1. Turóczi Mózes fényképe   

Köztudatunkban Kézdivásárhely, mint „Gábor Áron városa” ismert, mivel 1849-ben itt működött a Székelyföld legnagyobb hadiüzeme, ezen belül pedig az önvédelmi harcban legendás hírnevet szerzett ágyúgyár. Így nem véletlen, hogy az ágyúkészítés és a székely hős emlékezete egybeforrott. Kevésbé ismert tény azonban, hogy az első kézdivásárhelyi löveg elkészítése nem Gábor Áronhoz köthető. Rövid írásunkban ezen eseményt kívánjuk feleleveníteni.

2006-ban jelent meg Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi helytörténész írása, amely a háromszéki tábor ellátásáért felelős főbiztos, Demeter József 1848-as tevékenységét dolgozta fel. Ebben a szerző utalt arra, hogy 1849 januárjának első napjaiban a Turóczi Mózes által öntött „kicsi ágyú” a Kökösi hídnál volt előőrsön. Azaz létezett a háromszéki táborban olyan löveg is, amelynek elkészítése nem Gábor Áron irányítása alatt történt.

Előzmények

Az 1848. szeptemberi magyarországi eseményekkel párhuzamosan, 1848. október 18-án Anton Puchner báró, altábornagy, erdélyi főhadparancsnok kiáltványban jelentette be, hogy saját kezébe veszi az országrész kormányzását, a nemzetőrség irányítását átveszi, a honvédtoborzást leállítja, a rendelet megszegőit haditörvényszék elé állítja.

Ezzel Erdély a háborúba, illetve polgárháborúba sodródott. A magyarság önvédelmének megszervezésének fontos lépése volt a székelység mozgósítása, melyet a Berzenczey László kormánybiztos által életre hívott nemzeti gyűlésen határoztak el.

A székelyföldi ágyúöntés igénye tehát az október 16–19. között tartott agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen merült fel. A gyűlésről készült jegyzőkönyv 18. pontja szerint: „A székely nemzet, ámbár támadó háborút sem kezdeni, sem folytatni férfiasan meghatározta, azonban mivel a védelmi állás nemzetiségünk ismert harciassága mellett is kellő nyomatékkal úgy birand, ha jelesen néhány ágyúüteg urai leendettünk – Ezeknek beszerzésit a nemzeti gyűlés a harangok e célrai fölajánlásával is elősegíteni meghatározta, minek következtében Bölön közönsége harangjait elsőbben föl is ajánlotta.”  A határozatot mind a négy székely szék hatóságának megküldték, így Háromszéknek is, amelynek főbb tisztviselői, Berde Mózes és Demeter József kormánybiztosok, valamint P. Horváth Albert főkirálybíró személyesen is részt vettek az eseményen.

Ezt követően Háromszéken számos honvédelmi intézkedést fogadtak el. Először is kimondták, hogy a szék minden 18 és 50 év közötti polgára – kivéve a szolgákat, értelmiségieket, papokat és hivatalnokokat – nemzetőri szolgálatra van kötelezve. Az így létrejött haderő parancsnokává Nagy Imrét, a 11. (Székely) határőr huszárezred alezredesét nevezték ki. 

Időközben a környező törvényhatóságokból, többek között Gyergyóból és Brassó-vidékről a román és szász lakosság, illetve a sorkatonaság ellenséges magatartásáról vészjósló hírek érkeztek Sepsiszentgyörgyre. Berde már 1848. október 24-én tudatta Vay Miklós báró, erdélyi királyi biztossal, hogy Brassóban a jól felszerelt sorkatonaság és a román felkelés ellenséges állást vett fel Háromszékkel szemben. Míg a helyi határőrök és nemzetőrök a székely táborban harcolnak, addig törvényhatóságuk teljesen védtelen maradt. Berde sorai szerint „Azonban fájdalommal kell jelentenem, hogy nekünk ágyúnk egy sincs, muníciónk felette kevés, valamint fegyverünk is.” Ennek következtében Vaytól 5000 elöltöltős puskát, 6 ágyút, illetve ezekhez való lőszert és pénzt sürgetett. 

Az utóbbiak azonban sohasem érkeztek meg. Ezzel egy időben a Háromszéki Kormányzó Hivatal lövegek készítését rendelte meg a Csíkszentdomokosi Rézbánya Hivatal Magyarhermány melletti bodvaji bányaüzemétől. A munkálatokba rövidesen bekapcsolódott Gábor Áron szolgálaton kívüli tüzér káplár is. Ennek eredményeképpen november végére Bodor Ferenc üzemvezető technológiai utasításai alapján három hatfontos vaslöveget sikerült önteni, amelyeket rövidesen – az ellenséges támadás következtében – Sepsiszentgyörgyre menekítettek.

2. Sepsiszentgyörgy 1849-ben

Kézdivásárhelyi ágyúöntés 1848 november–decemberében

1849. február 15-én a Kézdivásárhelyi Gyutacs, Lőpor és Salétromkészítő Bizottmány az alábbi levelet intézte Németh Lászlóhoz, Háromszék kormánybiztosához, visszatekintve az 1848. évi önvédelmi harc alatti szerepükre és érdemeikre. Ebből a hadiipara vonatkozó részt emeljük ki:

„A haza szent ügye mellett küzdeni, harcolni, s mindent mi egy polgár lelki és testi erejétől kitelik megtenni, hazafi kötelessége mindenkinek, s ki azt teszi máskor sem annyival kevésbé e jelen körülmények közt, jutalomra nem számíthat. Mindazáltal a nemzetnek kötelessége szemmel tartani azokat, kik önfeláldozássukkal oly szolgálatokat tesznek, melyek által a hazára nagyszerű jótékonyság háromol s melyek nélkül a vész tán kikerülhetetlen lenne. Ennek szükségessége kétségbe hozhatatlan, hogy látva a nemzet háláját, többek is buzdítassanak, serkentessenek nagyszerű találmányok kísérletére. Ily egyének ugyan számoson találtatnak polgártársaink közt, de köztük legkitűnőbb áldozattal járultak a haza oltárára:”

– Idősb Gábriányi József gyógyszerész és ifjabb Jancsó Mózes gyógyszerész (gyutacskészítés)

– Szacsvai János (lőporkészítés)

– Baka Mihály és Csiszér Mózes (salétromkészítés)

– „Ifjabb Turóczi Mózes, ki ámbár szegény és saját háza fenntartásával, mindennapi szükségeivel küzdeni kéntelen, mihelyt a hon felett a vész borongani kezdett, azonnal személye és vagyona feláldozásával megkezdette az ágyúöntést, mégpedig rézből, s hogy tökéletesebb legyen, mesterségesen fölfedezett furrukkal kifúrta. Ezt kétségkívül Erdélyben olyan, ki nem vándorolt, nagy gyárakat nem látott, eddig el senki sem tette. Miért a nemzet hálájára hasonlóan ő is méltán számíthat.”

Tehát a város jelentése szerint Kézdivásárhelyen az ágyúöntést először Turóczi oldotta meg, aki 1813-ban született a városban. Turóczi foglalkozását tekintve rézműves és kovácsmester volt. 1849. január végétől Gábor Áronnal közösen irányították a kézdivásárhelyi ágyúöntő üzemet. Áprilistól honvéd százados, a szabadságharc leverése után vizsgálati fogságot szenvedett el. 1867 után a Függetlenségi Párt helyi vezetője. Kézdivásárhelyen hunyt el 1896. május 13-án.

3. Turóczi Mózes egykori háza Kézdivásárhelyen

A továbbiakban Turóczi 1881-ben lejegyzett visszaemlékezésének adjuk át a szót: „1848 az agyagfalvi gyűlésre én is, mint nemzetőr ki valék október 15ére, honét kolera betegség miatt haza kelle jönnöm. Itt egy kevés időre felgyógyulván 4ik októberben elrendeltek 1. szám alatt a magyarhermányi (bodvaji) vasolvasztóba, ott Gábor Áronnak az ágyúöntés mellett segíteni, mi még magunk mellé vevök alsócsernátoni Vég Antalt, rögtön el is mentünk és ott tanáltuk Gábor Áront dolgozni az ágyúformával, de mi semmiképpen nem nézett a dologra célra vezetőnek, öszvetanácskoztunk, és én társaimmal hazajöttem K[ézdi]v[ásár]helyre, azzal a szándékkal, hogy én itthon próbálok ágyút önteni rézből.”

A visszaemlékezésben említett alsócsernátoni Végh Antal: (1811–1882) Turóczi és Gábor Áron közvetlen munkatársa volt 1848–49-ben. Később honvéd hadnagyi kinevezést nyert. Igazi ezermester volt, a „Végh-féle” eke feltalálója, amellyel díjat is nyert. Halála után kultuszát szülőfalujában ápolták.

Egykorú forrásunk szerint Kézdivásárhely város magisztrátusa 1848. október 22-én foglalkozott az agyagfalvi gyűlés után kolerába esett polgártársaik ügyével, akik közt ott volt Turóczi is. Az utóbbiak ugyanis „élet-halál közt” feküdtek a táborban hagyva, ahol sem orvos, sem kórház nem volt. Később intézkedtek a hazaszállításukról.

Továbbiakban ismét Turóczinak adjuk át a szót: „Mihelyt hazaérkeztünk ide, K[ézdi]v[ásár]h[ely]re, jelentettem magam akkori főbíró Kovács Dánielnek. Eljárásonkot megmagyaráztam, hogy ott Bodvajba semmi jót nem lehet csinálni, hanem én társaimmal itt akarnánk olvasztókemencét állítani és ágyút önteni, (mit soha nem láttam volt, csak a réz olvasztását értettem, mint sárga és veres rézmíves) helybehagyta ajánlatomot és mindjárt kezdte a városon a rezet összegyűjteni és nekem olvasztókemencének téglát eszközölt, így én is nekifogtam, felraktam az olvasztókemencét a saját magam udvarán, Dummel addig az ágyúformát készíté el, Végh Antal a fúráshoz készüle, így öszve munkálva – csak igen sok időbe került, olyan időszakba – sok küzdéssel az első kicsin 2 fontos ágyút, tiszta ágyúmasszából, kifúrtuk és oly jól sikerült, hogy teljes reménnyel mertünk a további munkához fogni, kivéve Dummel az ágyútengelyt rossz helyre illesztette vala (melyet rossz akaratnak vettek volt, mint némettől, úgy annyira meg volt támadva, hogy alig tudtuk megvédeni a néptől), ahogy lehetett segítettünk ezen bajon, felszereltük és leküldtük töltényekkel együtt Sz[ent]györgyre a tisztségnek, most is élő tanácsos Nagy Sámuel úrtól, nagyon örvendettek neki és által adták Gábor Áronnak, ezt látva Sz[ent]Györgyön a harangöntőnél minden munkát beszüntetett, mi egy más 3 fontos készítéséhez fogtunk, de ez belé maradt alább látható oknál fogva.”

Turóczi másik legfontosabb segítője tehát Dummel Ferdinánd volt, aki 1800–1881 között élt, osztrák származású kézdivásárhelyi asztalosmester volt. Ágyúcsővel díszített obeliszkje a helyi katolikus temető díszsírhelyei közt áll a következő felirattal: „Gábor Áron munkatársa, a székely ágyúgyár művezetője.”

Visszatérve az egykorú forrásainkhoz, az első adat a város jegyzőkönyvében az ágyúöntésről az alábbi volt: gróf Haller Ferenc őrnagy, 50 forintot ajánlott fel a városnak az ágyúöntés céljaira 1848. november 20. előtt.

Összefoglalva az eddigieket: az ágyúöntéshez szükséges ágyúformát Dummel Ferdinánd esztergályos készítette el, az öntést maga Turóczi végezte, míg a fúrás nehéz feladata Végh Antalra hárult. Bár a löveg kétfontos volt, azaz kiskaliberű, a munka – a fúrás miatt – több hétig eltartott. Maga az öntés Turóczi szerint jól sikerült, azonban Dummel a tengelyt rossz helyre illesztette, amit a helyi polgárok közül többen szabotázsnak véltek, így az esztergályost csak nagy nehezen sikerült Turóczinak megmentenie a népharag elől.

4. Dummel Ferdinánd sírhelye

 Végül a munkálatokat december 6-án fejezték be, másnap megkezdték a löveg felszerelését. Ugyanis ekkor intézkedett Vida Dániel főhadnagy a 15. (2. székely) határőrezred nevében a löveg felszerelésére és ágyúgolyók öntésére. A helyi bizottmány december 9-én kelt válaszában kijelentette, hogy a felszerelést megkezdték, az ágyúgolyók öntésére további három napot kértek. A munka gőzerővel folyhatott, mert a szekérre tett löveg december 11-én már Sepsiszentgyörgyön volt. Az erről szóló átvételi elismervény fennmaradt, így azt szó szerint idézzük:

„Hogy T. Nagy Sámuel úr, mint a K[ézdi]Vásárhelyi Honvédelmi Bizottmány küldötte egy kétfontosnyi rézágyút szekérre felkészítve, úgyszintén hozzávaló 11 töltésre 1 ½ kupányi puskaport, 8 darab ágyúgolyót, 27 üres és 3 megtöltött kartács kannákot ide lehozott, és Hon szükségére felajánlotta – azon kikötéssel, hogy ha az isten békességet ád, az ágyút Vásárhely visszakapja. Bizonyítva S[epsi]Sz[en]tGyörgyön, dec[ember] 11én [1]848.”

A löveget Demeter József főbiztos vette át. Szintén ezen a napon kelt az alábbi levél, amelyben Berde Mózes kormánybiztos és P. Horváth Albert főkirálybíró megköszönte a városi polgárság fáradozásait: „A k[ézdi]vásárhelyi nép és elöljárók lelkes honszeretete s ebből keletkezett áldozat teljes hazafi tettei, s különösön a lőpor- s álgyúkészítés által kiérdemelte a magyar nemzet háláját. Azonban honunk még nincsen megmentve, s még mindig veszélyben állunk, megmentésére öszvesen és minden erőnköt, ha szükség fel kell áldoznunk. Nagy mértékbe támaszkodunk a lelkes k[ézdi]vásárhelyi nép tiszta honszeretetére, mely tényekkel bizonyítá, hogy se nem szájhősködők, se pedig nem szalmatűz hazafiáságok és várjuk, hogy e dicső pályán tovább is hatolván, haladva s nemzetünköt a puskapor nem létéből bekövetkezhető comprimissiótól megmenteni erős kezeit továbbra se tagadanyja meg s evégre minden erre felhasználható egyéneket táborba menni ne engedje, hanem a puskapor mentől gyorsabb előállítására munkálni rendeljen.”

A löveg rövidesen a hadszíntérre került, a korabeli nyugtákban ezt az ágyút nevezték „kézdivásárhelyi ágyúnak”, vagy „kézdivásárhelyi kitsi ágyúnak”.

Szükség is volt rá, mert az uzoni táborban lévő egyetlen teljes értékű hatfontos ágyút elvezényelték a Csíkszékbe betörni szándékozó különítményhez.

A korabeli elszámolások, nyugták szerint az ágyú az alábbi helyeken állomásozott.

 December 11-25. között feltehetőleg az uzoni és az erdővidéki táborban volt és kivette részét a harcokból. A törvényhatóság és a császári királyi hadvezetés között január 2-án kötött fegyverszüneti szerződés alapján az előbbinek át kellett adnia működésképtelenné tétel céljára. Egy január 6-án kelt kimutatás szerint a kézdivásárhelyi löveghez 33 ágyúgolyó és 2 kartács tartozott.

Még ezen a napon vitték el a háromszékiek lövegeiket az aldobolyi hídhoz, ahol a császári tisztek jelenlétében működésképtelenné tették őket. Erről Turóczi Mózes így emlékezett: „Így eltelvén az egész idő december közepe tájatig, miután csakhamar bekövetkezett volt az úgy nevezett béke, a széknek Heitéval (Heydte-SA) itt a békepontokba ki vala kötve, hogy a szék az ágyúkot tartozik által adni elrontás végett, így által is adták és a Dobolyi hídnál összerontották a Gábor Áron által öntetett 2 vaságyút, a 3ik  még a próbánál eltört volt, a gr. Kálnokyak által adott kiságyút és akit én öntöttem volt fúrt ágyút, de ezen kis ágyúnkot nem tudták öszve törni, pedig egy más császári ágyú eleibe keresztbe tették és reá lőttek, tovább ugrott, de nem romlott el, végre vasbottal a két tengelyit törték lé és úgy adták vissza, mint anyagot.”

Ezzel az első kézdivásárhelyi ágyúöntés története véget ért.

 5. Turóczi Mózes gyászjelentése 

Irodalom

• Demeter Lajos: Hátország. Adalékok Demeter József szerepéhez és a „háromszéki tábor” ellátásának és élelmezésének a megszervezéséhez (Határvidék II. 1792–1918, szerkesztette Demeter Lajos, Sepsiszentgyörgy, 2006. 61–116. o.
• Háromszék az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején. Bevezetővel és jegyzetekkel közzéteszi. Demeter Lajos – Pál-Antal Sándor – Süli Attila. Marosvásárhely, 2018.
• Dimény-Haszmann Orsolya: Végh Antal emlékezete. In: Acta Siculica. Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve, 2010. Sepsiszentgyörgy, 2011. 593–612. o.
• Egyed Ákos: Háromszék 1848–1849. Forradalom, szabadságharc. Harmadik, bővített kiadás. Sepsiszentgyörgy, 2008.
• Süli Attila: Erdély hadiipara 1848–49-ben. In: Ágyúba öntött harangok. Tanulmányok Gábor Áron születésének 200. évfordulójára. Szerk.: Hermann Róbert és Benkő Levente. Barót–Sepsiszentgyörgy, 2014. 122–188. o.
• Süli Attila: Források Háromszék hadiiparának történetéhez. (1848–1849). In: Ágyúba öntött harangok. Tanulmányok Gábor Áron születésének 200. évfordulójára. Szerk.: Hermann Róbert és Benkő Levente. Barót–Sepsiszentgyörgy, 2014. 308–339. o.

Képek jegyzéke

1.Turóczi Mózes fényképe (Wikipedia)

2. Sepsiszentgyörgy a 19. század közepén (Fametszet Rohbock Lajos rajza alapján. Megjelent: Magyarország és Erdély eredeti képekben. Írta: Hunfalvy János. Darmstadt, 1864. 2. k.

3. Turóczi Mózes háza Kézdivásárhelyen (Wikipedia)

4. Dummel Ferdinánd síremléke a kézdivásárhelyi római katolikus temetőben. (Wikipedia)

5. Turóczi Mózes gyászjelentése (Wikipedia)