Hadjárat: út Crécy-hez

1346-ban III. Edward angol király (1327–1377) partra szállt Normandia nyugati részén. Nem tudjuk, hogy ez egy következetes hadmozdulat volt, vagy a flotta egy ellenszél miatt nem tudta elérni eredeti célját, Gascogne-t. Alapvetően gyenge ellenállásba ütköztek, Caen városát az angolok hamar elfoglalták és kifosztották. Ehhez hasonló sikerek után a sereg Cherbourg városától majdnem Párizsig jutott el.

Észak felé kívántak fordulni, de a Szajnán átvezető hidakat addigra a franciák mind lerombolták. Poissynél az angoloknak sikerült hidat ácsolva átkelni a folyón. Időközben VI. Fülöp (1328–1350), francia király kísérleteket tett, hogy ütközetre kényszerítse Edwardot, ám az seregével időközben már a Somme folyón kelt át. Ekkorra azonban az angol sereg helyzete majdnem válságosra fordult, ugyanis a sereget már tizedelte a jól ismert tábori vész, a vérhas, az élelmiszer fogytán volt, a katonák lábbelijei tönkrementek, valamint a menetelés során a málhásszekerek és az ágyúk is megnehezítették az angolok előbbre jutását. A megpróbáltatásokat tetőzte, hogy Blanquetaque-nál való átkelésnél a gázlót genovai számszeríjászok vigyázták, akikkel heves „tűzharcot” kellett megvívnia az angol hosszúíjászoknak. Az összecsapásban, végül széles utat vágva, az angoloknak sikerült kijutniuk. Még éppen időben, hiszen a francia erők által elhagyott túlpartra újabb csapattestek érkeztek, így a megmenekülésért heves utóvédharcot is kellett vívniuk. Másnap az angol király Crécy és Wadicourt között állította fel seregét.

A két sereg felállása

Edward serege feltehetően 12000 főből állt, amiből nagyjából 3000-en voltak páncélos lovasok, illetve lovagok. A csapatokat három nagyobb részre osztva egy frontot alkotva helyezkedtek el. Ezek szerint a jobbszárnyat a trónörökös, Edward walesi herceg vezette Warwick grófjával, a balszárnyat pedig Arundel earlje irányította. Ők lóról leszállított páncélosok voltak, akik a továbbiakban gyalogosként küzdöttek. Hogy a lovasok miért szálltak ki nyergeikből, feltehetően az a válasz, hogy tisztában voltak vele, az amúgy is túlerőben lévő francia lovassággal nem lehet felvenni ilyen módon a harcot, érdemesebb hát sziklaszilárd védelmet kialakítva az íjászok között felsorakozni. Az íjászok többezres tömegeit háromszögekbe rendezve az oldalakról támogatták a nehézfegyverzetű egységeket. Ezeket Froissart, francia krónikás en herse alakzatnak nevezte. Ezek az íjászok még az ütközet megkezdése előtt elszórtan mély gödröket ástak az arcvonal előtt, melynek célja az volt, hogy a rohamozó francia lovagok harci ménjei lábukat törjék bennük. Maga a király tartalékban hátul állt lovagok és íjászok gyűrűjében.

A terepviszonyok az angol csapatoknak kedveztek. A jobbszárnyat a Maye-folyó és Crécy falu határolta le, ezekre tudtak támaszkodni, a balszárny megközelíthetőségét pedig Wadicourt faluja. Az angolok egy magaslaton foglaltak helyet, mely rálátást biztosított a völgyre, amiben szemközt egy meredek part húzódott, tovább nehezítve a franciák felvonulásának lehetőségeit. Mindezek mellett az időjárás is az angoloknak kedvezett. Froissart leírása szerint: „Délután hatalmas égzengés, zápor és vihar támadt, [amit] a franciák az arcukba kaptak, az angolok tehát a hátukba.”

A francia lovagi sereg felsorakozásában már kevesebb tudatosságot és előrelátó szervezettséget tudunk felfedezni. Három nagyobb részre bontották seregüket: az első, angol vonalak ellen menetelő hadoszlopban mintegy 6000 genovai számszeríjász és több ezer páncélos volt. A második hadoszlopot a király fivére, Károly herceg vezette. Ez főleg felfegyverzett paraszti felkelőkből és lovagokból állt. A leghátul vonuló harmadik seregtest szintén gyalogosokból és lovagokból tevődött össze. A francia erők összlétszáma elérte a 30 000-et, tehát közel háromszoros túlerőt jelentett az angolokkal szemben. Emellett a franciáknak nem is kellett nélkülözésben szenvedniük a csatát megelőző napokban, ellenfeleikkel ellentétben.

1. kép: A crécyi csata térképe

Szembenálló erők: angolok

A most következő két fejezetben a szembenálló két haderő felépítését és jellegzetességeit kívánom bemutatni, mind az angol, mind a francia oldalról. Az angol hadsereg ezekben az időkben már elindult egyfajta modernizálódás útján, ha úgy tetszik, elkezdett reguláris erővé válni. Erre a pontra írásom végső elemzésében nagy hangsúlyt helyezek majd.

Az angol sereg legfőbb közelharci fegyverneme – a franciához hasonlóan – a páncélos nehézlovasság volt. Ennek azonban csak kis része volt ekkor már lovag és arányuk a nehézlovasok között a későbbiek során tovább csökkent. A páncélosok nagy része fizetett, többé-kevésbé hivatásos katona volt, akik ekkor már szerződéses viszonyban álltak az uralkodóval, meghatározott fizetségért, meghatározott ideig szolgálva a koronát.

2. kép: Jean Froissart: A crécyi csata

A had legfontosabb csatadöntő ütőerejének az angol hosszúíjászok bizonyultak. Közemberek, részint orvvadászok voltak, akik anyagi haszonszerzés reményében, vagy éppenséggel a büntetés elkerülése végett léptek be a királyi seregbe. Két méter hosszú botíjaikkal már 250 méterről nyílzápor alá tudták venni az ellenséges csapatokat, páncéltörő nyilaikkal pedig 150 méterről ideális esetben a lovagi páncélzatot is képesek voltak átlőni. Egy átlagos íjász percenként legalább hat lövést tudott leadni, míg egy gyakorlott katona azonban akár huszat. Ennek az eszköznek a használata azonban rengeteg gyakorlást és edzettséget követelt meg a használójától. Az angol uralkodók azonban már a háború elején felfedezték az ebben rejlő lehetőségeket: III. Edward 1369. június 12-én kihirdettette Westminsterben, hogy vasárnaponként, illetve szabadidejében minden polgárnak gyakorolnia kell a fegyver használatát és íjászversenyeken kell részt vennie. Meglepő módon azonban a kereslet nagyobb volt az íjászokra, mint a kínálat.

A páncélosoknak vezéreik parancsnokoltak, akik összetoborozták őket (’men-at-arms’). Ezek kisebb létszámú, ennél fogva nagyon összeszokott egységek voltak. Az íjászok vezetése jó eséllyel még mindig az I. Edward-féle felépítés szerint nézhetett ki: 20 fős egységek alkották a legkisebb csapatot, élükön egy „vintenar”. Öt ilyen egység pedig egy századot tett ki, élén a „centenar” -ral.

Szembenálló erők: franciák

A francia hadsereg gerincét a lovagokból álló nehézlovasság adta. A korban már a több lemezvértből összeállított, egész testet fedő páncélzat volt az elterjedt ennél a fegyvernemnél. Páncéljuk alatt a korábbi évszázadokban is már ismert sodronyinget viseltek, fejüket pedig az arcot is eltakaró sisak fedte. Fegyverzetük az egyre merevebb, keskenyebb, gyakorta tűhegyben végződő kard mellett a testre mért traumatikus sérülést okozni képes buzogány, valamint az ekkor már meghosszabbodott lándzsa volt, melynek feladata az ellenfél kiütése volt a nyeregből, vagy harcképtelenné tétele. A lándzsát azonban többször, így Azincourt-nál is megrövidítették az akkor éppen gyalogosan támadó franciák, alkalmasabbá téve így azt a közelharcra. Érdemes megemlíteni az egykorú ábrázolásokon is remekül kivehető ruházatot, melyet a lovagok a páncéljuk felett hordtak, annak érdekében, hogy könnyebben felismerjék egymást a kavalkádban.

Megfelelően alkalmazva a lovagok megállíthatatlan erőt képviseltek. Ez azonban az esetek nagy részében nem történt meg. Ők egyéni párviadalokat és egyéni hőstetteket kerestek a csatamezőn, ahol hős a hős ellen, lovag a lovag ellen, nemes a nemes ellen kelhet birokra és meghatározott formaságok szerint foglyává téve ellenfelét számíthatott a váltságdíjra.

3. kép: A lovagok rohama

A francia uralkodó gyakran egészítette ki seregét zsoldosokkal is, köztük az angol hosszúíjászok erejét ellensúlyozandó, genovai számszeríjászokkal. Jellegzetesen nagy pajzsaikat, a pavise-t a trén (szekér) szállította, majd ütközetben felállítva, a mögé tudtak beállni az ellenséges lövedékek elől, viszonozva a „tüzet”. Messzebbre lőttek, mint angol vetélytársaik, lövedékeik pedig a hosszúíjhoz hasonlóan közelről átütötte a páncélt. Ugyanakkor a számszeríj újratöltése körülményesebb és időigényesebb volt, ráadásul kiszolgáltatottabb is volt az időjárásnak.

A sereget továbbá lehetett erősíteni még további fizetett zsoldos egységekkel, valamint népi felkelőkkel, a városok által kiállított csapatokkal. Ezeket azonban a lovagok, úgy mint a genovaiakat megvetették, nem voltak hajlandóak semmiféle együttműködést kialakítani velük.

A crécy-i csata

Az angol királyi sereg tehát a már korábban leírtak szerint várta meg a francia haderő felvonulását 1346. augusztus 25-én. A Froissart visszaemlékezései szerint az előttük kibontakozó látvány hatására a francia lovagok azonnal támadni akartak. Egyes hangok ugyan azt javasolták, hogy nem érdemes menetből, fáradtan rávetni magukat az a magaslaton helyet foglaló angolokra, azonban a lovagok számára a nyilvánvaló kihívás halogatása szégyenteljes cselekedetnek számított volna.

Igazán karizmatikus vezetés nem állt a franciák élén, de ha ez meg is lett volna, feltehetően akkor sem tudja jobb belátásra bírni a francia nemeseket, akik a harci hévben már ki is akarták bontani az Oriflamme-ot, a francia királyság megszentelt harci lobogóját. Ez mindig az uralkodó közvetlen közelségében volt, vagy annak bizalmasánál, hiszen felbecsülhetetlen szimbolikus értékkel bírt. Annyit azonban sikerült kieszközölni, hogy a sereg támadását előzzék meg a számszeríjászok „sortüzei”. A francia páncélosok viszont nem tudtak mit kezdeni a genovaiak előrelátó készülődéseivel és tervezgetéseikkel, így még akkor rendelték előre a zsoldosokat, mikor azok a trénszekerekről még le sem tudták venni védelmet adó pajzsaikat. Ennek következményeként a genovaiak ismét alulmaradtak az angol hosszúíjászokkal folytatott párbajban. A genovaiak helyzetét nehezítette, hogy az eső miatt átáztak számszeríjaik és azok neuralgikus pontja, az ív, így azok messze nem tudtak a megfelelő hatásfokkal működni. Az egyenlőtlen küzdelem látványa és a tehetetlen érzés hatására parancs és előzetes tervek nélkül megindult a francia támadás első hulláma. Van olyan feldolgozás, ami szerint maga VI. Fülöp adott parancsot a lemészárlásukra. Ez a meggondolatlanság felmérhetetlen káoszt idézett elő. „…a nagyurak csapatait úgy hevítette a harci láz, hogy sem parancsra, sem a helyzet rendeződésére nem várva, össze-vissza, egymás hegyén-hátán előrerohantak, maguk és az angolok közé szorítva a genovaiakat.”

Az itáliai zsoldosok két tűz közé szorultak, saját szövetségeseik taposták őket el, így a számszeríjászok önvédelemből tüzet nyitottak rájuk. Ez a meggondolatlan akció mindenesetre nem csak a genovaiakra nézve volt végzetes: könnyen belátható, hogy az amúgy is sáros, domboldalnak felfelé tartó lovassági rohamot ez, a sajátjaikon való keresztülverekedés véglegesen lefékezte. Ezek után indult meg a nyolc–kilenc ezer angol íjász "sortüzelése". Fontos megjegyezni, hogy ekkor még a lovakon nem volt védőfelszerelés, csak valami posztóféleség. Így a nyílvesszőknek nem is kellett feltétlenül a lovagot leteríteni, elég volt a lovat megölni, megsebezni. A sebzett állat pedig kivetette nyergéből a lovasát, a földön fetrengve pedig további akadályt képezett saját társai számára. „A gyengébb lovak közibük rogytak le, az erősek a már elhullottakra, a hátsók pedig, nem ügyelve a torlódásra, elbuktak azokban, akik már nem bírtak fölkelni.”

A franciák ismételt támadásai sorra kudarcot vallottak. Összesen mintegy 15–16 rohamot intéztek a magaslat ellen, nem is számolva az egyes kisebb, elszigetelt egységek támadásait, de mind ugyanarra a sorsra jutottak. Bátorságukat azonban nem lehet lebecsülni: nem egy hullámnak sikerült az íjászok záporán átverekednie magát és közelharcba bocsátkoznia az angolokkal. Ekkor alakult ki az a helyzet, hogy Edward, walesi herceg szárnya veszélybe került. Segítségért küldetett a két másik seregtest felé. Mikor apja látta, hogy a balszárny már megindult a trónörökös felmentésére, ő már nem mozdult. „Méltóztassék felséged fia segítségére menni, mert már alig tartja magát!” Jött is a válasz: „…Hadd tanulja meg a fiú, mi az a háború…”

A lovagi eszme legemlékezetesebb példáját a harcban a vak cseh király, Luxemburgi János adta. Lovagjaihoz kötöztetve magát bevágtatott a csatába és elesett. A szakirodalom szerint minden kísérője odaveszett, de Froissart két hadapródot említ, akik ott voltak uruk mellett és túlélvén a harcot el tudták mesélni hősi történetét: Lambert d’Oupey és Pierre d’Auvilliers.

4. kép: Luxemburgi János cseh király a csatatéren

Az éj leszállta véget vetett a harcnak. Maga a francia király is rohamot akart indítani, azonban a körülötte lévők visszatartották ettől, végül a haderő megkezdte visszavonulását. Az angol uralkodó megtiltotta az üldözést, mert úgy ítélte meg, hogy túl kockázatos lett volna megbontani a rendet, ráadásul emberei túl kimerültek lettek volna egy ilyen vállalkozásra. Másnap, 26-án még sor került egy utolsó összecsapásra. Froissart szerint helyiek egy csoportja verődött össze a közeli erdőben, akiket az angolok kegyetlenül levágtak. Más forrás szerint azonban ezek a városok által kiállított fegyveres népfelkelők voltak, akik csupán elenyésző ellenállást tudtak volna kifejteni a betolakodókkal szemben.

A végeredmény nem hagyott kétséget maga után. Az Edward által kiküldött heroldok a mezőn heverő címeres tetemek alapján tizenegy herceget, nyolcvan zászlósurat, ezerkétszáz lovagot, illetve harmincezer gyalogost jegyeztek fel. A modern feldolgozások ennél szokás szerint mértéktartóbbak és „mindössze” néhány ezerre teszik az elesett gyalogosok számát.

A folytatásban az azincourt-i csata kerül bemutatásra.

Zmák Tamás