Az első világháború kitörésekor a német hadiflotta a hazai kikötőkben koncentrálódott, ám több egysége is távoli vizeken ragadt. A Csendes-óceánon tartózkodott a legerősebb kontingens, a Kelet-Ázsiai Hajóraj, melynek állomáshelye a kínai Csingtau volt. A Kelet-Ázsiai Hajóraj fő erejét két modern páncélos cirkáló adta, a Schanrhorst és a Gneisenau. A két testvért néhány kiscirkáló egészítette ki.

A kötelék parancsnoka gróf Maximilian von Spee (szül. 1861) altengernagy volt, akit a német flotta egyik legtehetségesebb zászlóstisztjének tartottak. A képzett, tapasztalt tengerész nem csak termetével lógott ki a tisztek közül, hanem azzal is, hogy katolikus nemes létére nem a hadseregben, hanem a flottánál szolgált. A hajóraj vezetését 1912-ben vette át, és belőle képzett, összeszokott egységet hozott létre.

Maximilian von Spee (a szerző gyűjteményéből)

Az Angliával augusztus 4-én beállt hadiállapot Speet több mint 3000 tengeri mérföldre a bázisától, Ponape szigetén érte, így első feladata a szétszóródott köteléke összegyűjtése volt. Ez 11-én Pagan szigeténél meg is történt. Itt határozott arról, hogy a dél-amerikai térségbe hajózik, mivel a Csendes-óceán nyugati felében előbb-utóbb számíthatott a britek hajtóvadászatára, melybe az egyre ellenségesebb japánok is bekapcsolódhattak. Egyik hajója, az Emden kiscirkáló parancsnoka engedélyt kért és kapott arra, hogy az Indiai-óceánon portyázzon. De ez egy másik történet.

A Kelet-Ázsiai Hajóraj a következő hónapokban átszelte a Csendes-óceánt. Október végén a két páncélos cirkálóból, illetve a Leipzig, NÜRNBERG és DRESDEN kiscirkálókból álló kötelék már a chilei partoknál járt.

A dél-amerikai partvidék védelmét ellátó brit kötelék parancsnoka Sir Christopher Cradock (szül. 1862) ellentengernagy volt, egy apró termetű, mindig makulátlan kinézetű, intelligens ember, aki tapasztalt tengerész és lelkes vadász hírében állt. Rendelkezésére állt a régi Good Hope és Monmouth páncélos cirkáló, a modern Glasgow kiscirkáló, és az Otranto felfegyverzett gőzös. Erői összességében gyengébbek voltak a Kelet-Ázsiai Hajórajnál.

Sir Christopher Cradock (a szerző gyűjteményéből)

A brit páncélos cirkálók személyzetét szinte teljes egészében frissen felvett, minimális tüzérségi gyakorlattal rendelkező önkéntesek adták, míg a német oldalon jól képzett, tapasztalt legénység szolgált. Az angol parancsnok tisztában volt hátrányával, ezért erősítésért folyamodott Londonhoz.

Cradock szeptember közepén egy zavaros üzenetet kapott az Admiralitástól, melyben a németek felkutatására utasították, és ehhez erősítést is ígértek. A Tengernagyi Hivatal szeptember és október folyamán sorra küldte az egymásnak ellentmondó utasításait, melyekben lehetetlen feladatot vártak el: a brit hajórajnak védenie kellett a partvidéket, biztosítani a kereskedelmi forgalmat, egyúttal felkutatni és elpusztítani a német kereskedelmi és hadihajókat. Amikor az erősítésnek küldött öreg CANOPUS sorhajó október 22-én megérkezett Cradock támaszpontjára, a Falkland-szigetekre, az ellentengernagy szembesült azzal, hogy a lassú páncélos csak hátráltatná, ezért nélküle indult a németek keresésére.

Mivel sejtette, hogy nem fog jó véget érni számára a dolog, indulása előtt az ellentengernagy felkereste a szigetek kormányzóját és egy vastag borítékot adott át neki, azzal a kéréssel, hogy küldje el az Admiralitásnak, ha a halálhírét hivatalosan is megerősítik. A borítékban kitüntetései mellett Cradock hivatalos tiltakozása szerepelt. Ahogy a kormányzónak kifejtette, több évtizednyi szolgálat után nem szándékozik nyomtalanul eltűnni, vagy szégyenben maradni. „Vigyázni fogok, nehogy úgy végezzem, mint szegény Troubridge” – írta. Cradock barátját, Sir Ernest Troubridge ellentengernagyot gyávaság vádjával hadbíróság elé állították, mert augusztusban hagyta, hogy a német Földközi-tengeri Hajóraj páncélosai Törökországba szökjenek.

A Good Hope páncélos cirkáló (a szerző gyűjteményéből)

A brit ellentengernagy október 22-én elindult, és megkerülte a Horn-fokot. Cradock a Glasgow kiscirkálót elküldte a chilei Coronelbe hírekért, majd ő is utána indult észak felé. November 1-én a visszatérő Glasgow közölte vele, hogy hallotta egy német kiscirkáló távíró-forgalmazását, így biztosra vehető, hogy legalább egy ellenséges hajó van a közelben. Az ellentengernagy megörült a hírnek, és hajóival – amelyeket egymástól 15 tengeri mérföldnyire elválasztott – északnak haladt, hogy megkeresse és elpusztítsa a magányos német hajót.

Időközben Spee is megérkezett a chilei partvidékhez. Először be akart hajózni Valparaisóba, de a kikötő felé találkozott egy hajóval, melytől megtudta, hogy a Glasgow Coronelben tartózkodik. Azonnal délnek vette az irányt, bízva abban, hogy megtalálja és elpusztítja a magányos brit kiscirkálót.

November 1-én kora délután tehát mindkét admirális úgy tudta, hogy az ellenségnek egy hajója van a közelében, és bízott benne, hogy túlerejével elpusztíthatja azt. Délután aztán mindkét tengernagy számára nyilvánvalóvá vált, hogy egy ellenséges hajórajjal áll szemben. Egyik fél sem tért ki a harc elől. Cradock az Admiralitás utasítását teljesítette, összegyűjtötte hajóit, és visszafordult, hogy a németekkel párhuzamosan haladhasson. Spee pedig úgy gondolkodott, ha sikerül a brit köteléket meggyengítenie, vagy akár el is pusztítania, akkor egy ideig szabadon mozoghat a térségben.

18 óra 18 perckor a Falkland-szigeteknél horgonyzó Canopus fogta Cradock üzenetét: „Most támadom meg az ellenséget”. Spee kezdetben kitért az angolok elől, mert a Nap a tüzérei szemébe sütött. Nagyobb sebessége révén a manőverezés terén előnyben volt, így megtehette, hogy megvárja a naplementét. A tőle nyugatra lévő brit hajók sziluettje így élesen kirajzolódott a lemenő Nap fényében, míg az ő hajói a mögöttük lévő sötét dél-amerikai partokba olvadtak bele. 19 órakor Spee tüzet nyitott a 11000 méterre lévő angolokra.

A Scharnhorst páncélos cirkáló (a szerző gyűjteményéből)

A Scharnhorst a Good Hope-ot, a Gneisenau a Monmouth-t, a Leipzig a Glasgow-t, a Dresden pedig az Otranto-t vette célba. A Nürnberg túlságosan le volt maradva, így nem tudott idejében bekapcsolódni a küzdelembe. Cradock még az ütközet elején utasította az Otranto-t, hogy hagyja el az ütközet helyszínét. Ezt a gőzös meg is tette, így a Dresden a Glasgow-ra irányította át a tüzét.

A németek szinte azonnal belőtték magukat. A Scharnhorst harmadik sortüze el is találta a brit zászlóshajó elejét, és annak nem csak hogy súlyos károkat okozott, de az angol páncélos tüzérsége jelentős részét is elvesztette, mielőtt akár egy lövést is leadhatott volna. A Scharnhorst tüzérségi megfigyelőtisztje ezt írta az összecsapásról: „A Good Hope elülső részét komoly találatok érték, a híd, és az árbóc környékén. A hajó középrészét is sok lövedék találta el, ezek többsége tüzet okozott. A hátsó lövegtornyot is eltalálták, és a tat több helyen kigyulladt. A hajóablakokon keresztül látni lehetett páncélos belsejében égő tüzeket.”

Hans Pochhammer korvettkapitány, a Gneisenau első tisztje így emlékezett: „megkérdeztem [a vezérlő tornyot] a szócsövön keresztül: »mi történt?« Jött is a válasz: »a zászlóshajó lángol!« Az alsó harcálláspontba befutó összes szócsövön tudtára adtuk a személyzetnek, hogy felbátorítsuk őket: »a zászlóshajó lángol!« De elkövettünk egy hibát, mivel több helyről is kérdés érkezett: »melyik zászlóshajó?« Micsoda ostoba kérdés? »Az ellenségé, természetesen!« Éljeneznénk, ha a mienkéről lenne szó? De az örömujjongást nem hallotta mindenki, így megkönnyebbülten fellélegeztek, amikor elővigyázatosságból hozzátettünk a Good Hope nevet is, és szélsebesen elterjedt a hajón a hír, hogy »a Good Hope lángol!«” – írta. A Scharnhorst tüzérei 35 találatot számoltak össze az angol zászlóshajón.

A MONMOUTH páncélos cirkáló (a szerző gyűjteményéből)

A Gneisenau hasonlóképpen szinte azonnal eltalálta a Monmouth-t. „A Monmouth elülső lövegtornyát találat érte. A gránát leszakította a toronytetőt, azután egy hatalmas robbanás letépte az egész tornyot a fedélzetről. A sok becsapódó lövedék áttörte a hajó középrészének páncélját; a [páncélos cirkáló – K.L.] jobb oldalán hatalmas tűzoszlop emelkedett. Egyszerre három, vagy négy tüzet is lehetett látni” – írta a német zászlóshajó megfigyelője. Bár már nagyon súlyos találatok érték hajóit, Cradock nem tehetett mást, mint hogy közelít a németekhez, hogy rövidebb lőtávolságú ágyúi is szóhoz juthassanak. Mivel azonban egyre közelebb ért, egyre több találatot is kapott. Végül annyira közel ért, hogy a Gneisenau is a Good Hope-ra irányította át a tüzét. „Amikor a Gneisenau célpontja eltűnt, a parancsnok utasítást adott a Good Hope lövetésére. Utóbbi hajó már teljes hosszában égett, a tűzfüggöny különleges látványt nyújtott a vihar által felkorbácsolt tengeren. A lángok az ágyúink célzóit segítették, egyik sortűz követte a másikat...” – írta Pochhammer. A látvány egy angol szemtanú szerint „a Vezúv kitörésére emlékeztetett”. Cradock zászlóshajója végül este nyolc óra körül kilencszázhuszonöt főnyi személyzetével együtt elsüllyedt. Nem tudni pontosan, hogy mikor, mert egyik oldalon sem volt szemtanúja az esetnek.

A Scharnhorst ezt követően a Monmouth-t vette célba, a Gneisenau pedig a Glasgow-t, amelyet már így is két kiscirkáló tartott tűz alatt. A Monmouth északnak fordult, így hamarosan kikerült a németek látóköréből. A tüzeket eloltották rajta, és megkezdték a kárelhárítást. „Szegény fickók, gondoltuk akkor egy pillanatra, milyen szorult helyzetben vannak. Csak sodródnak a sötét éjszakában, rossz időben egy szétlőtt hajón, a remény nélkül, hogy barát vagy ellenség megmentse őket” – írta a GNEISENAU első tisztje. A három német hajó tüzébe került GLASGOW-nak szerencséje volt: csak öt gránát találta el. A sérülések sem a harcképességét, sem a sebességét nem csökkentették, így a hajó 24 csomóval hagyta el a veszélyeztetett területet. A menekülő brit kiscirkáló hamarosan megtalálta a sérült brit páncélos cirkálót, de azonnal látszott, hogy segíteni nem tud rajta. Rövid üzenetváltást követően a Glasgow végül elhagyta az ütközet helyszínét.

A GLASGOW kiscirkáló (a szerző gyűjteményéből)

A német páncélos cirkálók befejezték tevékenységüket, így a kisebb hajókon volt a sor. Spee jelzett is nekik: „kiscirkálók, kutassák fel az ellenséget és támadják torpedókkal!” A csatába késve érkező Nürnberg nyílegyenesen tartott a távoli villanások felé, eközben rátalált a Monmouth-ra. A brit hajó árbócán még fent volt a lobogó, ez azt jelentette, hogy a páncélos harcra kész. A német kiscirkáló parancsnoka azért első lövéseit a páncélos cirkáló mellé adta le, az angol hajó azonban ezután sem húzta le zászlóját, vagyis nem adta meg magát. A kiscirkáló ágyúival lőni kezdte a brit páncélost, és egy torpedót is kilőtt rá, amely azonban célt tévesztett. A német hajó nemsokára beszüntette a tüzelést, majd, amikor a páncélos cirkáló irányt változtatott, amit a Nürnberg kapitánya támadó szándéknak vélt, újból tüzet nyitott a Monmouth-ra. „Amikor a Nürnberg közelről lőni kezdett 10 cm-es ágyúiból, a Monmouth megpróbálta legázolni ellenfelét, mivel lőni már nem tudott. A Nürnberg gyorsan megadta ágyúival a kegyelemdöfést. Abból a távolságból egy lövés sem mehetett mellé. A hajó lassan oldalra fordult, szétlőtt felső fedélzete felemelkedett, a még mindig fellobogózott árbócait elnyelte a víz, és a vörösre festett hajófenék feltűnt” – írta Pochhammer a brit páncélos utolsó perceiről.

A páncélos 21 óra 18 perckor el is süllyedt, 738 fős személyzetéből senki sem menekült meg. A mentést az időjárás akadályozta; a viharos időben a Nürnberg nem tudta leereszteni a csónakjait, hogy az esetleges túlélők után kutasson. Az ütközet véget ért.

A németek gyakorlatilag elenyésző veszteségeket szenvedtek: a Scharnhorst két találatot kapott, az egyik a hajó jobb oldalát ütötte át, a másik pedig az egyik kéményt érte; ám egyik gránát sem robbant fel. A Gneisenau-t négy találat érte, ezek következtében személyzete két tagja könnyebb sérüléseket szenvedett. Az ütközet teljes embervesztesége német oldalról ez a két sérült volt. Azonban az elszenvedett károknál sokkal komolyabb problémát jelentett az, hogy a hajók a lőszerkészletük jelentős részét ellőtték. Az utánpótlástól elvágva, távoli vizeken az elhasznált muníciót pótolni nem lehetett.

Mivel az angol zászlóshajó pusztulásának nem volt szemtanúja, Spee kezdetben úgy gondolta, hogy a Good Hope nem süllyedt el, és sérülten észak felé halad, hogy Valparaisoban találjon menedéket. Ezért ő is északnak vette az irányt. November 3-án a chilei kikötőbe befutó Spee nem találta ott a Good Hope-ot, ezért végül elfogadta, hogy a páncélos cirkáló is elsüllyedt Coronelnél.

A szigetországot sokkolta a vereség híre. Nem volt a Brit Birodalomban ekkor olyan ember, akinek az életében előfordult volna, hogy angol hajóraj tengeri csatában vereséget szenved.

Kiss László

Folyt. köv.