Furcsa dolog az emlékezet. Ha valamilyen esemény kapcsán beszélünk egy résztvevővel, vagy egy szemtanúval, az illető általában meg van győződve arról, hogy minden úgy történt, ahogy ő azt látta, illetve átélte. És az emberi természet már csak olyan, hogy az idő előrehaladtával az emlékező egyre biztosabb ebben. Ám, ha mondanivalóját más forrásokból is ellenőrizzük, nem egyszer bizony érdekes, egészen eltérő eredményekre is juthatunk.

Mindez pedig azért érdekes, mivel a legendák és a mítoszok elsősorban a korabeli résztvevők, szemtanúk történetein, a szóbeli hagyományokon alapszanak. 1848–1849 majd minden eseményéhez köthetők ilyenek, így az 1849. március 5-i szolnoki ütközethez is. Mindjárt például az, hogy a köztudatban, mint az 1849-es győztes tavaszi hadjárat kezdete szerepel, pedig valójában a téli hadjárat záró epizódjáról van szó. De nem az egyetlen „mítosz” vele kapcsolatban.

Elsőként mindjárt vehetjük a 3. honvédzászlóaljat, amely történetében meghatározó szerepe van az ütközetnek. Ugyan a Szegeden 1848 nyarán megszerveződő, majd a Délvidéken a szerb felkelők ellen harcoló alakulat addig is bővelkedett a sikerekben, ám csak ekkor derült ki, hogy vajon az élvonalbeli cs. kir. csapatokkal is felveszi-e a versenyt. És ezt minden kétséget kizáróan bizonyította is. A zászlóalj ugyanis az első vonalban vett részt Szolnok megrohanásában, és bár a cs. kir. tüzérség tüzétől súlyos veszteségeket szenvedett, rohama nem tört meg, és támadásával fontos szerepet játszott az ütközet eldöntésében. Sőt, ha kezünkbe vesszük Hegyesi Márton népszerű munkáját (Az 1848–49-iki harmadik honvédzászlóalj története), több is történt: az alakulat elfoglalt egy cs. kir. lovasüteget. Mindezt hiteles szemtanúk beszámolóiból tudjuk, akik igazolhatóan a zászlóalj kötelékében harcoltak, és leírásaik összevetéséből a szerző igazán érzékletesen adja elő az esetet. Hogyan indult rohamra zászlóalj, hányan és kik hullottak el az osztrák üteg tüzében. Hogyan vezényelt irányváltást Bobich János őrnagy, a zászlóalj parancsnoka, és mit válaszolt erre az öreg Brassován dobos. Hogyan rohamozott az 1. század Gorove Antal kapitány vezetésével, akik kikerülték az újabb kartácstüzet, és megszerezték az ágyúkat, megfutamítva a fedezeten lévő cs. kir. vadászokat. Végül mit mondott az elfogott cs. kir. ütegparancsnok.

Szép történet; a zászlóalj talán legdicsőbb epizódja. Kár, hogy nem igaz, pontosabban: nem teljesen igaz. A roham valóban megtörtént, ám a cs. kir. 1. lovasüteg parancsnoka, Arthur Bylandt-Rheidt főhadnagy – aki nem is esett fogságba –, amikor látta, hogy az ellenség nem áll meg és a honvéd csatárok már az üteg tüzéreire puskáznak, szépen felmozdonyozott, és elvonult. Visszafejthető a „sztori” kialakulása: az említett cs. kir. lovasüteg nagy része később valóban magyar kézre került, csak éppen a magyar és lengyel lovasság támadásának köszönhetően. Aznap magyar gyalogság is zsákmányolt lövegeket, csak éppen ezek a katonák a gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagy vezette 19. sorgyalogezred 3. zászlóaljának, illetve a 65. honvédzászlóaljnak a legényei voltak. És a cs. kir. vadászok is fedeztek egy üteget: az említett lovasüteg mellett álló cs. kir. 5. gyalogüteg felét. A centrumban a nagy támadást végrehajtó 3. honvédzászlóalj visszaemlékezői utóbb már gondolhatták úgy, hogy minden későbbi eredmény az ő sikerüknek köszönhető; innen meg már csak egy lépés, hogy a lövegek elfogását is saját maguknak tulajdonítsák. A szerzőnek azonban nincs ilyen mentsége: noha ő maga is jelezte kötetében, hogy a zászlóalj visszaemlékezői közül nem mindegyik említi a dolgot, illetve más korabeli forrással sem tudja megerősíteni a történteket, mégis csúnyán „felült” a sztorinak.

Szegény Hegyesi Mártonnak, aki egyébként a maga korában „tűzzel-vassal” igyekezett irtani az alaptalan legendákat a szabadságharc történetéből, a szolnoki ütközet kapcsán még két hasonlót is köszönhetünk. Az egyik a 9. honvédzászlóalj rohama a cs. kir. lovasság ellen. A szerző szerint ugyanis, amikor a kassai alakulat látta a nagy rivális szegediek előbb részletezett „vitézi tettét”, minden katonájának „felforrt a vére”, és szuronnyal megrohanták az ellenséges lovasságot, amely megfutott. Ezt későbbi visszaemlékezők tovább színezték. Így megtudhattuk, hogyan csapott össze a két fél, hány honvédet szúrtak le, illetve tapostak össze a cs. kir. vértesek, mielőtt maguk is súlyos veszteséget szenvedve meg nem hátráltak.

Cs. kir. dragonyos és vértes

Az igazság itt is prózaibb: egyet sem. Csak annyi történt, hogy a magyar túlerő miatti hosszabb arcvonal okán a 9. honvédzászlóalj éppen az ellenséges szárnyon álló cs. kir. – nem vértes, hanem dragonyos – nehézlovassággal került szembe. Így az alakulat a támadás megindításakor valóban a lovasok felé nyomult előre. Ezek azonban nem a magyar gyalogság, hanem a magyar tüzérség miatt vonultak vissza, amely ekkora már súlyos veszteséget okozott nekik. A zászlóalj később sem csapott össze a cs. kir. lovassággal, sem a városban – ahogy Jókai Mór írta A két mennyasszony című, egyébként remek novellájában –, mivel be sem ment oda, sem pedig a nyílt terepen. Valójában csupán nézője volt a magyar és az ellenséges lovasság harcának. A legenda eredője itt is visszafejthető: a 9. honvédzászlóalj támadása után történt meg a cs. kir. lovasság visszavonulása, tehát a kettő között valószínűleg ok-okozati viszony van. Csak ebben az esetben éppen nincs.

A harmadik „Hegyesi-sztori” még meredekebb: a 3. honvédzászlóalj visszaemlékezői szerint Szolnokon túl egy újabb ellenséges üteg lőtte a zászlóaljat, amely ellen Damjanich János tábornok maga küldte rohamra a 3. huszárezred Krain János őrnagy vezette osztályát. Ezek egy löveg híján meg is szerezték az üteget, amelynek megszeppent cs. kir. tüzérei, miután a tábornok csúnyán rájuk ripakodott, máris szorgosan lőni kezdték korábbi cs. kir. bajtársaikat…

Nos: a közép- és koraújkori céhes szervezetű zsoldos tüzérség idején még elképzelhető, hogy egy vesztes ütközet után a fogoly tüzérek, mint nagy tudású szakemberek, rögtön tömegesen beálljanak a győztes hadseregébe, és szívfájdalom nélkül segítsék azt korábbi kenyéradójuk ellen, ám ez a XIX. század közepén már elképzelhetetlen volt. A Szolnoknál harcoló cs. kir. tüzérek pedig amúgy is hírnevükhöz és egy jobb ügyhöz méltó odaadása küzdöttek, és lényegében önmaguk feláldozásával tették lehetővé a cs. kir. gyalogság és a lovasság zömének visszavonulását. Itt is viszonylag egyszerű visszafejteni a történteket: az ütközet előtt Damjanich serege komolyabb erősítést kapott a 6. hadosztálytól, amelynek a tüzérségét 1848-ban még a Pesten állomásozó cs. kir. 5. tüzérezred állította fel; vagyis mind az ütegszervezet, mind a tüzérek egyenruhája a cs. kir. hadseregben alkalmazott volt. Ezek egy félütegét éppen Krain osztályának fedezetével rendelték előre az elöl lévő magyar lovasság támogatására, amikor a 3. honvédzászlóalj is szemtanúja lett az eseményeknek. A szegedi honvédek, akik ezzel az egységgel csak ekkor szembesültek, érthetően magyarázatot próbáltak adni arra a furcsa jelenségre, hogy egy szemlátomást cs. kir. üteg magyar oldalon harcol. Nos, így sikerült. De hogy Hegyesi ezt a történetet miért nem ellenőrizte vissza, az egy jó kérdés.

Cs. kir. tüzérek

Persze, tévedésbe esnénk, ha azt gondolnánk, hogy az ehhez hasonló „legendagyártás” csak nálunk eshet meg. Jó példa erre lengyel barátaink esete, akik szintén nem mentek a szomszédba egy-két túlzásért. Főként, ha a saját szerepüket kellett kihangsúlyozni. A szolnoki ütközet ugyanis a Józef Wysocki vezette lengyel légió történetében is fontos szerepet játszott. Ezen aligha kell csodálkoznunk. Noha a Wysocki vezette 1. lengyel zászlóalj kerül ki elsőként a csatatérre, 1849 márciusáig a nagyobb sikerek az észak-magyarországi hadszíntéren küzdő, Jerzy Bulharyn vezette lengyel légiós alakulatokhoz kötődtek, amelyek létszáma is kezdte már meghaladni a Wysocki alá rendelt egységekét. Hogy a magyarországi lengyel légió főparancsnoki posztjáért való „nagy versenyfutásban” le ne maradjon, Wysockinak mihamarabb sikerekre volt szüksége. Alighanem ez inspirálta arra, hogy az aradi ostromtábort elhagyva csapatával Damjanich 8. hadosztályához csatlakozzék. A szolnoki ütközet meg is hozta a várt győzelmet, és az előbbiek miatt valahol érthető, hogy Wysocki, akinek a sikerben dandárparancsnokként valóban jelentős része volt, ezt 1849 végén született visszaemlékezéseiben hogyan mutatja be. Ebben a főszerep egyértelműen a lengyeleké. Az ingadozó Damjanich helyett Wysocki vezeti rohamra a csapatokat, és nyeri meg az ütközetet. A magyarok a cs. kir. tüzérség tüzében meginognak, és csak a lengyel gyalogság példájára hajlandók rohamozni. A túlerejű cs. kir. lovasságot a lengyel ulánusszázad egyedül veri szét, és az összes löveget is ők zsákmányolják, míg a magyar huszárok csak mögöttük mernek támadni. Ahogy Wysocki összefoglalóan írja: a magyarok „eddig majdnem mindenütt megfutottak”, de most a vitéz lengyelek példáját követve, „akik bátorságukkal ez ideig mindig és mindenütt az élen jártak”, megtanultak végre győzni, és így szerencsecsillaguk is felragyogott. Vagyis lényegében az egész tavaszi hadjárat sikersorozata a lengyeleknek köszönhető…

A 3. (I. Ferenc József) dragonyosezred és a lengyel légió 1. dzsidásezredének küzdelme
Szolnoknál 1849. március 5-én

Ám az ütközet történetén végigtekintve, és elgondolkozva, hogyan is nyerték meg azt a magyaroknak a lengyelek, a válasz igen rövid: sehogy. A Szolnoknál bevetett, közel 14000 fős magyar hadseregből a lengyel légió két gyalog- és egy lovasszázada nagyjából 370 fővel részesedett, vagyis körülbelül annyira volt lényeges, mint az oroszlán farkán a bojt. Ez nemcsak mennyiségi, hanem minőségi értelemben is így volt: a lengyelek valóban vitézül harcoltak, de a Délvidéken megedződött magyar csapatok legalább annyira, ha nem jobban teljesítettek. A kiváló magyar tüzérségre például Wysocki egy szót sem veszteget, ami érthető is, mivel lengyel légiós tüzérség ekkor még nem létezett, így nem tudja őket dicsérni a magyarok helyett. A magyar gyalogság bátor rohamáról már volt szó; a lovasroham esetében pedig valóban a vakmerő lengyel ulánusok indították meg a támadást, de aztán el is akadtak a cs. kir. dragonyosok sűrűjében. Hogy az egész századot teljesen le nem kaszabolták, az a harcba lépő magyar huszárságnak köszönhető, akik szó szerint „kivágták” lengyel kollégáikat a bajból, és végül megnyerték az összecsapást. A huszárok kezdeti vonakodásának az oka pedig az volt, hogy a korban nem volt szokás erősebb, nagyobb lovakon ülő, zárt tömegrohamra kiképzett nehézlovasságot szemből megtámadni. Az ulánusok persze biztosak voltak abban, hogy majd a dzsidáikkal megoldják a problémát. Mint láttuk, nem sikerült. Ami pedig a lengyelek által állítólag itt szerzett öt löveget illeti: az itt zsákmányul eső három (és nem öt) cs. kir. lövegből kettőt biztosan a huszárok zsákmányoltak. Így azt állítani, hogy „a diadalmas roham érdeme teljes egészében” a lengyeleké, mint ahogy Wysocki teszi, igen erős túlzás. Ám a lengyel tábornok memoárja határozott szándékkal íródott, ez pedig nem a történelmi igazság feltárása volt: meg akarta győzni olvasóit, milyen fontos szerepet vittek a lengyelek a magyar szabadságharcban; ezért ez a sok, néhol kifejezetten tudatos „ferdítés”.

Damjanich János vezérőrnagy

Ha pedig az egyéneket nézzük, úgy Szolnoknak leginkább Damjanich János legendájában van kiemelkedő szerepe. A „rácok rettegett ostora” a Délvidéken szerzett nevet magának, és ott kapta meg a vezérőrnagyi rendfokozatot is. Ám csak itt dőlt el, hogy a főhadszíntéren, a cs. kir. reguláris haderővel szemben is képes-e kiemelkedő teljesítményre. Damjanich egyértelműen bizonyította képességeit, és ezzel a szabadságharc élvonalbeli hadvezéreinek Pantheonjába emelkedett. Ám egy ilyen fizikailag és karizmatikusan is „hatalmas” személyiségnek mindig megvannak a maga „ellentétpárjai” egy legendában, akikkel való összevetésben még jobban kidomborodnak a hős pozitív tulajdonságai. Damjanich 1848–1849-es pályafutása majd minden szakaszában fellelhető egy ilyen „ellenfél”. 1848 tavaszán a „magyargyűlölő” Haynau, 1848 nyarán a 3. honvédzászlóalj „izgága, fegyelmezetlen” legénysége, 1848 őszén a „száraz” Vetter Antal, télen a „határozatlan” Kiss Ernő, 1849 februárjában Aradnál az „aktahuszár” Gaál Miklós, 1849 márciusában újra Vetter, a tavaszi hadjárat alatt pedig a többször is a „tétova” Klapka György. 1849. március elején, Szolnoknál pedig ott van a „késedelmeskedő” gróf Vécsey Károly.

Aki lényegében a tökéletes ellentéte Damjanichnak. Gazdag grófi családból származó huszártiszt, aki, „bár mindig pontosan teljesíté kötelességét”, úgy lett tábornok, hogy semmilyen nagyobb győzelem nem fűződött a nevéhez. Csendes, magának való, a magyar ügyhöz hűséges ember, aki megakadályozta ugyan 1849 januárjában a bácskai hadtest felbomlását, de ezzel még nem szerezte meg alárendeltjei rokonszenvét. Leiningen szerint „egyetlen olyan tulajdonság sem volt meg benne, ami megnyeri a katona szívét”. Köztudomású, hogy 1849. március 5-én elkésett a szolnoki ütközetből, holott a cs. kir. hídfő elleni támadással neki kellett volna lekötnie az osztrák csapatok figyelmét, hogy közben Damjanich serege bekeríthesse a helyőrséget. Ez azonban így nem sikerült, és a cs. kir. haderő ugyan vereséget szenvedett, de vissza tudott vonulni. Ráadásul Vécsey még megpróbálta kisajátítani tábornoktársa győzelmét, mivel elsőként küldött jelentést róla a kormánynak. Így teljesen érthetőnek is tűnik Damjanich felháborodása, aki ezért összetűzött vele, majd lemondásra is kényszerítette.

Maga a tábornok így fogalmazott vele kapcsolatban Görgei Artúr vezérőrnagynak írt március 7-i levelében: „Én a haza érdekében gróf Vécsey tábornok irányában másképp nem cselekedhettem, nem szólhattam… Szavam keményen hangzik, de szívből fakad; mert szeretem az igazságot, s az nekem jóban-rosszban válhatatlan társam. Így történt, hogy fölingerelve Vécseynek a harctéren való késő megjelenése, s azon szokása által, mellyel ő minden merészebb mozdulatnak kerékkötője szeret lenni, nem igen latolgattam kifejezéseimet, melyek egyébiránt nem érték őt igazságtalanul. Ösmerem ezen tábornoknak egyébképpen nemes jellemét, tisztelem hazafias érzelmeit és mindazon erényeket, melyek őt, mint embert díszítik: de a mi ügyünknek ő aligha fog jó szolgálatot tehetni, mert ingadozó föllépése veszélyezteti minden valamire való jelentékenyebb vállalatnak sikerét.”

Tiszta sor: Damjanich tisztelte Vécsey hazafias tulajdonságait, de nem tartotta jó katonának, amit utóbbi késésével már bizonyított is. Ezért a haza érdekében hősünk másképp nem cselekedhetett. Vécsey végül tehát elutazott, „senki sem sajnálta”, ahogy Leiningen írta. Damjanich tehát győzött egy újabb „ellenfél” felett, és tovább haladt pályáján. De tényleg így történt?

Vécsey Károly gróf, vezérőrnagy

Nos, a korabeli dokumentumok ismét másként festik az eseményeket. Vécsey hadosztálya 1849. február közepén egyedül vette át a Közép–Tisza vonalának védelmét, és azt sikeresen meg is oldotta. Eközben jó felderítéssel felmérte az ellenséges szolnoki helyőrség nagyságát, a megerősített cs. kir. hídfő erejét, és csapatainak döntő szerepe volt abban, hogy a cibakházi magyar hídfő elleni cs. kir. támadást 1849. február 24-én sikerült visszaverni. Ezzel pedig megőrizte azt a hidat, ami nélkül egy Szolnok elleni akció elképzelhetetlen volt. Amint pedig megérkezett Henryk Dembiński altábornagy, a magyar fővezér parancsa, amely a közben Cibakházához érkező Damjanichot tette meg a Szolnok elleni támadás vezetőjévé, Vécsey mindenben igyekezett együttműködni. A cibakházi helyőrség csapatainak zömét átadta Damjanichnak, hogy ő megerősíthesse hadosztályát; a támadás tervét pedig egyeztette Kleinheinz Oszkár őrnaggyal, Damjanich táborkari főnökével. Neki azonban valószínűleg jelezte, hogy egy Szolnok elleni frontális akció a folyó bal partján súlyos veszteséggel járna, ezért javasolta, hogy a támadást a 8. hadosztály kezdje meg a jobb parton, amihez ő majd csatlakozik. Kleinheinz ezt bele is vette a tervbe, de valószínűleg elfelejtette ezt világosan közölni felettesével is, aki abban a hiszemben maradt, miszerint az eredeti elképzelés szerint Vécsey csapatainak „tüntető” támadásával indul az akció. A későbbi szakítás egyik oka éppen ez a félreértés volt.

1849. március 3-án meg is indult a tervezett támadás. Ám Damjanich menetoszlopai közül az egyik a sötét pusztában eltévedt, így a tábornok kénytelen volt lefújni az akciót, és visszavonulni Cibakházához. Vécsey elővéde közben a menetrend szerint hajnali 5 órakor megtámadta a szolnoki hídfő előőrsét, és azzal 11 óráig harcban is állt. Mivel Damjanich csapatai csak nem akartak felbukkanni a túlparton, Vécsey ekkor megszakította a harcérintkezést, de a közelben maradt hadosztályával, hátha valamikor mégis megérkezik majd a főerő. Délután 2 órakor aztán megkapta Damjanich értesítését az aznapi támadás elmaradásáról; ezután rendelte el a visszavonulást Törökszentmiklósra. Inkább ne képzeljük el Damjanich reakcióját fordított „szereposztás” esetén…

Vécsey azonban szemlátomást nem volt könnyen sértődő típus. Miután Damjanich 5-ét jelölte meg az újabb támadás időpontjául, Vécsey javaslatára a rajtaütésszerű támadás kezdetét hajnali fél 5 órára tették. Amint pedig Vécsey értesült arról, hogy a Dembiński parancsára Klapka vezetésével az I. magyar hadtest is Szolnokhoz tart, és annak elővédje valószínűleg 5-re városhoz érhet, úgy döntött, hogy még egy jó dandárnyi erőt átad Damjanich seregének, és a partváltást is megszervezte Vezseny és Várkony között. Március 5-én pedig hajnali 4 órakor megmaradt csapataival a szandai szőlőhegy mögött, Szolnok közvetlen közelében már állást is foglalt, és várta Damjanich főerőit, és az erősítést, hogy együtt megrohamozzák a várost.

Damjanich serege azonban nem jelent meg se fél 5-kor, se 5 órakor, se fél 6-kor. A tábornok ugyanis most egy menetoszlopban indította meg hadosztályát, így eleve lassabban vonult fel; majd a segélydandár felzárkózása után – saját, kimerült csapatainak pihentetése céljából – Várkonynál majd 2 órás pihenőt rendelt el. Így csak 6 óra körül érte el a nagy ködben Szolnok határát. A csatarend kialakítása közben azonban seregét a cs. kir. előőrsök felfedezték, és riadóztatták a helyőrséget. Vécsey pedig az általa ismert terv szerint járt el: Damjanich megérkezésével egy időben felvonult a szolnoki hídfő elé, majd amikor Damjanich fél 8-kor megkezdte az ütközetet, ugyanakkor ő is támadott. A hídfő bevétele után pedig, ahogy sikerült kijavítani a hidat, csapataival át is kelt a túlpartra; még időben ahhoz, hogy az Abonyból a szolnoki cs. kir. helyőrség segítségére siető, Franz Ottinger vezérőrnagy vezette cs. kir. lovasdandárnak az útját állja. Ezzel időt adott az addig a szolnoki helyőrség alakulatait üldöző Damjanichnak serege rendezésére, és közös erővel végül Ottingert is sikerült visszavonulásra kényszeríteni.

Vécsey ezt követően azonban döntő hibát követett el: mint rangidős, egy teljesen korrekt jelentést írt az ütközetről a kormánynak, amelyben a legmesszebbmenőkig dicsérte Damjanichot, és persze saját szerepéről is szót ejtett. A tábornok viszont mindezt úgy értelmezte, mintha Vécsey az ő eredményeit akarná kisajátítani; ráadásul, mivel az ellenség tervezett bekerítése nem sikerült, valakit hibáztatnia kellett, és nem lévén „önmarcangoló típus”, ezt nem magában vagy a táborkarában, hanem rendszerint másban kereste. Így amikor másnap Vécsey, mint rangidős, át akarta venni az egyesült magyar csapatok fővezényletét, csúnyán összeveszett vele, és kijelentette, ha nem ő lesz a főparancsnok, akkor lemond és elhagyja a hadsereget. Hiába volt forma szerint Vécseynek igaza, Damjanich megtartását „az érdek parancsolá”, ahogy a helyszínen lévő kormánybiztos, Vukovics Sebő is írta. Ezért Vécsey végül „jó hazafiként” meghátrált, és átadta a parancsnokságot Damjanichnak. A fentiek kapcsán megállapíthatjuk: ugyan Damjanich vívta ki a győzelmet, de ehhez nagy mértékben Vécsey biztosította a feltételeket, aki az ésszerűség határáig alárendelte magát tábornoktársának a közös cél érdekében. Ám amikor cserébe ennek a viszonzását remélte, Damjanich részéről csak méltánytalanságot kapott; ráadásul utóbbi még katonai képességeit is kétségbe vonta. Lehet, hogy Damjanich szerette az igazságot, s az neki jóban-rosszban válhatatlan társa volt, mint Görgeinek írta, ám Damjanich „igazsága” és a történelmi igazság között 1848–1849-ben talán egyik más esetben sem volt ekkora különbség, mint éppen itt.

Milyen tanulságot vonhatunk le tehát mindebből? 1848–1849 legendái, mint általában a történelmi legendák, vizsgálatra, és ha szükséges, kiigazításra szorulnak. Az emberi természet, és a véges emlékezőtehetség miatt egyetlen szemtanú vagy résztvevő szavát sem lehet ellenőrzés nélkül készpénznek venni; legyen az egy vagy több honvéd, tiszt, vagy akár egy egyébként igen kiváló tábornok.

Kemény Krisztián

A képek Hermann Róbert magángyűjteményéből származnak