Markó Árpád (1885–1966), a két világháború közötti korszak neves hadtörténésze élete alkonyán, hogy a második világháborút követő hányattatásai során elkerülje a szellemi tespedést, papírra vetette emlékiratait. A rozsnyói polgárcsaládból származó, nagy műveltségű katonatudós külön-külön munkákban írta meg katonai pályájának, tudományos munkásságá­nak, zenei életének és a második világháború végén vállalt menekülésének, bujdosásának történetét. Valamennyi műve páratlan értékű történelmi forrás és élvezetes olvasmány is egyben, amelyek néhány évvel ezelőtt nyomtatásban is napvilágot láttak.[1]

Az emlékiratok műfaji sajátosságaiból származó pontatlanságok persze Markó írásaiban is tetten érhetőek, előfordul, hogy nem jól emlékszik nevekre vagy időpontokra. Ezzel ő maga is tisztában volt, és mindig utal rá, ha utólagos visszaemlékezéseinek írásakor egykorú feljegy­zéseire, naplójegyzeteire támaszkodott, mert azokból, az emberi emlékezettel szemben, kellően pontos adatokat meríthetett. Sajnos, viszonylag rövid időszakokban vezetett naplót vagy naplószerű feljegyzéseket, így például az első világháború kitörését követő hónapokban írt harctéri feljegyzéseit beépíthette Katonaéletem című későbbi munkájába.

1 Markó Árpád visszaemlékezései két kötetben

Itt és most ebből a visszaemlékezéséből szeretnénk egy érdekes epizódot ismertetni,[2] amelynek megírásakor – sajnos – nem támaszkodhatott korabeli jegyzeteire, ezért úgy tűnik, nem pontosan emlékszik a körülményekre. Az eseményt nem is a szorosan vett időrend szerint közli, de az orosz hadszíntérnek egy olyan állásvonalához kapcsolódóan mondja el a történetet, amelyet az osztrák–magyar csapatok 1916. július végétől 1917 végéig, az oroszokkal vívott harcok beszüntetéséig tartottak megszállva: Markó alakulata, a 34. kassai közös gyalogezred Jasionow (ma Ясенів, Ukrajna) mellett egy 5 km hosszú arcvonalszakaszon ásta be magát, melynek központi része a 406-os magaslati pont (Kote 406) volt. A védelmi állások kiépítését az ezred segédtisztjeként maga Markó irányította, de frontszolgálatát a szóban forgó időszakban meg kellett szakítania: 1916. augusztus 30-án betegség miatt távozni kényszerült, s karlsbadi (Karlovy Váry) gyógykezelés és hosszabb lábadozás után csak 1917. március 23-án tért vissza. Betegségének kiújulása miatt azonban már július 5-én végleg eltávozott, háborús szolgálatát Kassán, a pótzászlóaljnál fejezte be. A megadott helyszín és Markó szolgálatának ismeretében történetünk időpontját így 1916 nyarára vagy a következő év késő tavaszára, kora nyarára kellene tennünk, a szerző – bár érezhető, hogy az időpontra nem emlékszik pontosan –, az 1917. évhez kapcsolódóan beszéli el az érdekes hadszíntéri esetet:[3]

„Egy nem mindennapi jelenetről szeretnék megemlékezni. Ülök egy szép nyári délután a barakkunk előtt, s hallom, hogy az orosz tüzérség a Wywoz legelőt[4] szórja be négy ágyúból srapneljeivel.[5] Tehát bizonyára egy szekér vagy embercsoport hozzánk érkezését figyelte meg a szemfüles muszka tüzérmegfigyelő. Felmászom a szakadékunknak a legelő felé eső oldalának peremére, s látom, hogy csakugyan négy lovas vágtat felénk, fejök felett robbannak a srapnelek, s szórják töltelékgolyóikat a lovasokra. No – gondolom magomban –, nagy szerencséjük lesz, ha élve idejutnak. Amikor már közelebb jutottak, zsebkendővel intettem nékik, hogy kanyarodjanak jobbra, a szakadék alsó bejáratához, ott már védve vannak. Vezetőjük észrevette jelzésemet, s szerencsésen odaértek. Lóról leszállva felém jön. Fiatal, fehér hajtókás dragonyos hadapród őrmester. Kihevülve a nagy izgalomtól tiszteleg, bemutatkozik, de annyira kifogyott a lélegzete, hogy szavaiból csak azt vettem ki, hogy egy parancsot hozott a divíziótól, nevét nem értettem. Jól összeszidtam, hogy ilyen könnyelmű volt, hiszen mielőtt a legelőre ért, a sűrű erdőből, ahol konyháink s egyéb szekereink vannak, ha ott megkérdez valakit, hogy lehet-é e nyílt térszínen nappal baj nélkül a 34-es Regiments­kommandóhoz jutni, bárki megmondta volna neki, hogy a legelőn keresztül csak éjjel lehet közlekedni, nappal kis vargabetűvel a falun keresztül ér hozzánk. Azt felelte, hogy ő nem gondolt másra, mint a parancs teljesítésére, amely úgy szólt, hogy ezt a sürgős rendeletet vigye ki, amilyen gyorsan lehet, a 34-es ezredsegédtisztnek, és várja meg az írásbeli választ. »Hát szerencséd van, hogy élve idejutottál, feküdj le itt a gyepre, amíg elkészítem a választ.« Legényemnek odaszóltam, hozzon a konyhából a kadét úrnak egy bögre hideg teát vagy kávét, hogy kissé magához térjen.

2 A 34. gyalogezred parancsnoksága a jasionowi állásban
(Markó leírása szerint itt játszódott le találkozása a herceggel)

A nekem átadott rendelet valóban sürgős volt, mert kérte az ezred létszámadatait s egyéb felvilágosítást élelmi, és lövőszerkészletről, amit nekik holnap korán reggel kell a hadtestparancsnoksághoz továbbítani. Mikor elkészültem, közben a kadét, jóképű fiatalember, elegáns vadonatúj egyenruhában, kifújta magát, átvette jelentésemet, s még egy kis ideig elbeszélgettem vele. Most már megértettem, hogy vakon ment neki e vakmerő lovaglásnak. A 4. lovashadosztály-parancsnokságnál teljesít ordonnanztiszt[6] szolgálatot, most végezte a tartalékos tiszti iskolát, tegnapelőtt jött ki a harctérre, s ez volt az első szolgálati kiküldetése s találkozása az ellenséggel. Így hát persze megértettem, de ismét lelkére kötöttem, hogy ilyen felesleges szamárságot máskor ne csináljon. Igen udvariasan, alázatosan köszönte kiokta­tásomat és a jóleső frissítőt, s azután gyönyörű telivér pejlovára szállva ellovagolt kíséretével. Adtam egy kísérőt nekik, aki megmutatta a falun keresztüli veszélytelen utat. Este báró Franz, a hadosztály vezérkari főnöke[7] hívat a telefonhoz. »Ugye, kedves Markó, igaz az, hogy szemtanúja voltál, amikor ő Királyi Fensége erős ellenséges tüzértűzzel nem törődve vitte Hozzád a parancsunkat?« – »Királyi Fenség? – mondom csodálkozva – nem értettem a bemutatkozásnál nevét, annyira kifulladva érkezett ide. Egy fehér parolis dragonyos kadét hozta a parancsot.« – »Igen, az a Pármai herceg, Zita királynő egyik öccse!« – »Hát akkor kérem Őrnagy Urat, szíveskedjék kimenteni udvariatlanságomat, mert őt tegezve alaposan lehordtam könnyelműségéért.« – »Nincs semmi baj – válaszolja nevetve Franz – egyáltalán nincs megsértve, kellemes, udvarias fiatal úr, és igen hálás Neked, hogy így fogadtad. Különben holnapután jöjj be délben egy megbeszélésre, s nálunk ebédelsz, akkor személyesen beszélhetsz vele. Egy kérésem lenne, megtehetnéd, hogy egy jelentést küldenél hozzám, hogy mint szemtanú igazolod, hogy a Pármai herceg nem törődve az erős tüzérségi tűzzel, életveszélyben forogva vitte ki a parancsot Hozzád?« Mindjárt gondoltam miért kell neki ez. »Természetesen, szívesen teszem.« Hiszen csak a valóságot írom meg, ha ezt a jelenetet és a fiatal kadét bátor magatartását bejelentem. Két nap múlva a hadosztály-parancsnokság ebédlőjében beszélgetek ebéd előtt Ostermuth altábornaggyal,[8] amikor a Pármai herceg belép az ebédlőbe, körülnéz, egyenesen hozzám lép és barátságos mosollyal nyújtja felém kezét. »Bocsánatot kell kérnem Királyi Fenségedtől, hogy olyan udvariatlan voltam…« Máris félbeszakított. »Ugyan, Kapitány Uram, nem történt semmi, és én igen hálás vagyok Magá­nak, hogy első találkozásomnál az ellenséggel annyira megértő és gondoskodó volt velem szemben, és nagyon köszönöm a hadosztályparancsnokságnak küldött szemtanú leírását, amire büszke lehetek.« S mosolyogva mutat a mellén lógó nagy ezüst vitézségi éremre. Ebéd alatt is mellém ült, és igen jól elbeszélgettünk. Nevét, sajnos, nem jegyeztem fel, s most már nem tudom, hogy Zita királyné sok fivére közül melyikkel volt dolgom.

Hát persze nagy szerencséje volt a fiatal úrnak, mert a nagy ezüst helyett könnyen kaphatott volna egy srapnelgolyót a mellébe. Az ellenséges lövedék nem tudja kit talál el, királyi herceget vagy egyszerű közvitézt. Ez a harctér igazi demokráciája.”

 ***

A történet igen érdekes, nem csupán a rangos és neves szereplők miatt, de általában a kitüntetésre érdemes fegyvertények részletezése szempontjából is. A tárgyilagos és pontos, alapos történészként ismert Markó Árpádról joggal vélhetjük, hogy pontosan adja elő a történteket, csupán a királyné öccsét kellene azonosítanunk.

Zita királyné édesapjának I. Róbert (1848–1907) Bourbon–pármai hercegnek két házassá­gából összesen 24 gyermeke született. Ezt az elsőre ijesztőnek tűnő számot azonnal 8-ra csökkenthetjük, ha csupán a világháború idején felnőtt korban lévő fiúkkal számolunk. Közülük is elhagyhatjuk az első házasságból származó két idősebbet, Henrik (1873–1939) és József (1875–1950) herceget, akik szüleik közeli rokonsága miatt szellemi fogyatékossággal születtek. Öccsük, Illés (1880–1959) herceg lett a gyámjuk és a Párma–Piacenzai Hercegség címzetes régense. Ő a világháború kitörésekor már 34 éves volt, s a háborút törzstisztként szolgálta végig a Monarchia hadseregében, a történetben szereplő fiatal kadétot tehát nem Zita féltestvérei, hanem a második házasságból származó édestestvérei között kell keresnünk.

3 Zita királyné édes fivérei 1925-ben
középen ül: Szixtus (1886–1934), mögötte állnak balról jobbra: Lajos (1899–1967), Félix (1893–1970),
René (1894–1962), Kajetán (1905–1958) és Xavér (1889–1977)

Zita édes fivérei közül a háború kezdetén négyen voltak katonakorban, s a Bourbon-ház pármai ágának tagjaiként franciának vallották magukat, miközben több szálon is rokonságban álltak az osztrák–magyar uralkodóházzal. A gordiuszi csomót szinte szó szerint sikerült kettévágniuk, Zita két bátyja, Szixtusz (1886–1934)[9] és Xavér (1889–1977) herceg az akkor még semleges belga, két öccse, Félix (1893–1970) és René (1894–1962) herceg pedig (féltestvérükkel, Illés herceggel együtt) az osztrák–magyar hadseregben vállalt szolgálatot.

A korabeli sematizmusok alapján Félix hercegre illene leginkább Markó elbeszélése, aki René öccsével együtt a 15. dragonyosezredben szolgált, utoljára századosi rangban, s ő valóban megkapta az Ezüst Vitézségi Érem I. osztályát (köznapi nevén a nagy ezüst vitézségi érmet). Csakhogy a herceg katonai előmenetele alapján a történetet 1915-re kellene tennünk, akkor viszont nem a Markó által leírt terepen játszódott volna le, hiszen a front még máshol húzódott. De lássuk csak pontosan, mit mondanak az egykorú dokumentumok: Félix Bour­bon–pármai herceget 1914. augusztus 25-én sorozták egyévi önkéntesként. Szeptember 1-jével aktív állományba helyezték, vagyis ténylegesítették. 1915. január 1-jétől hadapród, feb­ruár 1-jétől zászlós. A harctérre május 1-jén került. 1915. július 1-jén léptették elő hadnaggyá.

Kitüntetését a fennmaradt felterjesztés szerint nem sokkal a frontra kerülését követően tanúsított helytállásáért kapta. Ekkor zászlósi rendfokozatban szolgált szakaszparancsnokként, s az 1915. június 25-ére virradó éjjel lezajlott harcok során tűnt ki hősiességével: kimerültsége ellenére, magát nem kímélve küzdött tovább. Ezredparancsnoka Arany Vitézségi Éremre javasolta, amit a dandárparancsnok támogatólag terjesztett fel, de a hadosztályparancsnok már csak „kisezüstöt” javasolt. A hadtestparancsnok döntése alapján végül a „nagyezüstöt” kapta meg.[10]

4 Félix herceg minden bizonnyal a „nagyezüst” Vitézségi Éremmel[11]

Félix herceg tehát az Ezüst Vitézségi Érem I. osztályát nem 1916 vagy 1917 nyarán, hanem 1915 júliusában kapta, és nem a Markó által leírt eseményért, hanem egy éjszakai harcban való derekas helytállásáért. Mindezek alapján megannyi kérdés vetődik fel, elsősorban a történet hitelességét illetően. Elvileg nem zárhatjuk ki, hogy Markó viszonylag pontosan adja elő a történetet és körülményeit, de nem Zita testvéréről, hanem valaki másról, az uralkodóházzal távolabbi rokonságban álló hercegről lehet szó.[12] Mégis, inkább az az érzésünk, hogy Markó egy Félix herceggel kapcsolatos történetet ad elő, de az évtizedek távlatából sem annak idejére, sem a körülményekre nem emlékezett már pontosan – vagy hibás időponthoz és helyszínhez kötve az esetet, a körülményeket részben ezekhez igazítva adja elő. Félix herceg talán csakugyan „huszáros meggondolatlansággal” vágott át egy ellenséges tűz alatt tartott terepen (de nem a Wywoz legelőn), amiért kitüntetése is felmerült, de végül mégsem ezért a kétes bravúrért, hanem egy időben ehhez közeli eseményért terjesz­tették fel a „nagy” Ezüst Vitézségi Éremre.

5 Ezüst Vitézségi Érem

Markó azt állítja, hogy a herceg frontra kerülésének harmadnapján történt az eset, így azt 1915. május 3-ára kellene tennünk. Ugyanakkor név szerint említi a hadosztály vezérkari főnökét, Franz bárót, és Ostermuth altábornagyot. Johann Ostermuth 1915. szeptember 15-étől 1916. augusztus 16-áig volt a 4. lovashadosztály parancsnoka. Vezérkari főnöke, Erwin Freiherr von Franz alezredes volt. Maga Markó 1916. áprilisi dátummal említi, hogy ezrede a 4. hadosztály parancsnoksága alá került. Mindezek a kronológiai ellentmondások csak fokozzák a bizonytalanságot és erősítik a kételyeket. Egyszer talán újabb forrásokkal sikerül majd megvilágítani a homályos részleteket, egyelőre azonban be kell érnünk a Markó Árpád által előadottakkal, hozzátéve, hogy a feltárt ellentmondások egyben a visszaemlékezés forráskritikai próbáját is jelentik. Ezzel együtt is úgy véljük azonban, hogy a fentiek alapján nem Markó szavahihetősége kérdőjelezhető meg, csupán az emlékiratok műfaji szubjektivi­tásából és az emberi emlékezet gyarlóságából következő, a történettudomány által jól ismert problémával állunk szemben.

Mészáros Kálmán

Képek jegyzéke

1 Markó Árpád visszaemlékezéseinek címlapja (I–II. köt.)
https://m.militaria.hu/digitalis-hadtortenelem-hadtorteneti-oktatasi-csomagok-iskolak-szamara/dhho-kiadvanyok/dhho-forraskiadvanyok

2 A 34. gyalogezred parancsnoksága a jasionowi állásban: a Markó kéziratába beragasztott fotó megjelent a kiadott változatban is: II. köt. 44.

3 Zita királyné édes fivérei 1925-ben
https://hu.pinterest.com/pin/223843043964321318/

4 Félix herceg minden bizonnyal a „nagyezüst” Vitézségi Éremmel
https://hu.pinterest.com/pin/443252788301185354/

5 Ezüst Vitézségi Érem

https://hu.wikipedia.org/wiki/Vit%C3%A9zs%C3%A9gi_%C3%89rem_(Ausztria%E2%80%93Magyarorsz%C3%A1g)#
/media/F%C3%A1jl:Silberne_Tapferkeitsmedaille_gross_1866_1917.jpg

[1] Tudós és katona. Markó Árpád visszaemlékezései I–II. Sajtó alá rendezte: Kincses Katalin Mária (I.) és Mészáros Kálmán (II.) Budapest, 2014.

[2] Ez az írásunk még Markó visszaemlékezéseinek sajtó alá rendezése közben készült kedves kollégánk születésnapi köszöntésére, nyomtatásban lásd azonos címmel: Peremirat. Köszöntő írások Makai Ágnes 70. születésnapjára. Hadtörténelmi Közlemények, 126. (2013) különszám, 145–148. Az Arsa Militaria számára csupán minimális változtatásokat hajtottunk végre a szövegen, egyszerűsítettük a jegyzetapparátust és képanyaggal egészítettük ki. Az utánközlést a téma érdekessége mellett az is indokolhatja, hogy talán a blog szélesebb olvasótáborában akad valaki, aki pontosítással szolgálhat a fennmaradó kérdések megválaszolásához.

[3] Az idézett részletet lásd: II. köt. 59–60.

[4] Az első vonal mögötti legelő magasabb térszínen feküdt, s mint azt Markó előzőleg részletesen tárgyalta, az ellenséges tűznek kitett terepen csak éjjel lehetett biztonságosan járni, nappal kerülő úton közlekedtek.

[5] Srapnel: a levegőben robbanó repeszgránát.

[6] Tiszti küldönc vagy parancsőrtiszt: a magasabb parancsnokok rendelkezésére a segédtisztek mellé rendelt, egy-egy parancs továbbításával, végrehajtásának ellenőrzésével megbízott tiszt.

[7] Erwin Freiherr von Franz alezredes.

[8] Johann Ostermuth, a 4. lovashadosztály parancsnoka.

[9] Személyéhez kapcsolódik IV. Károly 1917. évi szerencsétlen béketapogatózása, melynek utólagos lelepleződése volt az ún. Szixtusz-affér 1918 tavaszán.

[10] A herceg minősítési lapján és a kitüntetési felterjesztésen szereplő adatokért (Bécs, Hadilevéltár) Kiss Gábornak tartozom hálás köszönettel.

[11] Sallay Gergely szíves közlése szerint, amennyire ez megállapítható, az Ezüst Vitézségi Érem I. osztálya látható a képen.

[12] Zita öccsei közül is felmerülhet még a sorban Renét követő Lajos herceg (1899–1967) személye, aki 1917-ben volt 18 éves, de az ő katonai szolgálatára vonatkozóan nem sikerült adatot találni.