A skandináv történelem ritkán kapcsolódik a Kárpát-medencéhez. Az egyik kivétel a Rákóczi-szabadságharc, amikor – a Romhánynál Rákóczi mellett harcoló 500 svéd mellett – egy 6000 fős dán császári segélyhad is bevetésre került.

A balti hegemóniáért a X. századtól 1815-ig a dánok és a svédek viaskodtak, ötvennél is több háborút vívva egymással. Olyan „világcsúcs” ez, melyet remélhetően már „nem javítanak meg”. 1613-ig a Grönlandot és Izlandot uraló, erős flottával rendelkező Dán–Norvég Királyság volt az erősebb, utóbb viszont a Finn- és Észtországot is birtokló, nagy szárazföldi haderőt létrehozó svédek. A XVII. században a dánok három nagy háborúban elvesztették hat tartomány mellett a Balti-tenger feletti uralmat is. A „svéd birodalom” ellen 1700-ban dán-lengyel-orosz koalíció alakult, ám erre XII. Károly évekig vereségek sorozatát mérte. IV. Frigyes (1699–1730) dán király már 1700-ban békét kért, ám nem tett le arról, hogy alkalmas pillanatban újabb támadást indítson. A vesztes háborúban felduzzadt hadereje javát „bérbe adta” a „tengeri hatalmaknak” és I. Lipót császárnak.

1. kép: IV. Frigyes dán király

A Habsburgok és a „tengeri hatalmak” már az előző évtizedekben is bérbe vettek német fejedelmi csapatokat a franciák és a törökök ellen. Mivel az európai hegemóniára törő XIV. Lajos a törökök és a svédek régi szövetségese volt, a dánok értelemszerűen az ellenfeleivel, a Habsburgokkal szövetkeztek. 1701-től a spanyol örökösödési háborúba (1701–1714) a dán király – ellenszolgáltatás, zsold és ellátás fejében – 6000 katonát küldött I. Lipótnak. Ez addig maradhatott, amíg Dánia új fegyveres konfliktusba nem keveredett. IV. Frigyes így egyszerre pénzt és harcedzett hadsereget is remélt a svédek ellen, hiszen egy másik, 12 000 fős hada angol–holland zsoldban szintén a franciák ellen harcolt.

A segélyhad története 1705-ig

Dánok nem ekkor léptek elsőnek magyar földre. Egy alakulatukat már Buda visszafoglalásánál is említik, mivel Schleswig és Holstein révén a dán királyok német fejedelmek is voltak. 1692-ben V. Keresztély (1670–1699) újra egy kisebb sereget küldött a császárnak. Ez egy-egy vértes-, dragonyos- és gyalogezredből (2400 fő) állt, és több évig harcolt a törökök, majd a felvidéki kurucok ellen. Utóbb parancsnoka Adam Friedrich Philipp von Trampe (1650–1704) vezérőrnagy volt, aki 1704-től újra magyar földön szolgált.

1701-ben az I. Lipótnak küldött dán segélyhad két fél lovasezredből és hét gyalogos zászlóaljból állt, melyek állományát „anyaezredeik” biztosították. A lovasságot az 1. és a 2. dragonyosezred hat-hat százada (három-három svadron) képezte, míg a gyalogság hét ezred hét zászlóaljából (öt-öt század + gránátosok) állt. A lovasezredek 1020-1020, míg a teljes haderő 5172 embert számlált. A parancsnokuk Ulrik Christian Gyldenløve (1674–1703) altábornagy, IV. Frigyes féltestvére lett.

2. kép: Dán gyalogság a XVIII. század elején

3. kép: Dán lovasság a XVIII. század elején

A dánok 1701 végén Észak-Itáliában csatlakoztak a Cremonát ostromló Savoyai Eugén tábornagyhoz. A hadműveletek nyomán 1702 végére a hadtest létszáma a felére csökkent, így 1703 elején megkezdték az átszervezését. A dragonyosokat egy ezredbe vonták össze (hat svadron = 12 század), míg a gyalogságot három kétzászlóaljas ezredbe és egy önálló zászlóaljba szervezték. A lovasezred 1000, a gyalogezredek 1500-1500 főből álltak volna, de a létszámot nem sikerült elérni. Közben Dániából elindult a Dithmersen-vértesezred (négy svadron = nyolc század) és három újabb zászlóalj is. Ezzel a segélyhad egy-egy vértes- és dragonyos-, valamint négy gyalogezredre és egy utóbb feloszlatott zászlóaljra duzzadt. Az összevonás azonban a Bécs felé törő franciák és bajorok miatt elhúzódott. A hadtest új parancsnokot is kapott a már jártas Trampe altábornagy személyében.

4. kép: Gróf Christian Ulrik Gyldenlöve, a dán segélyhad első parancsnoka

A dánok hazánkban 1704 tavaszán jelentek meg, egy zászlóaljuk az április 8-i székesfehérvári összecsapásnál szerepelt, amely Károlyi Sándor első dunántúli hadjáratának utolsó lényeges epizódja volt. A császári főparancsnok, Siegbert Heister tábornagy célja ezt követően a Dunántúl és a Csallóköz megtisztítása, valamint Érsekújvár blokádjának áttörése volt. A csallóközi vízi expedíciót Trampe vezette, aki április 19-én hat császári és két dán zászlóaljjal indult el Pozsonyból. A felek a Pozsony melletti Püspökinél csaptak össze, és mert a lakosság a kurucokat segítette, Trampe a városkát felégette. Ám Bercsényi közeledtére a visszavonulás mellett döntött, ami gróf Pekry Lőrinc tábornok és Ocskay László ezredes éjjeli támadása nyomán pánikszerű futássá fajult. Trampe is megsebesült, és 200 dán gyalogosa csak Malmoe alezredes hősiessége révén szabadult meg. A tolongásban sokan vízbe fúltak, míg az órákig vízben álló főparancsnok 26-án Pozsonyban a sebébe és podagrájába halt bele. A parancsnokságot átmenetileg Frederik von Gersdorff af Malschwitz (1651–1724) vezérőrnagy vette át.

5. kép: Frederik von Gersdorff sírja a dániai Esbjergben

A dánokat hamarosan újabb csapás érte. Amikor báró Georg Adam von Ritschan (1645 k.–1723) császári tábornok csapatait május 28-án a kurucok Szomolánynál megverték, a hozzá beosztott Malzahn-féle zászlóalj is komoly veszteségeket szenvedett.

A dán munkák nem említik, de több alakulat is részt vett az 1704. június 13-i koroncói csatában, ahol Heister súlyos vereséget mért Forgách Simon túlerőben lévő kuruc seregére. Markó Árpád a Haxthausen-, Mösting- és az Enden-zászlóaljakat, valamint a Dithmersen-vérteseket említette itt, míg Bánlaky József csak a gyalogosokat.

1704 szeptemberétől a felek fegyverszünetet kötöttek, és a dán alakulatokat feltöltésre küldték. Ekkor új főparancsnokot kaptak Andreas Harboe (1648–1706) altábornagy személyében.

1704/05 telén a dánok a megszállt Bajorországban nyertek elszállásolást, így eltartásuk nem terhelte a Habsburg kincstárt. A csapatok feltöltése azonban nem volt könnyű. Decemberben Harboet Savojai Eugén utasította, hogy a lovasezredeket 800 emberre és lóra, a gyalogezredeket 1300 főre töltse fel. Ámde pénz hiányában még áprilisban is hiányzott 1300 ember, 500 ló és 3000 puska. A császári kormányzat 1709-ig a dánoknak 1009 embert és 451 lovat adott (talán jórészt 1704-ben), de otthonról is érkezett némi utánpótlás. 1705-ben 529 embert toboroztak az 1. (Harboe) gyalogezredbe, 550-et a 2.-ba (Osten), 417-et a 3.-ba (Malzahn), míg 570-et a 4.-be (Enden). A dragonyosokhoz 439, a vértesekhez 878 fő került.

Júniusra a hadtest elérte a kívánt erőt (4500 gyalogos, 1600 lovas), és a Dunán megindult Magyarországra. Július elején érkeztek Bécsbe, ahol I. József császár is megszemlélte őket.

Részvétel Herbeville tábornagy erdélyi hadjáratában 

Az 1705-ös őszi császári hadjárat célja a jórészt elvesztett Erdély visszaszerzése volt. Az Alföldön a kurucok ellen ekkora haderő még nem jelent meg. Bécs 9000 császári lovas, 12 000 gyalogos, valamint a 6000 dán összpontosításával számolt. IV. Frigyes beleegyezett, hogy csapatait magyar földön vetik be, bár a református dánoknak és a tengeri hatalmaknak is voltak fenntartásaik. Heister után az idős, alkalmatlannak tartott Herbeville tábornagyot nevezték ki a magyarországi hadak élére. Az ő önbizalmát növelte, hogy bár Pudmericknél a kurucok csapdájába sétált, kivágta magát és Rákóczi seregére vereséget mért.

6. kép: Gróf Ludwig von Herbeville tábornagy

A dánok csatlakozása után a hadsereg ténylegesen mintegy 12 000 gyalogosból, 8000 lovasból és 24 tábori lövegből állt, hadrendje az október végi állapottal egyezhetett. Harboe négy gyalogezrede 3686 gyalogost, két lovasezrede 1515 lovast (5201 fő, 1043 ló) számlált. A létszám az alábbi módon alakult:

Herbeville szeptember 16-án kelt át Pestre, ahol 1500 rác lovas csatlakozott hozzá. 22-re érte el Ceglédet, ahol pihenőt tartott. 24-re kitűnt, hogy Szolnok ostroma helyett Szeged felé kerül, mert már Nagykőrösön táborozott. A várt hajóhíd ugyanis nem érkezett meg, és mivel a fő cél Erdély volt, a korai havazástól, a szorosokon való átkeléstől való félelem értelmetlenné tették az ostromot.

A fejedelem a Duna-Tisza közére Károlyi Sándor és Bottyán János lovasait (egyenként 3-5000 fő), valamint Esterházy Antalt (kb. 9-10 000 fő) vezényelte. Az ellenség útjába eső helyek kiürítése mellett Bottyánt azok állandó zaklatására, míg a Tiszához Károlyit rendelte. Úgy vélte, Erdély határánál a kimerült ellenségre végső csapást mérhet.

A zárt rendben haladó császári sereg oldalait szekérsorokkal fedezte. Parancsnokai ismerték a portyázó harcmodort, és felderítésre, élelmiszerszerzésre is két-három ezreddel indultak. Így a kurucok csak a betegeket, csellengőket fogták el, élelmiszert, vágómarhákat elvenni, takarmányozókat megütni ritkán sikerült. A „Theatrum Europaeum” szerint: „Károlyi egy kb. ezerfős csapattal mindig …előtte járt, és kényszerítette a falvakat, hogy minden mozdíthatót vigyenek magukkal és vonuljanak ki, hogy a császáriak se embert, se állatot, se élelmet ne találjanak… azonban mégis találtak némi gyümölcsöt és gabonát.”

7. kép: Bottyán János kuruc generális

A dánok számára viszont az Alföld, az ország és a portyázó hadviselés is ismeretlen volt, aminek komoly következményei lettek. Nagykőrösnél szeptember 25-re virradóra Bottyán támadása nagy zavart okozott, sokakat levágott, és számos szekeret zsákmányolt. Mivel Erdély felé a dánok poggyászuk zömét elvesztették, ez talán itt következett be.

Végül november 11-én Zsibónál a császári–dán haderő megverte Rákóczi seregét, és lehetővé vált az erdélyi bevonulás. A csatában jórészt Harboe gyalogsága alkotta a császári balszárnyat, amely harmadszorra betört a kuruc sáncokba, kiűzve onnan a fejedelem talpasait. A jobbszárny csak késve indult meg, így a dánok szerint az összecsapást ők döntötték el. A sikerért a 3. gyalogezred (Malzahn) 44 halottal és 139 sebesülttel fizetett, ami a dán veszteség (51 halott, 153 sebesült) többsége. Elesett Verner alezredes is, az 1. gyalogezredből. Ehhez még 93 császári halott és 153 sebesült járult. A győztesek már 17-én bevonultak Kolozsvárra.

Erdélyben 1705/06-ban

Bár Zsibó után Rákóczi számára Erdély elveszett, a dánok helyzete nem volt könnyű. A kuruc területek övezte fejedelemség Bécstől és Koppenhágától is távol esett, a kapcsolattartás nehéz, esetleges volt. Hiányzott a poggyász, de a zsoldfizetés és ellátás is csak véletlenszerűen működött. A kuruc sikerrel gátolták az élelmezést, a tisztek együtt nélkülöztek a közkatonákkal. A fellépő a betegségek nagyobb veszteséget okoztak, mint a harcok.

A kuruc „csiripelő” taktika december 5-én (7-én?) komoly eredményt hozott. Három mérföldre Kolozsvártól Osten ezredes, a 2. gyalogezred parancsnoka, Caspar Adam von Lepel (1662–1710) alezredes (1. gyalogezred), illetve Jacob Flemming kapitány felderítésre (vadászatra?) ment, de 300 lépésre a tábortól fogságba estek. A dánokat Rákóczi kegyesen fogadta, lehetővé tette Osten Bécsbe utazását, maga és társai kicserélése végett.

Ám nem mindenki volt ilyen szerencsés. Újév táján a 3. gyalogezred 30 beteg katonáját ölték le a kurucok, és a dánok létszáma egy hónap alatt jó 150 fővel csökkent. A tél folyamán a helyzet mind súlyosabbá vált. Februárban Harboe a hadtestről azt írta, a „legnyomorultabb állapotban van, amit csak elképzelhető”, 4752(?) ember és 1232 ló hiányzik. Minden ezrednek van 2–300 betege, a lovasezredek alig érik el az 500 főt, de a lovak pusztulása is komoly. Az ezredek alig 200 bevethető emberrel rendelkeznek, és egyenként legalább 200 újoncra lenne szükségük. A tábornok talán túlzott (a német területre vezénylést remélve), de egyes állításait magyar források is igazolják. A tisztek között is aratott a halál, így március 20-án meghalt Dithmersen ezredes, a vértesek parancsnoka is. Utóda Paul Trappaud (?–1707), a török elleni segélyhad veterán tisztje Bécsből, oszmán területen át jutott el Erdélybe.

Április 6-án a kurucok megtámadták a Kolozs megyei Szentbenedek városát, ahol Hans Jørgensen Samsøe (1662–1738) alezredes a 4. gyalogezred nyolc századával szállásolt. Samsøe a temetőt szállta meg, melynek falai védelemre alkalmasak voltak. A poggyászt a falon kívül hagyta, bár a szekerek környékét tűz alatt tarthatta. A kurucok főleg ezt akarták megszerezni, és a dán sortüzek sem gátolták őket. Samsøe nem ismerve a támadók erejét, rohammal akarta a kurucokat kiverni a városból, ám támadása kudarcba fulladt. A lakosság is részt vett a harcban, így aztán a házak egy része leégett. A dánok végül visszavonultak, és poggyászuk is elveszett. Veszteségük halottakban nyolc tiszt (köztük Frantz Joach őrnagy), 90 altiszt és közember, valamint sok sebesült volt. A kurucok állítólag 130 halottat vesztettek.

Május végén Kolozsvárnál a kurucok sikerrel támadták Osten, Malzahn és Enden gyalogezredeinek legelő marháit és lovait, 19 embert levágtak, míg az állatokat elhajtották. A másik oldalon Gersdorff vezérőrnagy volt sikeres, akinek lovasai Tordánál álltak. Itt május 29-én vagy 1200 kuruc a legelő marhák és lovak elhajtásához kezdett. A tábornoknak állítólag csak 150 lovasa és 100 „milícia katonája” (rác?) volt, de vállalta a harcot. Gróf Adam Ferdinand Windischgrätz (1675–1730) alezredes betört a kurucok bal oldalába, míg maga középen rohamozott. A harc gyorsan eldőlt, a kurucok 100 foglyot, 70–80 sebesültet, négy zászlót és több dobot vesztettek. Gersdorff vesztesége két sebesült tiszt, hét halott, három sebesült és három elfogott katona volt. Windischgrätz mellett az összecsapásban még Mathias Rosenørn til Akjaer (1676–1725) őrnagy tűnt ki.

8. kép: Mathias Rosenørn

A hadtest május végére 3845 emberre csökkent, csak az Enden ezred február 1-től 200 fővel apadt, főképp a szentbenedeki harc nyomán. A 985 lóból is 200 gyenge, helyi állat volt. Bár a felek fegyverszünetet kötöttek (amit július végéig meghosszabbítottak), a helyzet Harboet nagyon aggasztotta. Úgy látta, egy újabb erdélyi telelés a hadtest megsemmisüléséhez vezet. Július 8-án Enden ezredes is meghalt, akinek ezredét Samsøe alezredes vette át, amíg az új parancsnok, Detlew Reusch (1645–1711) meg nem érkezett.

Július 29-én a dánok Szilágysomlyónál táboroztak, ahol Harboe vacsorára hívta Gersdorffot és több tisztjét. Mikor kimentek a sátorból, lövés dördült, állítólag egy őrségen álló, tisztelgő, vagy hibás fegyverét tisztító, Malzahn-ezredbeli katona puskája sült el. A golyó Harboet szíven találta. Halála előtt még bocsánatot kért azoktól, akik alatta szenvedtek a magyar hadjáratban. Ma a roskildei székesegyházban nyugszik. Utóda, gróf Friedrich von Ahlefeld af Lageland (1662–1708) altábornagy 1707 tavaszi érkezéséig újra Gersdorff lett az ideiglenes főparancsnok, épp a legnehezebb hónapokban.

A cikk folytatása következik.

A szerző Bagi Gábor történész,

a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa