, a betétek felső része beleütközött a görgőpálya-koszorú alsó részébe, így akadályozva meg a torony „kisiklását”.[15]

 Amint az a képeken látszik, az Egyesült Államok haditengerészete „gyors csatahajóin” alkalmazott lefogó karmok meglehetősen robusztusak és körülölelik az egész tornyot. Felborulás esetén ezek képesek lettek volna helyükön tartani a lövegtornyokat, bár nem ez volt az eredeti funkciójuk.

11. Brit lefogó karmok: az HMS Duke of York ikertornyának metszeti rajza.

Bár ez a bejegyzés a csatahajókra koncentrál, az Egyesült Államok haditengerészete a cirkáló lövegtornyoknál is alkalmazta a lefogó karmokat helyükön tartásukra. Kisebb lövegek, mint a 7,6 cm-es vagy 10,2 cm-es esetében szintén alkalmaztak karmokat, hogy a hátrasikláskor keletkező visszalökő erő ki ne borítsa lövegtalpaikat. Lefogó karmokat más, nagyméretű forgó szerkezeteken is alkalmaztak, mint például a tűzvezető direktorokon.

Külön köszönet illeti Bill Jurens-t e bejegyzés megírásában nyújtott segítségéért

Tony DiGiulian

(Fordította: Krámli Mihály)

 Kiegészítés: lefogó karmok az osztrák–magyar haditengerészetben

Arra nincs adatunk, hogy az osztrák–magyar haditengerészetben pontosan mikor jelentek meg először a lefogó karmok (Klauen). Az bizonyos, hogy a Radetzky-osztályú csatahajók 30,5 cm-es lövegtornyai rendelkeztek már ilyennel. A Tegetthoff-osztály hármas tornyai esetében rajzzal nem rendelkezünk róluk, de a műszaki leírás említi őket. Elsődleges funkciójuk a leírás szerint a lövegek elsütésekor a tornyok kiugrásának megakadályozása volt.

12. kép. A Radetzky-osztály 30,5 cm-es lövegtornyain alkalmazott lefogó karom, a rajzon K-val jelölve. (Erwin F. Sieche gyűjteményéből)

 Bár nem ez volt az elsődleges feladatuk, ezek a karmok elég erősek voltak, hogy a felboruló csatahajóban is a helyén tartsák a lövegtornyokat. A Szent István csatahajó roncsához vezetett első búvárexpedíciókig tartotta magát az az elképzelés, hogy a felborult állapotban a vízen úszó hajóból kiestek a lövegtornyok. Néhányan még érezni is vélték a hajótest megkönnyebbülését, amikor a kieső tornyokkal 2800 tonna tehertől szabadult meg. A roncs megtalálásakor kiderült, hogy sem abban a néhány percben, amíg a Szent István fejjel lefelé lebegett a vízen, sem pedig az elsüllyedés közben nem estek ki a lövegtornyok.

Krámli Mihály

A képek forrásai

1. kép: Pete Mesley (Lust4Rust)

 2. kép: Historic Naval Ships Association

 3. kép: Historic Naval Ships Association

 4. kép: Tom Scott

 5. kép: Historic Naval Ships Association

 6. kép: NavSource

 7. kép: Naval Ordnance 1939, Annapolis

 8. kép: NavSource

 9. kép: NavSource

 10. kép: NavSource

11. kép:  Ian Buxton, Ian Johnston:Battleship Duke of York: An Anatomy from Building to Breaking. Pen and Sword Books, 2021. https://books.google.hu/books?id=M8ktEAAAQBAJ&pg=PA40&lpg=PA40&dq=%22holding+down+clips%22+battleship+duke+of+york&source=bl&ots=pAl2oeoLtI&sig=ACfU3U3HTLNSEFvfPJs0_VuFQ1FO-8F8LQ&hl=en&sa=X&redir_esc=y#v=onepage&q=%22holding%20down%20clips%22%20battleship%20duke%20of%20york&f=false

12. kép: Erwin F. Sieche gyűjteménye

Jegyzetek 

[1] Tony DiGiulian: Do Turrets really fall out if a Battleship capsizes? című írása eredetileg a NavWeaps.com-on jelent meg. Az Ars Militaria blogon a szerző szíves engedélyével közöljük. Külön köszönet illeti DiGiulian urat, hogy a szerzői jog által védett két képnek a blogunkon való közlési engedélyét számunkra a jogtulajdonostól megszerezte.

Tony DiGiulian Pennsylvaniában, az Amerikai Egyesült Államokban él, nyugalmazott villamosmérnök. Alapító tulajdonosa a NavWeaps.com weboldalnak, mely jelenleg a világ hadihajók fegyverzetével foglalkozó weboldalai közül messze a legjobb és legátfogóbb. [a fordító jegyzete]

[2] A Nagato felső, B és X tornyai szintén nem estek ki a roncsból, azok a tengerfenéken vannak, és a tetejükön nyugszik a roncs. Ez az oka, hogy a két alsó torony fejjel lefelé függ a tengerfenék felett.

[3] A Channel 4 2001 júliusi expedíciója a Hood és a Bismarck roncsának lefilmezésére

További példák a helyükön maradó tornyokra

HMS Royal Oak roncs

HMS Repulse roncsa

SMS Derfflinger a kiemelése után a dokkban

[4] S. C. George: Jutland to Junkyard. 66-98. o.

[5] S. C. George: Jutland to Junkyard. 108. o.

[6] Bill Jurens 2022. február 26-i emailje. Nem tartozik ugyan a tárgyhoz, de ezen kísérletek hatására bevezetett változtatások egyikeként a tornyokat extra nagy forgatómotorral látták el, mely lehetővé tette, hogy a torony forgatását blokkoló egész nagy mérető roncsdarabokat, mint például egy kidőlt rácsárboc, odébb tudjanak tolni.

[7] A Battleship Turret Tested to Destruction. In: Scientific American 74 kötet, 1896- május 23. 331. o. 

[8] A rajzok a BuOrd Gun Mount and Turret Catalog OP-1112 című kiadványából vannak, melyért köszönet a Historic Naval Ships Association-nak.

[9] A Bureau of Ships az Egyesült Államok haditengerészetének egyik hivatala volt, melyet 1940-ben hoztak létre. Fő feladata a hajók tervezésének, építésének, karbantartásának és javításának felügyelete volt. 1966-ban felszámolták, feladatellátását más keretekbe szervezték át. [A fordító jegyzete]

[10] Bureau of Ships Manual: Turrets (1942) LINK 72-6 szakasz. Az 1920-as változata ennek a dokumentnek szinte szó szerint ugyanazt a szakaszt tartalmazza mint az 1942-es változat. 

[11] Bill Jurens 2022. március 10-i emailje, mely az USS Nevada (BB-36) General Information (G. I.) könyvéből sorol adatokat.

[12] Tom Scott 2022. március 7-I emailje

[13] Daniel Madsen: Resurrection: Salvaging the Battle Fleet at Pearl Harbor. 197-215.

[14] A rajz forrása: Naval Ordnance 1939, tankönyv az annapolisi haditengerészeti akadémia (United States Naval Academy) részére

[15] A kép forrása: 16-inch Three Gun Turrets BB-61 Class OP-769 1968. április 30. Bureau of Ordnance 1-6. o. A Bureau of Ordnance (BuOrd) az Egyesült Államok haditengerészetének fegyverzetért felelős hivatala volt.

Fordította: Krámli Mihály