1848 februárjában az akkori Magyarország területén összesen négy olasz legénységű gyalogoszászlóalj és két lovasezred állomásozott. Közülük a lombardiai kiegészítésű 23. (Ceccopieri) gyalogezred két zászlóalja Budán volt található. A két zászlóaljat 1848 júniusában a Károly-laktanyába beszállásolt honvédekkel június 12-én kitört összecsapás miatt elvezényelték a fővárosból.

A legénység egy része szeptember-október fordulóján beállt a Pozsonyban szervezett Frangepán-szabadcsapatba, a szabadságharc egyik első, külföldiekből álló alakulatába, a többség azonban csatlakozott a bécsi forradalom ellen felvonuló cs. kir. csapatokhoz. (A Frangepán-szabadcsapat 1848 őszén a lipótvári helyőrséghez került, s annak soraiban kapitulált 1849. február 2-án; tagjait visszasorozták a cs. kir. hadseregbe.)

Az ezred 1. zászlóalja részt vett az 1848-49. téli és tavaszi magyarországi hadjáratban, s 1849. április végén a galíciai, lengyel és ukrán legénységű 12. (Vilmos) gyalogezred, valamint az 1. báni és a varasd-kőrösi horvát határőrezredek egy-egy zászlóaljával, s a bukovinai, nagyobbrészt román legénységű 1. (János főherceg) dragonyosezred egy századával a budai vár védelmére jelölték ki. A védősereg „nemzetköziségét” mutatta az is, hogy a várparancsnok, Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy egy svájci eredetű család debreceni születésű, de magát osztráknak valló sarja volt; a várparancsnok helyettese, egyben a 23. gyalogezred parancsnokhelyettese pedig a tolnai születésű Alois Allnoch von Edelstahl alezredes volt.

Buda bevétele 1849. május 21-én

A zászlóalj nagyobbrészt a vár déli védelmi körletében látta el feladatát: ott, ahol a leghevesebb magyar rohamokra sor került, s ahol a magyar ütegek rést lőttek a várfalon. A maga 626 főnyi létszámával a leggyengébb volt a beosztott alakulatok közül (az 1. báni határőr ezred zászlóalja 826, a varasd-kőrösié 939, a Vilmos-gyalogezredé 1022 főt számlált), s valószínűleg a legkevésbé motivált alakulat is volt. A magyar roham május 21-én először az általuk védett falszakaszon sikerült, s miután a zászlóalj legénységével már korábban voltak különböző problémák, s a magyar csapatok már az ostrom kezdetén megpróbálták átállásra rávenni az olasz bakákat, kézenfekvő volt a feltételezés: az olaszok összejátszottak a magyar honvédekkel, és az ő árulásuk tette lehetővé a budai vár bevételét.

Alois Allnoch von Edelstahl alezredes

Buda bevételének híre május 25-én az esti órákban érkezett meg a pozsonyi cs. kir. főhadiszállásra. Lang vezérkari ezredes másnap arról írt Heinrich Hess táborszernagynak, Joseph Radetzky tábornagy vezérkari főnökének, hogy a kapott hírek szerint a vár elestét a Ceccopieri- és a Vilmos-gyalogezred bakáinak árulása okozta; azaz, az olaszok és a lengyelek.

Május 29-én egy Wenzel Fugsa nevű gránátos érkezett Pozsonyba, aki szintén részt vett Buda védelmében, s a vár elestét követően sikerült elrejtőznie, majd átjutnia a magyar ellenőrzés alatti területen. Elmondása szerint május 18-én a Ceccopierik egy egész szakasza átállt a magyarokhoz, 21-én hajnalban pedig ők nyitották meg a várkapukat a magyarok előtt, s csatlakoztak hozzájuk. Noha Fugsa állítása már csak azért sem állhatta meg a helyét, mert a várkapuk be voltak falazva, s a magyarok a résen jutottak be először a várba, Ludwig Welden táborszernagy, fővezér még aznap javasolta I. Ferenc Józsefnek és a hadügyminisztériumnak, hogy a Ceccopieri-gyalogezredet oszlassák fel, s töröljék a cs. kir. alakulatok sorából.

Ludwig Welden táborszernagy

Május 30-án egy újabb szemtanú érkezett: Josef Kasper tüzér tizedes. Kasper újabb rémmesékkel traktálta elöljáróit: az olaszok köteleket lógattak le a falon, hogy felhúzzák az ostromlókat, s a vár bevétele után a Ceccopierik tisztjei magyar hölgyekkel sétálgattak. A június 1-jén megérkezett Georg Leitgeb tüzér hadnagy azt állította, hogy a védősereg csapatainak szelleme általában jó volt, csupán a Ceccopieri-zászlóaljról nem hiszi, hogy a rés megfigyelésénél és védelménél teljes egészében megtette kötelességét; ha ugyanis megtette volna, el nem lehet gondolni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi fölkelő (azaz honvéd) juthatott volna be a várba.

Június 2-án a cs. kir. hadsereg fővezérségét időközben átvevő Julius Haynau táborszernagy Radetzky tábornagyhoz, az itáliai cs. kir. hadsereg fővezéréhez intézett levelében maga is a Ceccopierik árulásával magyarázta a történteket. A Ceccopierik árulása már-már a budai ostrom megdönthetetlen tényei közé tartozott.

Julius Haynau táborszernagy

Az ezred parancsnoksága azonban mélyen szégyellte az ezred becsületén esett foltot, s ezért július 23-án a hadügyminisztériumnál kezdeményezte a történtek kivizsgálását. A minisztérium nem siette el a dolgot: a bizottság kiküldetésére csak szeptember 2-án került sor, azaz akkor, amikor a magyar hadsereg valamennyi mozgó csapata letette a fegyvert, s már csak Pétervárad és Komárom falain lengett magyar zászló. Magának a vizsgálatnak az iratanyaga egyelőre nem került elő, azonban a Haynau vezette III. hadseregparancsnokság iratanyaga alapján a történtek mégis rekonstruálhatók.

Haynau három hónap múlva, december 8-án rendelte el Bayer József ezredesnek, a Görgei Artúr vezette feldunai hadsereg táborkari főnökének a kihallgatását, hiszen az ostrom után az összes jelentés hozzá futott be, s ha valakinek, akkor Bayernek tudnia kellett volna az olaszok akciójáról. Az aradi cs. kir. hadbíróság 14-én kapta meg az utasítást, és 29-én hallgatta ki Bayert, aki elmondta, hogy az eseményeket távcsövén nézte, s az olaszok a Fehérvári-kapunál (azaz a rés mellett) addig védték magukat, amíg a honvédek a hátukba nem kerültek. A hadbíróság a vallomást még aznap továbbküldte Haynau budai főhadiszállására.

A jelentést Anton Dietrich altábornagy, budai várparancsnok, a vizsgálóbizottság elnöke 1850. január 10-én továbbította Haynaunak. Egybe tudatta, hogy már 1849. november 23-án kérte a Ceccopieri-gyalogezred parancsnokságától Ballentovich és Gerelli hadnagy kihallgatását, akik május 21-én századukkal az alsó várkapunál, a királyi istállók mögötti kötőgátat megszállták, ahol az árulás (azaz a honvédek beengedése) történt; valamint más tisztek kihallgatását is. Erre azonban eleddig nem került sor, miután az ezred 2. és 3. zászlóalja időközben elvonult, s az ezredparancsnok is utánuk ment. Miután azonban az eleddig begyűjtött vallomásokból is világos az árulás ténye, s így már a további nyomozás célja nem a tény igazolása, hanem az abban érintett egyéniségek felkutatása. Ez pedig nem a vizsgálóbizottság, sokkal inkább egy hadbíróság dolga. Dietrich egyben tisztelettel megkérdezte Haynaut, megvárja-e az ezredparancsnokság által beküldendő vallomásokat?

Néhány nap múlva, január 14-én Gyulai Ferenc gróf, altábornagy, cs. kir. hadügyminiszter egy közleményt juttatott el a félhivatalos laphoz, a Wiener Zeitunghoz, amely leszögezte: nincs kétség arról, hogy a 23. gyalogezred 1. zászlóaljának katonái Buda védelmében az utolsó percig hősies magatartást tanúsítottak, amit az is mutat, hogy a várőrség 406 hősi halottja között a zászlóalj 7 tisztje és 45 közvitéze is ott volt. (Ez nagyjából megfelelt a zászlóalj tényleges számarányának.) A hadügyminisztérium ennek alapján örömmel nyilatkoztatta ki, hogy a Ceccopieri-zászlóalj ugyanolyan vitézül és kötelességtudóan vett részt a vár hősies védelmében, mint a többi csapatok.

Közben Haynau elrendelte Bayer újabb kihallgatását; az erről szóló jegyzőkönyvet Karl Ernst aradi cs. kir. törzshadbíró január 19-én juttatta el a hadsereg főparancsnokságához. Noha magát a jegyzőkönyvet nem ismerjük, Ernst tartalmi összefoglalója szerint ez is megerősíti a Ceccopieri-zászlóalj árulásáról szóló állítást.

Közben Dietrich altábornagy elkészült a vizsgálati jelentéssel, s ezt 1850. január 29-én terjesztette fel Haynaunak. Haynau ezt másnap, 30-án azzal küldte vissza, hogy a Bayerrel felvett második jegyzőkönyv adatait is dolgozzák be a jelentésbe. Ezt Dietrich már másnap, 31-én meg is tette.

Haynau 31-ére megkapta a hadügyminisztérium január 14-i sajtóközleményét. Ezen a napon arra utasította az aradi hadbíróságot, hogy a fogva tartott honvédtisztek között keresse újabb szemtanúkat, akik a Ceccopieri-zászlóalj árulását igazolhatják. Másrészt levelet írt I. Ferenc József császárnak és a hadügyminisztériumnak, amelyben felháborodásának adott hangot, mondván, hogy a hadügyminisztérium ismét beleavatkozott a III. hadsereg-parancsnokság ügyeibe, holott Bayer vallomása, illetve a tisztikartól kivett vallomások egyértelművé teszik az árulást. Ezért az újságcikket nem teszi közzé. Másnap pedig arra szólította fel a 23. gyalogezred parancsnokságát, hogy siessen a kért vallomások beküldésével.

A hadügyminisztérium azonban nem hagyta ennyiben a dolgot: 1850. február 5-én kelt válaszában Gyulai közölte: a cikk már megjelent, így nem tud mit tenni. Ugyanakkor sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy Haynau a minisztérium szeptember 2-i megkeresésére csak a december 12-i újabb sürgetés után, 27-én válaszolt; ám akkori jelentésében sem említette azokat a tényeket, amelyekre a január 31-i előterjesztésben hivatkozik. Ezért a minisztérium nem tehetett mást, mint hogy az uralkodó által kiküldött kitüntetési bizottság jelentésére hagyatkozzon. Ha Haynaunak bizonyítékai vannak, közölje azokat.

Gyulai Ferenc altábornagy, hadügyminiszter

Haynau február 16-án válaszolt Gyulainak. Közölte, hogy a szeptember 2-i utasításban csak a budai ostrom során történtek konstatálására szólították fel, december 27-én pedig közölte, hogy további hadbírósági vizsgálatra van szükség. A kitüntetési bizottmány nem vizsgáló bizottmány, ezért joggal hihette, hogy a hadügyminisztérium megvárja a vizsgálat végét.

Február 23-án a vizsgálatot vezető Dietrich altábornagy újabb vallomásokat küldött be, amelyekből kiderült: a gyanú igenis megalapozott. Három nap múlva Haynau megsürgette az aradi hadbíróságot: mielőbb küldjék meg az ott raboskodó, Buda ostromában részt vett magyar tisztek esetleges vallomásait a Ceccopierik magatartásáról. 28-án Dietrich újabb, ezúttal némileg ellentmondásos vallomásokat küldött be.

Közben Aradon Bayertől is kivettek egy újabb vallomást, amely szerint az ostrom kezdetén a Kmety-hadosztály 10. és 23. honvédzászlóaljában szolgáló olasz (!) honvédeket küldte ki, a vallomásokat pedig átadta irodavezetőjének, Albrecht Vilmos alezredesnek; Albrecht viszont 1849. júliusában kilépett a hadseregből, s hollétéről nem tud.

A Dietrich vezette vizsgálóbizottmány időközben befejezte működését, s Haynau 1850. március 3-án felterjesztette a jegyzőkönyvet Ferenc József császárhoz. Előterjesztésében megállapította: a Ceccopieri-zászlóalj árulása ennek alapján kétségtelen, és sajnálkozását fejezte ki a hadügyminisztérium elsietett eljárása miatt. Másnap egy lakonikus kísérőlevéllel megküldte a vizsgálati anyagot a hadügyminisztériumnak is, 5-én pedig Heinrich Benigni von und zu Mildenbergnek, a Ceccopieri-gyalogezred századosának vallomását küldte meg azzal, hogy az semmiben sem gyengíti a vizsgálat eredményét. Március 7-ére végre megérkeztek az Aradon a magyar tisztekkel készült kihallgatási jegyzőkönyvek, s Haynau azon melegében továbbította ezeket is a hadügyminisztériumnak.

A hadügyminisztériumot azonban nem hatották meg a Haynau által felterjesztett bizonyítékok, annál is kevésbé, mert a vizsgálóbizottmány megállapításai egyáltalán nem voltak olyan határozottak, mint Haynau kijelentései. Így aztán a hadügyminisztérium április 10-én azt javasolta az uralkodónak, hogy maradjanak meg a január 14-én megfogalmazott, 31-én kiadott sajtóközleményben foglaltak mellett, amit az uralkodó május 7-én azzal hagyott jóvá, miszerint az ezred terjessze fel a Buda védelmében kitűntek névsorát és kitüntetési előterjesztését. Végül 1 tiszt a Lipót rend lovagkeresztjét, 5 tiszt a Vaskorona rend 3. osztályát, 1 tiszt a Katonai Érdemkeresztet, 1 orvos az Arany Érdemkeresztet, 2 őrmester az arany, 8 legénységi állományú az 1. osztályú, 16. a 2. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet kapta meg szolgálataiért.

I. Ferenc József császár

A hadseregparancsnok és a hadügyminisztérium mérkőzését tehát az utóbbi nyerte meg. Joggal vetődik fel a kérdés: kinek az oldalán volt az igazság? Nos, az ostromban résztvevő honvédek emlékirataiban is olvashatunk olyan esetekről, amikor a május 21-i ostrom során a Ceccopierik a túlerő láttán megadták magukat vagy egyenesen felsegítették a falra az ostromlókat.

Ugyanakkor nincs olyan adatunk, ami arra utalna, hogy már az ostrom során együttműködtek volna a magyarokkal. A közkatona természetes túlélési ösztönéről volt tehát csupán szó, amit az is mutat, hogy az 1849 tavaszán megszervezett olasz légióba egyetlen Ceccopieri-tiszt, de még őrmester sem ált be az ostrom után.

Az olaszok nem érezték magukénak ezt a háborút, ezért tették a kötelességüket, amíg érdemes volt, s egy részük mentette az életét, amint a küzdelmet kilátástalannak tartotta. Nem arról volt tehát szó, hogy felismerték volna a magyar és az olasz szabadságküzdelem egymásra utaltságát, csupán arról, hogy nem akartak hősi halottjai lenni egy olyan ügynek, amihez – úgy érezték – semmi közük nem volt.

 Hermann Róbert

A képek a szerző magángyűjteményéből származnak