1 Zrínyi Miklós (1620–1664)

Utazásra szeretném hívni a Tisztelt Olvasót. Utazásra a feltételezések, a „mi lett volna, ha...” világába. Gondolom, akik e blogot olvassák, tisztában vannak azzal, hogy e kérdés közismerten történelmietlen. Ebből következően az alábbiakat egyfajta szellemi-gondolati játéknak is tekinthetnénk. Jelen írásom egy, a magyar történelmet jelentősen befolyásoló eseménysorról, az 1663–1664. évi, török ellen vívott háborúról, és Zrínyi Miklósnak abban játszott szerepéről, illetve egy, a közelmúltban ezekkel kapcsolatban megfogalmazódott „mi lett volna, ha...” típusú feltételezésről szól. Minthogy azonban a téma már önmagában is fontos és komoly, továbbá, mivel bátorkodom a feltételezéssel szakmai alapokon egyet nem érteni, nem igazán merném játéknak nevezni. Kételyeim abból erednek, hogy úgy vélem, a vitatott okfejtés egyrészt nem egy reális alternatívát vázol fel, másrészt pedig több fontos körülményt figyelmen kívül hagyott. Ezt alább részletesen kifejtem majd.

Azáltal azonban, hogy egy „mi lett volna, ha...” kérdésfelvetéssel szállok vitába, jómagam is érdekes, ugyanakkor kényes helyzetbe kerültem. Számomra sem marad ugyanis más lehetőség, hogy ellenérveim jelentős részét egy többé-kevésbé azonos fajsúlyú „mi lett volna, ha...” gondolatmenet keretében világítsam meg. Épp ezért fenntartom magamnak is a tévedés jogát!! Hogy kinek van igaza, azt döntse el nyájas Olvasóm, döntsék el a történészkollégák.

Tehát, konkrétan arról van szó, hogy miután az oszmánok 1663-ban bevették Érsekújvárat, a következő évben logikusan Győr elfoglalását tervezték, hogy a mindenkor fő céljuknak tekintett Bécs elleni támadás hátországát biztosítsák. Ez az oszmán haditerv szolgál alapul annak az elképzelésnek, amely szerint, ha Zrínyi alább részletesen ismertetett politikai és katonai tevékenységével nem téríti el az oszmánokat eredeti hadicéljuktól, vagyis, ha azok az eredeti tervet követték volna, akkor megostromolták és túlerejük birtokában elfoglalták volna Győrt, és akkor a vasvári békét Bécs alatt vagy magában Bécsben kötötték volna meg. Ebből a gondolati láncból tehát egyenesen adódik a végkövetkeztetés, hogy Zrínyi megmentette Magyarországot (és a Habsburg-monarchiát).

Az igazság kedvéért hozzáteszem, a feltételezésben a „megmentettek” között eredetileg nem szerepel a Habsburg-monarchia – ezért is tettem az imént zárójelbe –, csak arról van szó, hogy a béke aláírása Bécsben is történhetett volna. Erre viszont csak akkor kerülhetett volna sor, ha az oszmánoknak sikerül Bécset bevenni, mivel ez az aktus a Habsburgok durva megalázását jelentette volna, amitől Zrínyi ezek szerint mégiscsak megmentette őket. Lehet persze, hogy rosszul értelmezem a dolgokat, de nekem a gondolatsor ezt sugallja.

Mielőtt rátérnék az említett feltételezés és az azzal kapcsolatos saját véleményem részletes tárgyalására, némileg meg kell világítanom az 1663–1664. évi háború egyes részleteit. Azért e korlátozás, mert e téma rendkívül összetett, ezernyi szálon fut, s az ezzel foglalkozó szakirodalom sok száz kötetre, tanulmányra, cikkre rúg, amelyeket itt lehetetlen még csak áttekinteni is.

A háború előtörténetéről sem szólok, mivel arról az interneten is számos jobb-rosszabb összefoglalót lehet találni. Elég annyit megjegyezni, hogy a háború közvetlen kiváltó okát I. Lipót császár erdélyi beavatkozása jelentette, és a Porta ezt nyilván nem tűrhette. A számunkra lényeges események Érsekújvár ostromával és elestével kezdődnek. Ez a veszteség ugyanis hatalmas pánikot keltett Bécsben, hiszen Bécs és az Örökös Tartományok védelmének egyik kulcserődítménye került oszmán kézre. Érsekújvárral együtt elveszett Nyitra, Léva, Szécsény, (Drégely)Palánk, Buják, Komját, Galgóc is, a Bányavárosi Főkapitányság pedig tulajdonképpen felbomlott.

2 Érsekújvár ostroma 1663-ban

A kudarc okai közül itt csupán annyit említenék meg, hogy a már beígért külhoni segélyhadak még el sem indultak Magyarországra, az amúgy is gyenge harcértékű nemesi felkelés pedig csak későn gyűlt össze. Így a hadvezetés rendelkezésére álló 8-10 000 főnyi mezei haderő meg sem kísérelhette Érsekújvár felmentését. Főparancsnokuk, Raimondo Montecuccoli tábornagy pedig egyenesen azt az utasítást kapta, hogy Bécs előterét védje. Mielőtt bárki felhördülne, kéretik figyelembe venni azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy az országban állomásozó császári csapatok létszámát az 1662. évi országgyűlés határozatai alapján, a magyar rendek követelésére csökkentették 9000 főre!

Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy az Udvar kénytelen volt belátni, hogy félgőzzel nem lehet a törökkel háborúzni. Itt persze figyelembe kell vennünk, hogy Bécs a török elleni harc felvállalásával kétfrontos háborúra kényszerült, hiszen a francia hódító törekvések nagyon is reális veszélyt jelentettek, nem lehetett azokat félvállról venni. XIV. Lajos ugyanis ekkor és később is egyre keletebbre tolta országa határait, hol háborúval, hol fenyegetéssel, hol politikai eszközökkel. Ellene tehát fel kellett lépni, s jóllehet a német-római császári cím már alig jelentett tényleges hatalmat, de a császári tekintélyt azért meg kellett óvni, ha a körülmények úgy hozták, hát fegyverrel. Ez pedig sokba került, a Habsburgok pedig köztudottan állandó financiális problémákkal küzdöttek. A gondokat a török háború kirobbanása tovább súlyosbította, nem véletlenül próbálkoztak a végsőkig, hogy a békét megőrizzék.

A helyzet kulcsa azonban a Portánál volt, ott pedig már elhatározták a háborút. Ezzel azonban az Oszmán Birodalom is felvállalta a kétfrontos küzdelem nehézségeit, tekintetbe véve a Velencével 1645 óta Kandia (Kréta) birtokáért folyó háborút. A döntésben elsődleges szerepet játszott a császár már említett beavatkozása az erdélyi ügyekbe. Ide kell sorolnunk – elnézve a Porta folyamatos tiltakozásait – Zrínyi-Újvár felépítését, ami önmagában is békebontásnak minősült, ám ráadásul ez még török felségterületen is történt. Hasonlóan vörös posztó volt a Porta szemében az erdélyi Székelyhíd felépítése is. Végül, de nem utolsó sorban nem hagyható figyelmen kívül az Oszmán Birodalom megerősödése, amelyet a két Köprülü nagyvezír, Mehmed és fia, Ahmed reformjainak köszönhettek. Bár ezek nem orvosolták a birodalom alapvető problémáit, ám a belső rend megszilárdításával nagyban hozzájárultak a hadsereg erejének és önbizalmának növekedéséhez és a harctéri sikerekhez.

3 Köprülü Ahmed nagyvezír

A fentiekből következően tehát a Habsburgoknak jelentős haderőt kellett kiállítani, ha a siker reményével akartak szembeszállni az oszmánokkal. Csakhogy – megint a fránya pénz miatt – szükségük volt külső támogatásra is, amelyet elsősorban a Német Birodalomból vártak. A birodalmi rendek azonban mindenféle feltételekhez kötötték a segítséget. A birodalmi területek egy része ráadásul a francia támogatást élvező Rajnai Szövetségbe tömörült, azaz francia befolyás alatt állt. Jóllehet, érthető módon, nem állt érdekükben a Habsburgok megerősödése, de mégis hajlandónak mutatkoztak a törökellenes küzdelem támogatására. Végül, hosszas tárgyalások, alkudozások után a Habsburgoknak sikerült jelentékeny birodalmi segítséget szerezni. Sőt, XIV. Lajos is küldött egy nagyobb kontingenst, mivel ekkor épp összekülönbözött a Portával, így jó alkalom kínálkozott számára, hogy a keresztény összefogás támogatójának szerepében tetszelegjen.

Ahhoz azonban, hogy a Habsburgok hozzájussanak a birodalmi segítséghez, nem csupán pénz és ígéretek kellettek. Elszántságot is kellett mutatni. Erre pedig a legjobb mód, ha valahol sikerül győzelmet aratni az oszmánok felett. Így azután a császárnak kapóra jött Zrínyi Miklós téli hadjárata. Ennek során Zrínyi, Batthyány Kristóf és Esterházy Pál magyar, Draskovich János horvát, valamint Julius Graf zu Hohenlohe altábornagy rajnai szövetség-beli csapatai, mintegy 22-23 000 katona, 1664 januárjában mélyen benyomultak török területre. Ott számos kisebb erősséget elfoglaltak, s jóllehet, Pécs várának ostromával nem boldogultak, de az oszmán hadak magyarországi felvonulásában kulcsszerepet játszó eszéki híd északi részének felégetésével – látszólag – sikert értek el. Látszólag, mert hogy ezt a hidat már korábban is többször felgyújtották, de mindig gyorsan újjáépítették, tehát aligha jelentett áthághatatlan akadályt az oszmán hadak felvonulásában. Zrínyi azonban, rendkívül ügyes propagandista lévén, tett arról, hogy az akció híre Európa minden zugába eljusson. Tényleges eredménynek inkább az tekinthető, hogy az oszmán hatalom dél-dunántúli központját jelentő Kanizsa hátországát jórészt elpusztították, a lakosságot pedig visszavonulásukkor magukkal hurcolták. A siker mindenesetre jelentősen megnövelte Zrínyi tekintélyét, mind Bécsben, mind külhonban.

A téli hadjárat terve nem pillanatnyi ötletből született. Az okok sokkal mélyebbre nyúltak. A magyar nemesi elit, élén többek között Zrínyivel, jól látta, hogy a nyugati fronton lekötött Habsburgoknak nem áll érdekükben egy konfliktus a Portával, tehát nem számíthatnak az ország felszabadítására belátható időn belül. Ezért kerestek más, új politikai kapcsolatokat, amelyek révén támogatást remélhettek a magyar ügy előmozdítására. Ezen kapcsolatok közül az egyik legfontosabb a Rajnai Szövetséggel jött létre. Ennek keretében merült fel a téli hadjárat terve, amelyet a magyar végvárak által fojtogató gyűrűbe zárt Kanizsa ostromának előkészítésére dolgoztak ki, már jóval korábban, 1662-ben. A katonai szempontból meglehetősen hátrányos hadszíntér kiválasztásában politikai okokat kell keresnünk. A kézenfekvően adódó Duna-menti hadjárat Bécs közelsége miatt óhatatlanul a Habsburg hadvezetés égisze alatt zajlott volna, ám délen a magyar és az idejekorán odaküldött rajnai szövetség-beli csapatok játszhatták a főszerepet. Ez így is történt, az 1663 decemberében a magyar hadszíntérre érkező, Julius Graf zu Hohenlohe vezette 7000 főnyi hadtest konkrétan azt a parancsot kapta, hogy Zrínyivel működjön együtt. Ennek ellenére az Udvar támogatását és beleegyezését itt sem nélkülözhették.

4 Az eszéki híd felégetése

A politika persze másutt is megjelent a hadműveletek alakításában. Az említett Raimondo Montecuccoli 1663 őszén tervet dolgozott ki az 1664. évi háborúra, amelyet kezdetben sikerült is elfogadtatni a politikai és a hadvezetéssel. Ennek értelmében a főerők Esztergomot vették volna ostrom alá, abból a – szerintem nem alaptalan – feltételezésből kiindulva, hogy a Hódoltság kulcsát jelentő Buda stratégiai helyzete szempontjából létfontosságú Esztergom felmentése feltétlen prioritást fog élvezni az oszmánoknál, így a szorongatott, hátországától szinte teljesen elvágott Kanizsa magától is a keresztények ölébe hullik, még akkor is, ha Esztergom ostroma nem sikerülne.

5 Raimondo Montecuccoli tábornagy, a császári haderő főparancsnoka

E haditerv működőképességének kipróbálására nem került sor, jóllehet, miután elfogadták, minden élelmet és felszerelést a Duna-menti raktárakba szállítottak. Ám a politikai érdekérvényesítésben felülmúlhatatlan Zrínyinek – a stájer rendek, a Rajnai Szövetség és bizonyos udvari körök támogatásával – sikerült elérnie a hadjárat már elfogadott tervének megváltoztatását. Így Kanizsa ostroma kapott elsőbbséget. Montecuccoli hiába sorakoztatta fel logikus érveit, meg sem hívták a megbeszélésekre. Véleményem szerint az 1664. évi hadjárat fordulópontja ezzel a tervmódosítással következett be. Az Udvar lassúsága miatt késve (április végén), elégtelen erőkkel (alig 20 000 fő), a terepviszonyok és az utánpótlási problémák miatt szinte leküzdhetetlen nehézségekkel birkózva folytatott kanizsai ostrom kudarcba fulladt, amihez nagyban hozzájárult az utolsó pillanatban megérkező oszmán felmentő sereg is. A szövetséges hadak Zrínyi-Újvárhoz kényszerültek visszavonulni (június 2.), amelyet az utánuk nyomuló ellenség ostrom alá vett, és közel egy hónapi elkeseredett, véres harc után el is foglalt (június 30.).

6 Kanizsa ostroma 1664-ben

E ponton meg kell jegyeznem, hogy minden ez irányú állítással ellentétben, korabeli forrásokkal igazolható, hogy Montecuccoli nem nézte ölbe tett kézzel Zrínyi-Újvár vesztét, ahogy pedig sokszor szemére vetették. Ő és tábornokai tisztában voltak az erőkkel, a lehetőségekkel és a kockázatokkal. Nem véletlenül írták, hogy „ésszerű határokig” akarnak áldozatot hozni az erősségért. Valóban ez történt, és csak akkor adták fel a küzdelmet, amikor bizonyossá vált, hogy az erősséget nem tudják megtartani. Ezzel viszont időt nyertek, hogy az úton levő segélyhadak is csatlakozni tudjanak a főerőhöz.

Zrínyi számára ez borzasztó lehetett, ugyanakkor be kell látnunk, hogy az adott körülmények között valóban nem lehetett megvédeni a várat. Egyrészt azért, mert az erősség eleve alkalmatlan volt egy szabályos ostrom kivédésére. Nem is e céllal készült, hanem hídfőnek, amely biztosította Zrínyi portyázásra induló csapatainak az átkelést, majd pedig a visszatérést a Murán. Másrészt a várban és a mögött egy morálisan és élőerőben meggyengült, hatalmas ellátási nehézségekkel küzdő keresztény sereg állt szemben egy létszámában erősebb, motivált, határozottan irányított oszmán haddal. A helyzetet súlyosbította, hogy a szövetséges haderő vezetésében feloldhatatlan ellentétek feszültek, olyannyira, hogy például Zrínyi és Hohenlohe vitája egyszer majdnem tettlegességig fajult. E problémát ugyan Montecuccoli egyszemélyi főparancsnoki kinevezése orvosolta, de az utánpótlás nehézségei nem csökkentek: a távoli, Duna-menti raktárakban levő ellátmányt csak szárazföldi úton, hatalmas kerülővel lehetett eljuttatni a harcoló csapatokhoz, akik sokszor éheztek, lerongyolódtak, kevés volt a fegyver, a muníció. Ennek ellenére 25 napon át tartották a várat, de végül az oszmánok elszántsága és növekvő túlereje kerekedett felül: Zrínyi-Újvár elesett.

7 Zrínyi-Újvár ostromának ábrázolása, amely Esterházy Pál Mars Hungaricus c. művéhez készült

A kétszeresen is kudarcot vallott szövetséges haderő most már csak arra törekedett, hogy megelőzze a Bécs felé induló oszmán sereget. Ez sikerült is, és előbb Körmendnél akadályozták meg az utóbbiak átkelési kísérletét, augusztus elsején pedig a szentgotthárdi csatában szétverték az ellenségnek a Rába bal partjára átkelt részét. Ez utóbbi tényt csak azért érdemes hangsúlyozni, mert a Habsburg-propaganda által világraszólónak kikiáltott győzelem méretét és értékét tekintve finoman szólva is elmaradt a hírverés nagyságától. Miként arra a téma legjobb magyar kutatója, Perjés Géza is rávilágított, ezt a csatát nem annyira a stratégiai szükségszerűség, mint a szorító körülmények kényszerítették ki. Mindkét sereg éhezett, s a keresztényeknek a csata végére fél órányi harcra elegendő lőszere maradt. Továbbá mindkét oldalon jelentős létszámú csapatok hagyták el a tábort a csata előtt, hogy élelmet szerezzenek, az oszmánok részéről pedig az átkelt mintegy 15 000 főnyi erő szállt szembe a kb. 27 000 katonát számláló keresztény haddal. Az oszmán sereg többi része, mintegy 30-40 000 ember, tétlenül nézte végig a küzdelmet. Hogy ez miért történt így, ma sem világos.

8 A szentgotthárdi csata, 1664. augusztus 1.

Akár kicsi, akár nagy volt ez a győzelem, a háborúnak az augusztus 10-én megkötött vasvári béke véget vetett. Ezzel a két fél jól járt: megszabadultak a kétfrontos háború nyomasztó terhétől. A Habsburgok minden figyelmüket nyugatra irányíthatták, a Porta pedig újult erővel fordulhatott Velence ellen a Kandia (Kréta) megszerzéséért 1645 óta folyó háborúban, amely csak 1669-ben ért véget, oszmán győzelemmel. A vasvári béke értelmében az oszmánok megtarthatták összes hódításukat, az 1660-ban bevett Váradot és az 1663-ban elfoglalt Érsekújvárat is. A Habsburgok „csak” az Érsekújvárral együtt elveszett Nyitra és Léva gyors visszavételének örülhettek, viszont az egyezmény megtiltotta nekik Zrínyi-Újvár újjáépítését, Székelyhidat pedig le kellett rombolni. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy az oszmánoknak sikerült szétszakítani a Kanizsát fojtogató várláncot is, akkor a végösszeg tekintetében a Porta nagyobb eredményt könyvelhetett el.

9 Kandia ostroma

Ám ez a megállapítás csak önmagában igaz, de ha megismerjük a Porta háborús terveit, akkor inkább csak felemás eredményről beszélhetünk. Ezzel pedig visszajutottunk az ismertetett „mi lett volna, ha...” történet kiindulópontjához.

A történeti kutatás régóta hangsúlyozza, hogy a Porta európai hódításainak fő célját Habsburg (I.) Ferdinánd magyar királlyá koronázása óta Bécs elfoglalása jelentette. Az oszmánok most is ugyanezen céllal indultak háborúba, és tisztában voltak azzal, hogy Érsekújvár elfoglalásával nagy lépést tettek e cél eléréséhez, miként 1594-ben Győr bevételével. Épp ezért teljesen logikus és kézenfekvő, hogy a Porta 1664-ben Bécs védelmének másik alappillérét, Győrt szándékozott ostrom alá venni. E szándék meglétét az oszmanisták forrásokkal is igazolták. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy Montecuccoli a beérkező kémjelentések alapján már 1663 októberében is számolt az oszmánok ezirányú törekvéseivel, miként ez a császárnak írott egyik felterjesztéséből kiderül. Nem véletlenül dolgozta ki a fent ismertetett tervet. Tehát – és ez a lényeg – az oszmán hadvezetés 1664-ben nem Zrínyi-Újvárat akarta megtámadni, hanem Győrt akarta elfoglalni.

Kétségtelen tény, hogy a téli hadjárat sikere(?) és kitűnő propagandája nyomán kialakult politikai helyzet tette lehetővé Zrínyi számára, hogy kijárja az uralkodónál az engedélyt Kanizsa ostromára, melynek közvetlen hatásaként az oszmán hadvezetés valóban eltért eredeti szándékától, és Győr ostroma helyett Kanizsa felmentésére indult. Ezzel a hadszíntér a Dunától a Drávához helyeződött át, amely megfelelt bizonyos politikai körök elképzeléseinek.

Az alaphelyzet tehát az, hogy Zrínyi felégette az eszéki híd északi szakaszát, elpusztította a Dél-Dunántúlt, amivel gyakorlatilag elvágta Kanizsát az utánpótlástól. Mindezek ellenére az oszmán felmentő sereg május végén Kanizsa alá ért, az ostrom feladására kényszerítve a szövetségeseket. De mi a helyzet akkor, ha mégis Győr ostroma mellett döntöttek volna?

Az út Eszéktől Győrig jóval hosszabb, mint Kanizsáig, de tudjuk, hogy az oszmán sereg már május közepén Eszéknél állt, mivel valamikor 14–16-án tartottak ott haditanácsot, június 1-jén pedig már csak 20 km-re jártak az ostromlott vártól. Ebből egyszerűen kiszámítható, hogy 16 nap alatt mintegy 230 km-t nyomultak előre. Az Eszék–Győr távolság kb. 320-360 km, attól függően, hogy Fehérváron vagy Tatán keresztül vezet az útjuk. Ha tehát a fenti menetütemet Győrig tartják, nagyjából 21-24 napba telik az út, így még a legrosszabb forgatókönyv szerint is június közepére érnek a vár alá. Ez kedvez az ostromlóknak, hiszen így elegendő idejük marad a vár megvívására. Az előző esztendőben a korszerűen kiépített, viszonylag erős őrséggel ellátott Érsekújvárat 39 napi küzdelem árán sikerült bevenni. Tehát, pesszimistán számolva is, augusztus végére el tudják foglalni Győrt, és még az ostrom utáni helyreállítást is elvégezhetik. Ezzel teljesül a haditerv, és valóban nyitva áll az út Bécs felé. Sportos szóhasználattal 1:0 a kritizált elméletnek.

10 Győr a 16. század végén

A korabeli várostromok esetében azonban az időn kívül számos más tényezőt kell figyelembe vennünk. Kezdjük mindennek az alapjával, az ellátással, a logisztikával. E téren mindkét fél kedvező helyzetben van. A keresztény sereg alig távolodik el ellátó területeitől, a Duna-menti raktárak, mint említettem, feltöltve várták a hadjáratot. Az oszmánoknak sem kell elszakadniuk a Dunától, s mivel a nagyvezír eleve a Buda felé vezető utat jelölte ki a felvonulásra, így a raktárak itt is készen álltak, a fegyverzetet és muníciót pedig jóelőre Budára küldték. E téren tehát a felek nagyjából azonos pozícióból indultak volna.

A következő megvizsgálandó tételt a tényleges katonai erőviszonyok jelentik. Ez már fogas kérdés, miként azt egy korábbi blogbejegyzésemben már kifejtettem. Az oszmán sereg létszámát illetően a korabeli források is bizonytalanok, a török kutatás is csak részadatokkal tudott szolgálni. Véleményem szerint a szentgotthárdi csata idejére korábban megadott 120-130 000 fős összlétszám bőven túlzó, miként a mintegy 60-70 000 főre becsült elitkatonaságé is. A török kutatók adataiból például konkrétan tudjuk, hogy az 1664. évi hadjáratban alig tízezer janicsár vett részt. Ugyanilyen létszámot adnak meg az elit udvari zsoldos lovasságra (kapıkulu) is. A szpáhikra egyelőre nincs adat, a sereget kísérő fél-, illetve irreguláris egységekre pedig minden bizonnyal nem is lesz. A magam részéről, tekintetbe véve a kétfrontos háború tényét, a mintegy ötvenezer fős reguláris haderőt érzem elfogadhatónak.

A keresztény oldal esetében jóval megbízhatóbb adatok állnak rendelkezésünkre, noha itt figyelembe kell venni a papíron számított, és a valós létszámok közti különbséget. A bécsi hadvezetés 1664-re 21 gyalog- és 19 lovasezredet állított ki, 36 000 és 15 000 főnyi állománnyal. Ehhez járultak hozzá a német birodalmi csapatok mintegy 15 000, a Rajnai Szövetség 7000, Franciaország 6000 fővel. A magyar főurak magánkatonasága, a végváriak és egyéb egységek mintegy 15 000 főt tettek ki. Ez papíron több mint kilencvenezer katona!

Nézzük azonban a valóságot, amely ekkor szinte teljesen egybevágott a papíron szereplő számokkal! Egy 1664 februárjából a császári zsoldban álló haderő valós(!) létszámáról fennmaradt kimutatás szerint 204 gyalogszázadban 36 123 főt, illetve 169 lovasszázadban 15 361 főt, összesen tehát 51 484 főt írtak össze. Egy másik, márciusi lista szerint – amelyben felsorolták a magyarországi várakban szolgáló német katonaságot is – a haderő 45 600 gyalogosból és 19 090 lovasból, azaz 64 690 főből állt. Itt azonban a megadott szép, kerek számok alapján úgy vélem, ismét a papíron számított létszámok szerepelnek, és figyelembe véve az ezredek feltöltöttségét, nagyjából az előző valós összlétszámmal lehet itt is kalkulálni.

Csekély képet a magyarokról is kapunk. Egy augusztus végén, tehát a harcok elültével felvett pénzügyi kimutatás szerint Nádasdy Ferenc vezénylete alatt 4731 magyar katona húzott zsoldot, míg egy másik listában 9815 fő szerepel, de ebbe valószínűleg a horvát csapatokat is beleszámították.

A fenti adatokat tehát reálisnak lehet tekinteni. Ám a számok így mégis csalókák, mert ez a hatalmas katonatömeg sosem tartózkodott, és ellátási okok miatt nem is tartózkodhatott egy helyen. Mint arról már szó volt, Montecuccoli a fősereg élén eredetileg Esztergom ostromát tervezte, hogy elvonja a nagyvezír seregét Kanizsától. Mellette két másik hadtestnek kellett operálnia, egynek a Dél-Dunántúlon, hogy Kanizsát blokád alá vegye, a másiknak pedig a Felvidéken. Ez utóbbi Louis Raduit de Souches táborszernagy parancsnoksága alatt, mintegy 13 000 fővel, már 1664 áprilisában megkezdte az 1663-ban elveszett várak – Nyitra, Léva stb. – visszafoglalását, s eközben kétszer is megverte az ellene támadó oszmán erőket. Láttuk, hogy a Rajnai Szövetség csapatai eleve Zrínyihez csatlakoztak, s tudnivaló, hogy a Szövetség és XIV. Lajos közötti megállapodás értelmében a beérkező francia kontingens is Hohenlohe parancsnoksága alá került. Kanizsa körül így egy 13 000 francia–rajnai szövetség-beli, 3000 császári, és nagyjából 15 000 magyar katonából álló haderő sorakozott volna fel. Ebből kiszámítható, hogy a főseregben mintegy félszázezer katona harcolt volna.

11 Jean-Louis Raduit de Souches táborszernagy

Bárhogy forgatjuk is a dolgokat, a két ellenfél ereje, a csapatok létszámát tekintve, nem nagyon különbözött, vagyis az oszmán túlerő, így kijelentve, nem állt fenn. Tény azonban, hogy míg az oszmán sereg legnagyobb része egyetlen egységben tömörült, addig a keresztény had több kisebb kontingensre oszlott, amelyek a messziről érkező erősítések miatt csak lassan érték el teljes feltöltöttségüket.

A következő megvizsgálandó pont Győr vára, illetve az a feltételezés, hogy azt az ellenség túlereje birtokában elfoglalta volna. Az az érzésem, hogy ez az állítás Győr 1594. évi vesztének történéseit alapul véve született meg, holott a helyzet 1664-ben egészen másként festett. 1594-ben az erősség még számos hiányossággal küzdött, konkrétan tudjuk például, hogy a falakról hiányoztak a mellvédek és az oszmán tüzérség lesöpörte onnan a védőket. Hetven év múltán annak lehetünk tanúi, hogy az erődítményt az utolsó tíz esztendőben folyamatosan építették, javították, a tervezett külső védművek közül néhány már elkészült, tehát Győr védelmi képességei javultak. Ami pedig a vár őrségét és a hadfelszerelését illeti, annak feltöltésére bőven maradt volna idő abban az egy hónapban, amíg az oszmánok Eszéktől Győrig eljutnak.

12 Győr ostroma 1594-ben

Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a két időpontban Győr körül állomásozó császári haderőt, illetve azok vezetőit össze sem lehet hasonlítani. 1594-ben egy Esztergom alatt kudarcot vallott, leharcolt sereg vonult vissza Győrhöz, amelyet a tehetségtelen Mátyás főherceg irányított. Ekkor a keresztény had egy összecsapásban vereséget szenvedett, felbomlott, és elmenekült, magára hagyva az ostromlott várat. 1664-ben egy pihent, jól felszerelt és ellátott haderő várta volna az oszmánokat, hiszen mindazok a veszteségekkel, amelyeket a valóságban Kanizsánál és Zrínyi-Újvárnál elszenvedtek, itt nem kell számolnunk. Főparancsnokuk, a harmincéves, majd a lengyelországi háborút megjárt Montecuccoli, illetve ugyancsak tapasztalt tisztikara pedig többször is bizonyította rátermettségét. De nem csak a pillanatnyi állapot terén mutatkozik óriási különbség a két időszak hadereje közt, hanem a vezetésben, a kiképzésben, a taktikai felkészültségben, a fegyelemben, az állóképességben is.

Ha elemezzük a „mi lett volna, ha...” feltételezett stratégiai helyzetét, a következő kép tárulna elénk. A mintegy 60-70 000 fős oszmán had felvonul Győr alá és ostromolni kezdi. Montecuccoli a kezdetben 25-26 000 főnyi fősereggel Magyaróvárnál áll, de május közepétől folyamatosan érkeznek a birodalmi seregtestek, így a létszám az ostrom kezdetére negyvenezer fölé nő. Ekkora haderő már komoly akciókra képes: elvághatja az oszmánok utánpótlását, folyamatos támadásokkal nyugtalaníthatja, fáraszthatja őket, akik így kénytelenek megosztani erejüket a várvívás és a külső támadások elleni védekezés között. A szövetséges haderő annál is könnyebben végre tudja hajtani felmorzsoló akcióit, mivel a Duna jobb partján tör előre, tehát 1594-től eltérően nem a túloldalról kell Győr védelmét támogatnia. A Dunától északra levő területet Souches 13 000 fős hadteste biztosítja, amely a visszafoglalt várak birtokában képes kikapcsolni Érsekújvárat a harcból, illetve megakadályozni az ebből az irányból érkező erősítéseket. Végszükség esetén pedig a majd 30 000 fős déli hadtestből is lehet átcsoportosítani bizonyos egységeket, hiszen Kanizsa blokádja harmadekkora erővel is tökéletesen megoldható, amint ez a visszafoglaló háború idején történt.

13 Zrínyi Miklós lovas portréja, a kép hátterében Csáktornyával és Zrínyi-Újvárral

Innen nézve az én olvasatomban az oszmánoknak csak a körülmények végzetesen balszerencsés alakulása folytán sikerülhetett volna Győrt bevenni, de a fentiek tükrében inkább kudarc várt volna rájuk. Ezzel pedig annak esélye is eltűnt volna, hogy a békét Bécsben kössék meg. Ahhoz ugyanis magát Bécset is el kellett volna foglalni. Gondoljunk bele, 1594-ben egy jóval ütőképesebb oszmán haderő még Komáromot sem tudta bevenni a győri ostrom megpróbáltatásai után, nemhogy a jól kiépített Bécset. Azt pedig felettébb valószínűtlennek tartom, hogy a Habsburgok bármiféle vereség után is eltűrték volna azt a megaláztatást, hogy a saját székvárosukban írnak alá egy olyan békeszerződést, amely szinte deklarálja az ellenfél sikerét, az elfoglalt várak és területek megtartását.

Mindezek alapján úgy vélem, hogy az általam kritizált kérdésfelvetés legalábbis átgondolásra, finomításra szorul. Az pedig egy külön gondolkodási folyamatot igényel, milyen békekötésre került volna sor, ha az oszmánok, teszem fel, elvesztik Kanizsát (ami egyébként a valóságban sem túl sokon múlott), és egy valóban súlyos vereségbe szaladnak bele Győr alatt. Ez esetben a szövetségesek akár még Érsekújvárat is visszavehették volna, hisz a katonai erő és az utánpótlás biztosítva volt. De ez már tényleg túl messze vezet, hagyjuk is!

Végére maradt a bejegyzés címében megfogalmazott kétely vizsgálata. Az ismertetett feltételezés szerint, ha Zrínyi Miklós politikai és katonai tevékenysége, Zrínyi-Újvár felépítése, a téli hadjárat és Kanizsa ostroma révén nem téríti el az oszmánokat eredeti szándékuktól, akkor az alkalmasint Magyarország vesztéhez, a Habsburg-monarchia valamiféle megalázásához, súlyos vereségéhez vezetett volna. Jó, akkor tegyük fel, hogy bekövetkezik mindaz, amit a fentiekben vitattam. Mi lett volna ennek a következménye? Biztos vagyok abban, hogy ha az oszmánok valami csoda folytán beveszik Bécset, nem tudják megtartani, mert ez az esemény szinte kikényszerítette volna legalább az európai hatalmak egy részének összefogását. Bécs megvédésének olyan katonai és gazdasági feltételei lettek volna, amelyet véleményem szerint a hatalmas Oszmán Birodalom sem tudott volna megteremteni. Másfelől nézve a Habsburg monarchia nem egyenlő Béccsel, a főváros elvesztése, túl a keserű megaláztatáson, nem jelentette volna a monarchia végzetes meggyengülését, netán összeomlását. Bécs visszavétele után pedig a magyar területek jelentős része is a császár kezébe került volna, hiszen azok megtartásához oszmán részről ugyanúgy hiányoztak a feltételek.

14 Zrínyi Miklós egy másik lovas portréja,
a jobb felső sarokban jelmondata olvasható: Sors bona nihil aliud (Jó szerencse semmi más)

Mindez azonban nem következett be, viszont a két ellenfél, saját érdekeit szem előtt tartva kötötte meg a vasvári békét, amely esetében a kettejük közé szorult harmadik fél, a magyarság véleménye alig számított valamit is. Keserűen, de tudomásul kell ezt vennünk. Akkor viszont felmerül a kérdés: mitől is mentette meg Zrínyi Magyarországot (és a Habsburg monarchiát)?

Az az érzésem, hogy minden efféle felvetés egyfajta túlzó heroizáláshoz, az adott személyiség történelemben betöltött szerepének helytelen értékeléséhez vezet. Pedig éppen Zrínyi Miklós az, akinek erre semmi szüksége nincs. Az ő életútja, hadvezéri, hadtudósi, politikusi, írói tevékenysége mindenfajta fényezés nélkül is elegendő arra, hogy őt a magyar történelem legnagyobb alakjai közé helyezzük. De ez a történet valójában nem is Zrínyiről szól, hanem egy olyan feltételezésről, amelynek bekövetkezésére véleményem szerint a minimális esély sem volt meg. Persze, mint az elején mondottam, tévedhetek, hiszen a „mi lett volna, ha...” kérdése ingoványos talaj, még ha a kutató a valós tények teljes figyelembevételével igyekszik is azon előrejutni. Ám az biztos, hogyha egy háború értékelésénél épp a katonai realitások nem kapnak kellő figyelmet, úgy a feltételezett végkimenetel is irreálisnak fog tűnni.

Irodalom

A szentgotthárdi csata és a vasvári béke. Oszmán terjeszkedés – európai összefogás. Szerk. Tóth Ferenc és Zágorhidi Czigány Balázs. Budapest, 2017.

A szentgotthárdi csata. Háború és béke Zrínyi Miklós korában. Szombathely, 2015.

Czigány István: Az oszmánellenes háború (1660–1664). In: Magyarország hadtörténete II. Az oszmán hódítás kora 1526–1718. Szerk. Mészáros Kálmán. Hn. én. 341–366.

Gonda Imre–Niederhauser Emil: Habsburgok. Egy európai jelenség. Budapest, 1977.

Határok fölött. Tanulmányok a költő, katona, államférfi Zrínyi Miklósról. Szerk. Bene Sándor, Fodor Pál, Hausner Gábor, Padányi József. Budapest, 2017.

Montecuccoli, Raimondo: a magyarországi török háborúkról. Budapest, 2019.

Perjés Géza: A „metodizmus” és a Zrínyi–Montecuccoli vita. In: Perjés Géza: Seregszemle. Hadtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok. Budapest, 1999. 149–188.

Perjés Géza: Zrínyi és az 1663–64-es nagy török háború. In: Esterházy Pál: Mars Hungaricus. S.a.r. Iványi Emma. Szerk. Hausner Gábor. Budapest, 1989. 26–99.

R. Várkonyi Ágnes: Európa Zrínyije. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2010.

R. Várkonyi Ágnes: Török világ és magyar külpolitika. Budapest, 1975.

Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711. Budapest, 2006.

Wagner, Georg: Das Türkenjahr 1664. Eine europäische Bewährung. Raimund Montecuccoli, die Schlacht von St. Gotthard–Mogersdorf und der Friede von Eisenburg (Vasvár). Burgenländische Forschungen Heft 48. Eisenstadt, 1964.

Zrínyi-album. Szerzők: Bene Sándor, G. Etényi Nóra, Hausner Gábor, Kelenik József, R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 2016.

Zrínyi Miklós halálának 350. évfordulójára. Hadtörténelmi Közlemények 127. (2014) 4. sz. 867–1024.

Zrínyi-Újvár emlékezete. Szerk. Hausner Gábor, Padányi József. Budapest, 2012.

Képek

 1 Zrínyi Miklós (1620–1664). Jan Thomas festménye a 17. század közepéről
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/37/Jan_Thomas_Portrait_of_Mikl%C3%B3s_Zr%C3%ADnyi.jpg

2 Érsekújvár ostroma 1663-ban
https://hu.wikipedia.org/wiki/Habsburg%E2%80%93t%C3%B6r%C3%B6k_h%C3%A1bor%C3%BA_
(1663%E2%80%9364)#/media/F%C3%A1jl:%C3%89rsek%C3%BAjv%C3%A1r_1663.jpg

3 Köprülü Ahmed nagyvezír
https://mnl.gov.hu/nagyitas.php?img=4637.jpg

4 Az eszéki híd felégetése https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/69/Mikl%C3%B3s_and_P%C3%A9ter_
Zr%C3%ADnyi%2C_burning_of_the_bridge_at_Esz%C3%A9k.jpg/1280px-Mikl%C3%B3s_and_
P%C3%A9ter_Zr%C3%ADnyi%2C_burning_of_the_bridge_at_Esz%C3%A9k.jpg

5 Raimondo Montecuccoli tábornagy, a császári haderő főparancsnoka
https://mnl.gov.hu/nagyitas.php?img=4636.jpg

6 Kanizsa ostroma 1664-ben
http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=26382

7 Zrínyi-Újvár ostromának ábrázolása, amely Esterházy Pál Mars Hungaricus c. művéhez készült
https://mek.oszk.hu/05800/05842/html/4kotet/images/33-178.jpg

8 A szentgotthárdi csata, 1664. augusztus 1. (német rézmetszet)
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/11/Szentgotth%C3%A1rdi_csata_%28n%C3%A9met_
r%C3%A9zmetszet%29.jpg

9 Kandia ostroma
https://militarymaps.rct.uk/other-17th-century-conflicts/candia-1668-pianta-della-citta-di-candia-assediata--0

10 Győr a 16. század végén
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c6/Rab-1594.jpg

11 Jean-Louis Raduit de Souches táborszernagy
https://hu.wikipedia.org/wiki/Jean-Louis_Raduit_de_Souches#/media/F%C3%A1jl:Jean-Louis_Raduit_de_Souches.jpg

12 Győr ostroma 1594-ben
https://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C5%91r_visszafoglal%C3%A1sa#/media/F%C3%A1jl:Gy%C5%91r_ostroma_1594.jpg

13 Zrínyi Miklós lovas portréja, a kép hátterében Csáktornyával és Zrínyi-Újvárral
https://gyermekkonyvtarak.csgyk.hu/zrinyi-miklos/

14 Zrínyi Miklós egy másik lovas portréja, a jobb felső sarokban jelmondata olvasható: Sors bona nihil aliud (Jó szerencse semmi más)
https://www.origo.hu/tudomany/20200503-zrinyi.html