1 A keresztesek Nikápoly várát ostromolják – ahogy fél évszázaddal később elképzelték

A nikápolyi hadjárat, 1396

A korábbi történetírás sokáig kárhoztatta a nikápolyi (Nikápoly a Duna partján, ma Nikopol, Bulgária) keresztes hadjáratot. A vereségért, valamint a későbbi török előrenyomulásért személy szerint magát Zsigmond magyar királyt tették felelőssé. Az utóbbi évtizedekben Zsigmond király értékelése alapvetően megváltozott, s ma benne tiszteljük nagy hadszervezőink egyikét. Ő az, aki ‒ okulva a nikápolyi vereségből ‒ a hadszervezetre és a hadkötelezettségre vonatkozó katonai reformok sorát vitte keresztül, s felállította a magyarországi délvidéki végvárrendszert. Igaz, hadvezérnek teljesen alkalmatlannak bizonyult, amit azonban jól ellensúlyozott kiváló szervezőképessége és diplomáciai tehetsége.

2 Luxemburgi Zsigmond német-római császár a kortárs Pisanello festményén

Zsigmond vezetésével 1396 nyarán, illetve kora őszén egy erős, több ezer nehézlovasból álló európai keresztes sereg indult a török ellen. Zsigmond volt az utolsó európai uralkodó, akinek a keresztes eszme alkonya idején még sikerült megszerveznie egy utolsó nagy létszámú, nemzetközi összetételű, klasszikus értelemben vett keresztes hadjáratot, s mellékesen Bizánc életét is meghosszabbította egy fél évszázaddal, annak 1453. évi elestéig. Az ő fáradhatatlan előkészítő tárgyalásait dicséri, hogy kihasználva a Százéves háború egyik békeidőszakát, a muszlimok elleni harc propagandisztikus eszméjével hadba lehetett hívni a nyugat-európai katonai elit jórészét.

1396-ban a nyugati keresztesek több oszlopban érték el Magyarországot. A burgundok Dijonból április 20-án indultak elé, János burgundi herceg vezérlete alatt. Majd, ahonnan lehetett, a Dunát követték Regensburg, Linz, Bécs útvonalon egészen Budáig. A francia csapat április 18-án hagyta el Párizst, majd Velencéből az adriai parton álló Zenggbe (ma Senj, Horvátország) hajóztak át. A Duna fontos szerepet kapott a hadjáratban, az utánpótlást hajókon szállították, majd a vereséget követően a menekülő Zsigmond király és kísérete a dunai hajóknak köszönhette életét. Maga Zsigmond július 13-án érte el Nagyváradot (ma Oradea, Románia), augusztus l-re Karánsebest (Caransebeş, Románia), majd augusztus 13-án az orsovai (Orşova, Románia) gyülekezőhelyet. augusztus 28-án már Vidinnél álltak, amelyet török vazallus parancsnoka gyorsan feladott. Szeptember 7-én már Rahova (Orjahovo) várát ostromolták, majd szeptember 8‒10. között érték el Nikápolyt.

A várat nagy erőkkel támadták, kővetőkkel és számszeríjakkal szünet nélkül lőtték. A magyarok még két nagy aknát is ástak, de eredményt így sem sikerült elérniük. Szeptember 24-én értesülnek a Villámnak becézett I. Bajezid szultán (uralk. 1389‒1402) vezette török felmentő sereg érkezéséről. Az talán a keresztény hadvezetés balszerencséjének is tekinthető, hogy az ellenfél, Bajezid minden idők egyik legsikeresebb oszmán‒török szultánja, kiváló hadvezér volt. 1394-től éveken át blokád alatt tartotta Konstantinápolyt, megszilárdította a török uralmat a Balkánon, keleten legyőzte a Karamán emírséget.

3 A nikápolyi csata, ahogy azt nyugaton elképzelték.
Az alsó mezőben a foglyok kivégzése látható, a szultán jelenlétében

A csatában részt vevő seregek nagyságát illetően a kutatók gondban vannak. A keresztények nyilván nem voltak százezren, mint azt a korabeliek lejegyezték, de a modern becslések is tíz- és harmincezer között szóródnak. Biztos, hogy a nyugati lovagok száma mindösszesen csak 3‒4 ezer főt tett ki, miként a Mircse (Mircea) havasalföldi fejedelemmel tartó románok száma is alacsony lehetett. A sereg zömét a magyar csapatok adták, Stibor erdélyi vajda, valamint Ilsvai Leusták, Magyarország nádora vezetésével.

A leírások megegyeznek abban, hogy a franciák és a burgundiaiak az ütközet előtt tartott haditanácson meglehetősen magabiztosan és forrófejűen viselkedtek. Meggondolatlanságuknak köszönhetően a lovagok a csatában kezdeti sikereik után fennakadtak a török gyalogság, a janicsárok előtt felállított lovas-akadályokon. Az eddig érintetlen török lovasság, valamint az ekkor már török szövetségben megjelenő több ezer fős szerb nehézlovasság támadása csak fokozta a pánikot a keresztény seregben. A keresztények vérvesztesége igen nagy volt, magyar oldalon többek között elesett az erdélyi alvajda, a pohárnokmester, a beregi főispán, a leghíresebb francia‒burgund lovagok szinte mind fogságba estek a magyar nádorral együtt.

4 A nikápolyi csata, ahogy a keletiek látták

Mi lesz a hadifoglyokkal?

A hadifoglyok kiváltása, ennek gyakorlata a háború humanizálásának irányába tett rendkívül fontos fejlemény. Kezdeteit a 12. századig, többen a szentföldi keresztes háborúk során Hattinnál elszenvedett vereségig (1187) vezetik vissza, ahol szinte az egész keresztes sereg fogságba esett. Bizonyos, hogy a 13. század folyamán a lovagi tornák nagyban hozzájárultak az előkelők váltságdíjjal való megváltásának napi gyakorlattá válásához. Ennek fénykora a Százéves háború időszaka, amikor a források zavarba ejtő bősége mellett maga a terminus is megjelenik. Ekkor, az 1420-as években szinte egy időben tűnik fel latin és francia formájában a „hadifogoly” terminus: „prisonnier de guerre”, „prisonarius de guerra” alakban. A gyakorlatot alapvetően a szokásjog uralta és irányította. Elfogadott volt, hogy a fogságba ejtő és fogságba esett közötti viszony akkor vált jogi természetűvé, amikor a fogoly becsületszavát adta, hogy előteremti a váltságdíjat, illetve a fogságba ejtő megbizonyosodott arról, hogy előtte más még nem vette annak becsületszavát. Ebben a folyamatban nem lebecsülendő szerepet játszottak a katonai szabályzatok (ordinances of war), amelyeket anyanyelvükön, például akár angolul, akár franciául kihirdettek a katonáknak, másolt példányait pedig kapitányaik birtokolták.

Persze, az előkelőknek mindig is könnyebb volt magukat hadifogollyá nyilváníttatni, miként ez a nikápolyi csatában is megesett. A magas társadalmi állás eltitkolása olykor éppenséggel egyenesen tragédiához vezetett. Így például amikor Brabant grófja az 1415-ös agincourt-i csatában alacsony rangú szolgálójának ruháját öltötte magára, hogy váltságdíját csökkentse, ez az életébe került, amikor az angolok az összecsapás során legyilkolták foglyaik egy részét. Hasonlóképpen, nyilvánvaló taktikai okokból, a szabályzatok tiltották foglyok ejtését a győzelem kivívásáig, hiszen a harc hevében gyakorlatban nem volt könnyű valakit fogságba ejteni és őriztetni. Az alku formája leginkább a szóbeli megegyezés, szerződés volt, amelyben a felek megalkudtak az összeg nagyságáról és annak teljesítési módjáról. Az eseteknek számtalan példájával találkozunk, attól kezdve, hogy az első részlet lefizetése után átmenetileg elengedték a foglyot, az igénybe vett baráti-rokoni segítség változatain át a professzionális kereskedők, közvetítők, „brókerek” alkalmazásáig.

A gyakorlat általában tekintettel volt a fogoly társadalmi állására: nagy rangkülönbséggel nem is tartották meg foglyaikat, átadták azokat a maguk szintjén állóknak. Magukat a foglyokat is rangjuknak megfelelően kezelték, az előkelők kellemes, de legalábbis elviselhető börtönre-fogságra számíthattak (prison courteous), ami egyszerre tette rövid távon költségessé a hosszú távon rentábilisnak ígérkező fogolyejtést.

Nikápoly keresztény foglyai

A nikápolyi csata kapcsán szinte csak a burgund‒francia foglyok kiváltásáról hallunk, a magyarok közül kizárólag a nádor, Ilsvai Leusták esetét, valamint további két harcos nevét ismerjük. A magyar fogolyváltságok kis számát részben az magyarázza, hogy az életben maradt magyaroknak helyismeretük, illetve az ország nem túl távoli fekvése miatt nagyobb esélyük volt hazajutni. Így Zsigmond a királyság védelme érdekében még a Dunán hajózva, menekülés közben küldte haza Havasalföldön keresztül Garai Jánost és Stibort. Másfelől a zászlósurak veszteséglistáját nézve úgy látszik, hogy a legtöbben még időben elhagyták a csatát, ezzel alapot kínálva a nyugati krónikások dezertálást emlegető vádjainak. A leghíresebb részt vevő francia lovag, Boucicaut marsall életírása az elmenekülő magyarokkal éppen a szintén fogsága esett magyar nádort és kíséretét állítja szembe, dicsérve bátorságukat. Sajnos, a többiek a csatában vagy a csatát követő mészárlás során végezték be életüket, míg a „szerencséseket” eladták rabszolgának.

5 Zsigmond és kísérete menekül a csatából a Dunán horgonyzó hajók felé

A fogságba esett nádorért, Ilsvai (Jolsvai) Leustákért és közelebbről nem ismert kíséretéért Bajezid szultán ötvenezer aranyat kért, a burgund trónörökösért és további lovagokért kíséretükkel együtt kétszázezret. A burgund herceg, II. (Merész) Fülöp (1363–1404), akinek fia, a nikápolyi csatáról később „Félelemnélküli”-nek nevezett János is a foglyok között volt, kezességet vállalt a magyar nádorért is Leszbosz szigetének uránál, a mi fogalmaink szerint kiskirályánál, a genovai származású Francesco II. Gattilusiónál, akiről alább még szó lesz. Ennek ellenére a genovai pénzember a források szerint nem mozdult érdemben Ilsvai Leusták érdekében.

A nádor az előkelő burgund foglyokhoz hasonlóan egy ideig „szabad” mozgást élvezhetett, végrendelete is Leszbosz szigetéről kelt. Elküldött levelei eredményeként rokonsága szerzett is 6000 aranyat Hrussó vára zálogba bocsátásáért, de mindez kevés volt. A nádor végül 1400-ban, feladva reményeit, elkészítette végrendeletét. Ebből úgy tűnik, hogy a váltságdíjára megállapított határidő lejárta után Leszbosz szigetéről vissza kellett térnie a szultán fogságába. Anyagi lehetőségeire fényt vet, hogy végrendeletében 150 aranyforintot hagyott a török fogságból menekülő és a szigeteken még mindig bujkáló és a hazatérés lehetőségét kereső magyarok számára.

Az eddigiekből is kiderült, hogy a helyzet megoldása II. (Merész) Fülöp burgund herceg kezében volt, aki fogságba esett fia, Félelemnélküli János révén a legjobban érintettek közé tartozott. Zsigmond király és a burgundi herceg pénzügyi viszonya azonban már a hadjárat előkészületei és annak közös finanszírozása miatt is bonyolult lehetett, s ezt a fogolyváltság csak még tovább súlyosbította.

6 Félelemnélküli János 1415 körül

Előzmények

A megsemmisítő vereség már a csata során számtalan keresztény harcos halálát vagy halálos sérülését okozta. Mindezt csak tetézte, hogy a szultán a fiatalok kivételével a foglyok túlnyomó többségének kivégzése mellett döntött. Erre utalhat az egyik túlélő és emlékiratíró, Johann Schiltberger is, amikor azt írta, hogy a szultán először maga számára különítette el a foglyok egy részét, ami megfelelhet a neki jog szerint járó ötödrésszel.

A szultán kegyetlen döntését leginkább azzal szokták indokolni, hogy így akart bosszút állni a keresztények által korábban a rahovai ostrom után elkövetett mészárlásért vagy még inkább magában a csatában elszenvedett komoly vérveszteségért. Akárhogyan is magyarázzuk, Európában a foglyok megölése ellenkezett a korabeli háborús gyakorlattal, amely általában lehetővé tette a fogolykiváltást. Ez a nikápolyi csatában csak keveseknek jutott kiváltságul, leginkább a legelőkelőbbeknek és szűk kíséretüknek. A túlélés másik lehetőségét jelentette, ha valakit a szultán rabszolgái közé soroltak be. Így menekült meg az említett Schiltberger is, bár csak 30 év múlva tudott visszatérni Európába. A foglyok számát nehéz megbecsülni, már csak azért is, mert a csatában részt vevők létszámára vonatkozó korabeli és modern becslések is rendkívül ellentmondásosak.

7 A foglyok kivégzése a csatát követően.
Azon horrorisztikus ábrázolások egyike, amelyek megrázták a korabeli Nyugatot

A vérfürdő ténye megkérdőjelezhetetlen, híre a keresztény Európát is megrázta és hosszú időre meghatározta a „kegyetlen” török képét. Boucicaut marsall krónikása megörökítette a foglyok másnapi megaláztatását és lemészárlását. Eszerint a foglyok mezítelenül összekötözve vonultak a kivégzésük helyére, miközben a szintén ruhátlan, rabláncra fűzött „királyi vérből való” előkelők Bajazid szultán lábainál nézték végig társaik halálát.

A már említett Schiltberger pedig így örökítette meg a történteket: „Amikor a foglyokat a szultán elé vezették, kiemelte közülük Burgundia hercegét, hogy nézze végig bosszúját, mivel annyian elestek az övéi közül. Amikor Burgundia hercege látta a szultán haragját, arra kérte, hogy kegyelmezzen meg néhányuknak, akiket ő majd megnevez. Ebbe beleegyezett a szultán, s honfitársai közül kiválasztott tizenkét urat. Ezután társaimnak levágták a fejét, és amikor rám került a sor, a szultán fia meglátott engem, és parancsára életbe hagytak, és átvezettek a többi fiatal fiúhoz, mivel húsz esztendő alatt senkit sem végeztek ki, én pedig alig múltam tizenhat”.

8 Bajezid, oszmán–török szultán

A foglyok közül elsősorban a burgund előkelők, a trónörökös, János és kísérete számíthatott különleges bánásmódra. Ebben a pénzügyi és politikai számítás éppúgy szerepet játszott, mint az a körülmény, hogy az előkelők azonosításában a korábban I. Murád szultán, illetve Tamerlán (Timur Lenk) mongol fejedelem seregében szolgált és némi török nyelvtudással is rendelkező két francia lovag működött közre, akik nyilván honfitársaikat ismerték jobban.

Schiltberger szerint az előkelő foglyokat Nikápolyból először Edirnébe (Drinápoly) vitték át, ahol 15 napot töltöttek, majd onnan további két hónapra Gallipoliba mentek. Schiltberger szerint ott egy toronyban helyezték el őket, a felső szintet az előkelőknek tartva fent, alul pedig mintegy háromszázan nyertek elhelyezést, köztük maga a szerző. Innen Bursába (az Oszmán Birodalom első székvárosába) kerültek át, ahol némi viszontagságok után a burgund herceg egy palotát kapott a szultán szomszédságában. Beszámolója szerint, amikor Zsigmond király hazafelé elhajózott Gallipoli közelében, a törökök a partra terelték a foglyaikat, hogy üdvözölhessék királyukat. A magyar király ugyanis a Dunán Konstantinápoly felé menekült, majd onnan a tengeren át velencei hajón tért vissza az országba: december végén ért Raguzába (ma Dubrovnik), január 4-én Spalatóba (ma Split), majd április 1-je után Budára.

Ekkorra azonban már értesültek a tragikus eseményekről Párizsban is. Az első kósza hírek még december 7-e előtt eljutottak Budáról Burgundiába. A Burgundiából Velencébe küldött futárok még nem értek ugyan vissza, de a szultán által a csata másnapján elengedett egyik francia lovag pontosan karácsony napjára toppant be Párizsba. 1397. január második hetében már az első gyászszertartásokat is megtartották a párizsi templomokban. A foglyok kiváltására illusztris burgund delegáció kelt útra gazdag ajándékokkal, amelyeket hosszú lenne mind felsorolni: 12 ló hámmal, 12 vadászkutya ezüst nyakörvvel, 12 vadászsólyom, 2 nagy ezüst kanna, 4 serleg, 12 tucat nyusztprém kesztyű, 12 tucat finom asztalkendő, 12 vég finom reimsi szövet, 1 nagy aranyserleg.

Az 1397 tavaszán a szultán által kegyesen elküldött Boucicaut marsall egy társával együtt már úton volt Rodoszra, hogy találkozzanak a csatában részt vevő johannita nagymesterrel, és személyesen intézkedjenek a váltságdíj összeszedéséről. Boucicaut ezután innen Leszbosz szigetére hajózott a korszak vezető pénzemberéhez, a genovai Francesco Gattilusióhoz. Nem ok nélkül tette ezt, mivel a dúsgazdag Gattilusio egyszerre rendelkezett remek kapcsolatokkal a bizánciakhoz és a törökökhöz. Apja, I. Francesco V. János bizánci császár trónra segítése fejében 1355-ben kapta meg annak leánya kezével együtt Leszbosz szigetét, ahol kiépítette főhadiszállását. A Gattilusi-rokonok a szigetükön megjelenő Boucicaut segítségére siettek. Különböző címeken kölcsönöztek a burgundoknak, amit évek múlva a jutalékokkal együtt 108000 aranyra becsültek. A készpénz előteremtésében a Konstantinápoly melletti perai genovai kereskedőkolónia is szerepet játszott. A tételekből világosan kiderül, hogy a szigorúan vett váltságdíj mellett legalább akkora összeget tett ki a követségek utaztatása, a hajóbérletek és a maguk, illetve a foglyok napi ellátására felvett kölcsönök sora. Semmiképpen sem lehet csak 200 ezer aranyról beszélni, ennek bizonyosan a dupláját is kiteszik a burgundok számára különböző címeken kamatokkal felvett hitelek.

9 A Gattilusio család várának romjai Leszbosz szigetén

Közben egy másik gazdag itáliai pénzember, a burgund herceggel és a francia királlyal régóta üzleti kapcsolatban álló, luccai származású, de Bruges-ben és Párizsban működő bankár, Dino Rapoldi is bekapcsolódott a váltságdíj előteremtésébe. Egy további genovai kereskedő pedig a genovai befolyás alatt álló Ciprus királya közbenjárását nyerte meg. A király a szultánt valóban megajándékozta egy húszezer aranyat érő kis aranyhajóval, valamint unokaöccsével együtt június 24-én tizenötezer forintot adott kölcsön a felmerülő költségekre.

A váltságíj

A burgund udvar már a hadjáratra is sokat költött. II. Merész Fülöp a háború költségeire 520000 arannyal számolt. Az összeg kölcsönként való biztosításában szerepet játszott a Rapoldi család, miként kitűnő mediterrán kapcsolataik révén ők biztosították a hercegi udvar legkülönfélébb beszerzéseit. Magától értetődik, hogy a váltságdíj előteremtésében is a Rapoldiak maradtak a meghatározók. Valószínűleg maga Dino Rapoldi hívta fel Merész Fülöp figyelmét arra, hogy a pénz előteremtésében nagy hasznára lehetnek a velencei és genovai kereskedők.

A török szultánnal a hivatalos tárgyalások 1397 júniusában a Bursa közelében fekvő Mihalıç városában folytak, illetve fejeződtek be 24-ére. Ide érkezett meg a burgund küldöttség a számtalan ajándékkal együtt. A tárgyalások során a burgund herceg Henri de Bar és Jacques de Bourbon (előlegekkel csökkentett) váltságdíját 187000 aranyforintban szabta meg. Mivel a ciprusi király és unokaöccse megelőlegezett 15000 dukátot, így az összeg már „csak” 172000 volt. Ezt a fennmaradt összeget nyolc hónapon belül kellett előteremteni, amire a Gattilusiók és további hitelezők vállaltak garanciát. Cserébe az előkelő foglyok ígéretet tettek a pénzembereknek és kereskedőknek, hogy a kölcsönt vissza fogják fizetni, és annak teljesítéséig Velencében maradnak.

10 Bajezid szultán a váltságdíjat számolja.
Az alsó mezőben a csatából menekülő keresztesek hajói a Dunán

A foglyok innen először Leszbosz szigetére utaztak, ahol több mint egy hónapot töltöttek (1397. július 5. – augusztus 15.). Itt Francesco Gattilusio és európai műveltségű felesége, Valentina Doria fogadta őket, és a legjobb ruhákkal látta el vendégeit. Innen a rodoszi johanniták két hajóján folytatták útjukat Rodosz, Korfu, Raguza (ma Dubrovnik) és Parenzo (ma Poreč) érintésével, a dalmát partok előtt elhaladva, Velence felé. A tetemes pénzösszeg előteremtésére hosszú hónapok voltak szükségesek, így a herceg és kísérete csak január végén kapta meg a velenceiektől az engedélyt a távozásra. 1398. január 23-án valóban elhagyták a várost, majd február 23-án ünnepélyesen, nagy üdvrivalgás közepette vonultak be Dijonba, mintha csak győztes ütközetből tértek volna vissza.

Dino Rampoldi a magyar király által vállalt váltságdíj folyósításában is érdekeltté vált. A magyar király a burgund herceg és kísérete 200 ezer frankos váltságdíja felének fedezésére tett ígéretet, amihez természetesen nem rendelkezett megfelelő háttérrel. Fontos megjegyezni, hogy Zsigmond király sosem a nádort emlegette, elsődleges erkölcsi kötelességének a burgund trónörökös váltságdíjához való hozzájárulást tekintette, amibe persze beleértette a magyar főúr megmentését is. Valószínűleg maga Dino találta ki a megfelelőnek tűnő, némiképpen furfangos pénzügyi megoldást: Dino a burgundi herceg nevében átvette Zsigmondtól az 1381-es torinói (turini) békeszerződés alapján a Velencétől a mindenkori magyar királynak járó évi 7000 arany követelését, majd ennek fejében adta át Zsigmond nevében a százezer dukátot a burgund hercegnek.

Zsigmond döntéséről 1398 júniusában tájékoztatta a velenceieket, akik aztán többféle indokkal halogatták, majd tagadták meg kerek perec a kifizetést. Így arra utaltak, hogy azt csak a magyar uralkodó kaphatja meg, illetve, hogy Zsigmond nem teljesíti a Dalmáciára vállalt kötelezettségeit. Ebben volt is igazság, hiszen Zsigmond dalmáciai uralma megrendült és sok tekintetben névlegessé vált a nikápolyi csatavesztést követően. Különösen Nápolyi László megjelenése után, aki Zárában (ma Zadar) 1403 júliusában szállt partra. Dino Rampoldi egyébként anyagilag nagyon jól járt, élete főművek tartotta a nikápolyi hadjáratot és a kölcsönök folyósítását. Nem véletlen, hogy sírjának feliratán egész pályafutásából csak egy momentumot emelt ki: „Jánost visszaváltotta a törököktől”. Ezzel szemben Francesco Gattilusio hiába követelte a maga részét. A burgundi udvarnak az összeg túlságosan nagy volt, sokkal inkább a kisebb összegeket törlesztették pénzben vagy ajándékokkal. Végül a remélt 108000 arany helyett hétezret kaptak kézhez a burgund udvarban éveken át várakozó követei. Ezzel az erővel persze a magyar nádor kiszabadítását is meghitelezhette volna ‒ sokkal rosszabbul nem járt volna.

11 Zsigmond király, most német–római császárként, ahogy Dürer elképzelte

Összességében arra a megállapításra lehet jutni, hogy Zsigmond a Velencétől esedékes évi 7000 aranyra rúgó adónak a fogolyváltás céljára tett felajánlásával egyáltalán nem járt el rosszhiszeműen. Különösen akkor, ha igaz a feltételezés, hogy a városállam az 1390-es évek végéig valóban folyósította az összeget a magyar udvarnak. Kétségtelen, hogy a magyar és velencei érdekek ütközése, a trónkövetelő Nápolyi László aktivizálódása Dalmáciában és Zsigmond hatalmának – akkor még előreláthatatlan kimenetelű – megrendülése teljesen letörte a velencei együttműködési és fizetési készséget. Általában is megjegyezhető, hogy míg Velence a nikápolyi hadjáratban Genovánál sokkal aktívabban vett részt (pl. hajókat küldött), a fogolykiváltásban csupán igen szerény szerepet vállalt. Zsigmondnak talán sokkal jobb esélyei lettek volna a genovai és genovai kötődésű kereskedőknél és bankároknál, akikkel azonban ekkorra még nem alakultak ki a burgund‒francia udvaréhoz hasonlítható szoros kapcsolatai. Azt sem láthatta előre, hogy 1396-ban Genova francia fennhatóság alá kerül. Úgy látszik, hogy a kölcsönök vagy éppen a később vissza nem térítendőnek minősülő támogatások folyósítása esetében a morális és pénzügyi meggondolások mellett a politikai kapcsolatépítés volt a legfontosabb motiváció. Ebben a megközelítésben a magyar király és nádora nem volt a burgund herceggel és fiával egy „súlycsoportban”. Az alapvető gondot az jelenthette, hogy az 1396-ban csatát vesztett magyar király még nem rendelkezett azzal a nemzetközi kapcsolati és bizalmi tőkével, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy a dúsgazdag itáliai bankárok és kereskedők pénzeszsákjai a király első méltóságviselőjének váltságdíjára megnyíljanak, és a nádor hozzájusson a szükséges hitelhez. Egyébként is, az országban magának a királynak a bizonytalan sorsa és távolléte keltett igazi izgalmat s nem a nádoré. Hazaérkezéséig a király sem rendelkezett pontos információkkal a veszteségekről, nem tudhatta, hogy kiknek sikerült a hazajutás. Mire a nádor megmentése érdekében tényleges lépések történtek, addigra a figyelmet teljesen elvonta a trónörökös burgund herceg megmenekülése, partraszállása Velencében, majd bevonulása Dijonba s nem utolsósorban hatalmasra duzzadt kifizetetlen adósságai.

Bajezid szultánból is fogoly lesz

A magyar olvasó némi elégtétellel nyugtázhatja, hogy az oszmán‒török szultán 1402 júliusában az ankarai csatában nem csak seregét veszítette el, hanem maga is a támadó mongol uralkodó, Sánta Timur, Tamerlán (Timur Lenk) fogságába esett. A vereség az Oszmán Birodalmat hosszú időre megroppantotta, de a nikápolyi csata akkor még szultáni fogságban lévő foglyainak számára szerencsés fordulatot jelentet: Tamerlán elengedte őket. A magyar nádor ekkor már bizonyára nem volt életben, de legalábbis nem a szultán fogságában volt, többet nem hallunk róla.

12 Tamerlán szobra Taskentben, a róla elnevezett téren, a korábbi Sztálin és Marx szobrok helyén, 1993

A szultán fogságba esése mindmáig ébren tartja az érdeklődést: igaz lehet-e, hogy a mongol uralkodó egy ketrecbe („kalitkába”) zárva hordozta végig birodalmán, vagy éppen a hátára lépve szállt fel lovára, miközben háreme és feleségei hiányos öltözetben a mongol fogadásokon italt töltve hostesskedtek a vendégeknek? Annyi bizonyos, hogy a legkorábbi források minderről nem tudnak. Néhány évtizeddel később II. Pius, a híres humanista pápa Európa történetében már megörökítette a történetet, amelynek hitelességén a legújabb korig vitatkoztak a gondolkodók és tudósok, így Voltaire és Gibbon is. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a török szultánnak kíméletes fogsága volt, s meglehet, hogy a hagyomány alapja nem több, mint hogy úgy vigyáztak rá, mint „egy madárra a kalitkában”. Akárhogyan is történt, a fogságból azonban nem bírt többet egy évnél, s 1403-ban meghalt. Mindez azonban a magyar nádoron már nem segített.

13 A fogoly Bajezid szultán összes megaláztatásai egy képen:
kalitkában, az asztal alatt és Tamerlán lába alatt, miközben felesége az italt töltögeti a vendégeknek

 Veszprémy László

Képek

1 A keresztesek Nikápoly várát ostromolják – ahogy fél évszázaddal később elképzelték

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nik%C3%A1polyi_csata#/media/F%C3%A1jl:Nicopol_final_battle_1398.jpg

2 Luxemburgi Zsigmond német-római császár a kortárs Pisanello festményén
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/af/Pisanello_024.jpg

3 A nikápolyi csata, ahogy azt nyugaton elképzelték. Az alsó mezőben a foglyok kivégzése látható, a szultán jelenlétében. Színes metszet Sébastien Mamerot 15. század végi krónikájából
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Nicopolis#/media/File:NikopolisSchlacht.jpg

4 A nikápolyi csata, ahogy a keletiek látták (16. századi oszmán‒török kézirat)
https://en.wikipedia.org/wiki/Bayezid_I#/media/File:1396-Battle_of_Nicopolis.jpg

5 Zsigmond és kísérete menekül a csatából a Dunán horgonyzó hajók felé (Lohr Ferenc, Vaja, 1896)
https://en.wikipedia.org/wiki/Sigismund,_Holy_Roman_Emperor#/media/File:Zsigmond_Nik%C3%A1polyban.jpg

6 Félelemnélküli János 1415 körül. Rogier van der Weyden festménye
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/9f/John_the_Fearless_15th_century.jpg

7 A foglyok kivégzése a csatát követően. Azon horrorisztikus ábrázolások egyike, amelyek megrázták a korabeli Nyugatot. Színes metszet Froissart krónikájának 1470 körüli kéziratából
https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Nicopolis#/media/File:Battle_of_Nicopol_aftermath_Thr_
masacreofthecristians_revenge_for_rahova_massacre.jpg

8 Bajezid, oszmán–török szultán (Veronese és műhelye festménye, 1575 körül)
https://en.wikipedia.org/wiki/Bayezid_I#/media/File:Baiazeth._P._IIII.jpg

9 A Gattilusio család várának romjai Leszbosz szigetén
https://www.kastra.eu/castleen.php?kastro=mytilini

10 Bajezid szultán a váltságdíjat számolja. Az alsó mezőben a csatából menekülő keresztesek hajói a Dunán (Mamerot krónikája, 15. sz. vége)
https://www.pinterest.ru/pin/390054017726620254/

11 Zsigmond király, most német–római császárként, ahogy Dürer elképzelte, Nürnberg, 1513.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsigmond_magyar_kir%C3%A1ly#/media/F%C3%A1jl:Albrecht_D%C3%BCrer_082.jpg

12 Tamerlán szobra Taskentben, a róla elnevezett téren, a korábbi Sztálin és Marx szobrok helyén, 1993
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Tamerl%C3%A1n,_Tashkent_1.jpg

13 A fogoly Bajezid szultán összes megaláztatásai egy képen: kalitkában, az asztal alatt és Tamerlán lába alatt, miközben felesége az italt töltögeti a vendégeknek (16. századi színezett metszet)
https://en.wikipedia.org/wiki/Bayezid_I#/media/File:Timur_the_Great's_imprisonment_of_the_Ottoman_
Sultan_Bayezid_(cropped).jpg