1848–1849-ben az ország területén két elsőrangú, a 19. századi erődépítészet követelményeinek megfelelő erődítmény volt található. Komárom a felső-, Pétervárad az al-dunai vízi útvonalat ellenőrizte. Hídfőinek és sáncrendszerének köszönhetően mindkét erőd védőserege szabadon operálhatott a Duna mindkét partján. A 18. század végére kiépült, a kor technikai szintjén még mindig hosszabb, több mint egy hónapos ostromot igénylő erődök közé tartozott a Bánságban Arad és Temesvár, Erdélyben pedig Gyulafehérvár. Kiépítettségüket és színvonalukat tekintve ezek mögött maradt Károlyváros, Bród, Gradiska, Lipótvár, Eszék, Buda, Nagyvárad, Munkács és Déva, s inkább erődített városnak volt mondható Nagyszeben és Brassó. Tudunk arról, hogy a cs. kir. csapatok egy ideig helyőrséget állomásoztattak pld. a szigetvári várban is. Budát a dunai hajózás, illetve az egyetlen állandó dunai átkelési pont, a Lánchíd ellenőrzése avatta fontos erődítménnyé. Lipótvár stratégiai jelentősége a Vág völgyének ellenőrzése miatt meghaladta kiépítettségének fokát, Eszéket a Dráva-vonalon elfoglalt helye tette fontossá.

Komárom látképe

A két elsőrangú erődítmény mindvégig a magyar csapatok kezén maradt. Komárom magyar birtoka akadályozta a cs. kir. fősereg műveleteit, s jelentős ellenséges erőket kötött le 1849 telén és tavaszán. Pétervárad megakadályozta a Bácska elfoglalását. Arad és Temesvár folyamatosan veszélyeztette a magyar sereg bánsági hadműveleteit, egészen 1849 áprilisáig. A két, egymást támogató várőrség a mozgó szerb erők számára is komoly támogatást nyújtott. Ugyanezt az együttműködést figyelhetjük meg a gyulafehérvári várőrség és az érchegységi román fölkelők között.

Pétervárad

A „természetes” erődítmények közül az Érchegység mindvégig a román fölkelők biztos bázisa volt. A titeli fennsíkot a szerb fölkelők építették ki szinte megközelíthetetlen erődítménnyé. A szerbek nagy jártasságot árultak el sáncaik és erődített táboraik kiépítésénél a természetes akadályok felhasználásában. Így több erődített tábort is létrehoztak a Bácskában és a Bánságban. Előbbiek közül a leghíresebb Szenttamás erődítménye volt, amelyet a magyar csapatok 1848 nyarán és őszén háromszor is sikertelenül ostromoltak.

A szenttamási tábor térképe

Magyar részről három komolyabb sáncépítési kísérletről tudunk: 1848 november-decemberében Győrt és Budát erősítették meg, azonban a bekövetkező kemény fagy védhetetlenné tette ezeket a sáncokat, hiszen a védelmükül szolgáló folyóvizek olyan keményre fagytak, hogy ágyúval is át lehetett kelni rajtuk. A győri sáncokat emellett túlzottan nagyra méretezték, úgyhogy Görgei feldunai hadteste szinte elveszett bennük.

Az 1848 őszétől sáncokkal erősített Szegedet 1849 nyarán szabályos sánctáborrá építették ki, azonban – akárcsak Győrt – ezt is túlméretezték, s ez jelentősen megnehezítette védelmét. 1849 nyarán szóba került a tihanyi félsziget erődítése is, meg is kezdődtek az előkészítő munkálatok, azonban az anyagi források hiánya, majd a hadiesemények fordulata miatt a terv illuzórikussá vált. Az országba vezető hágók és szorosok megerősítésére is történtek kísérletek. Azonban az orosz csapatok 1849 nyarán valamennyi ilyen állást viszonylag kis áldozatokkal foglalták el, hiszen a mellékutakon mindig a magyar védősereg hátába vagy oldalába kerülhettek.

Amikor 1848 tavaszán a Batthyány-kormány vette át az ország irányítását, e várak és erődök többsége meglehetősen csekély helyőrséggel rendelkezett. Miután Batthyány elérte, hogy V. Ferdinánd 1848. május 7-én a magyarországi, június 10-én pedig az erdélyi cs. kir. csapatokat a magyar kormányzat alá rendelje, a magyar kormányzat számíthatott ezeknek az erődöknek a készleteire is a nemzetőrség és a honvédség felfegyverzésében. Mivel a kormány csak csekély létszámú megbízható sorkatonasággal rendelkezett, egészen 1848 augusztus végéig nem tett különösebb kísérletet ezeknek az erődöknek a megszerzésére.

Amikor azonban a délvidéki szerbek lázadását 1848 szeptemberében Jellačić horvátországi csapatainak nyílt intervenciója követte, Batthyány elérkezettnek látta az időt ezen erődök és várak biztosítására is. Batthyány, majd az őt követő Országos Honvédelmi Bizottmány intézkedései révén a magyar félnek sikerült néhány olyan sikert is elérnie, amelyek kevésbé voltak látványosak, mint a nyílt mezei összecsapások. Szeptemberben magyar kézre jutott Komárom, októberben Pétervárad, Eszék, Lipótvár és Munkács. (A horvátországi és szlavóniai kisebb erődökre a magyar kormánynak soha nem sikerült kiterjesztenie fennhatóságát). Pétervárad, Komárom, Eszék és Lipótvár megszerzése révén a Tisza vonalától nyugatra minden fontos erősség a magyarok kezére került. E siker egyik fő oka az volt, hogy az említett erődítmények helyőrségét (a hosszabb védelemre alkalmatlannak tartott Lipótváré kivételével) magyar nemzetiségű csapatok alkották.

Gyulafehérvár

Érzékeny veszteséget jelentett viszont a Bánság két erődjének, Aradnak és Temesvárnak a lázadása, illetve Gyulafehérvárnak, Erdély legfontosabb erődjének elveszte. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Péterváradtól keletre valamennyi fontos erődítmény az ellenség kezére jutott. Itt az erődparancsnokságok „lázadását” az tette lehetővé, hogy maguk a helyőrségi csapatok sem magyarokból álltak. Johann Berger vezérőrnagy, Arad parancsnoka, megértvén az idők hangját, már október első napjaiban szakított a magyar kormányzattal. A fordulatot Temesvár és Gyulafehérvár esetében V. Ferdinánd október 3-i manifesztuma, illetve az OHB október 10-i rendelete okozta. Az előbbiben az uralkodó törvénytelennek nyilvánította a magyar országgyűlés és az Országos Honvédelmi Bizottmány működését, s felszólította a cs. kir. katonaságot, hogy ne engedelmeskedjen ezek rendeleteinek. Az utóbbiban az OHB elrendelte, hogy minden vár- és erődparancsnokság 10 napon belül tűzze ki a magyar zászlót. Gyulafehérvár, Temesvár és Arad az október 3-i manifesztumot követte, a többi erődítményben az országgyűlés által választott OHB utasítása bizonyult erősebbnek.

1848 őszén és kora telén a helyzet a magyarok szempontjából volt kedvezőtlenebb. A Délvidéken Temesvár és Arad átállása miatt megerősödtek a szerb fölkelők pozíciói. A temesvári várőrség komoly zavarokat okozott a bánsági magyar hadműveletekben, s két ízben, 1848 decemberében, majd 1849 februárjában is felmentette az ostromlott aradi várat. Gyulafehérvár osztrák birtoka komoly segítséget jelentett a dél-erdélyi román fölkelők számára.

Arad felmentése 1849. február 8-án

1848–49 telén a magyar hadsereg pozíciói az ország nyugati felében is megromlottak. Februárban osztrák kézre került Lipótvár és Eszék; január végétől a cs. kir. csapatok megfigyelés alatt tartották Komáromot, februártól pedig Péterváradot. Ugyanakkor e két erőd magyar birtoka megakadályozta, hogy a cs. kir. hadsereg ki tudja aknázni a csatatereken aratott sikereit. Komárom helyőrsége több ezer cs. kir. katonát kötött le, s megakadályozta, hogy a Duna vonala osztrák kézre kerüljön. Miután Komárom blokkolta a dunai közlekedési útvonalat, s állandóan veszélyeztette az ún. Mészáros-utat, a cs. kir. csapatok kénytelenek voltak komoly erőket állomásoztatni körülötte – márpedig ezek az erők igencsak hiányoztak a cs. kir. hadvezetés számára a tavaszi hadjáratban, Pétervárad védői a délvidéki cs. kir. és szerb erőket akadályozták meg abban, hogy a Bácska és Bánság magyar kiürítése után teljes egészében pacifikálják a környéket.

Jelenet Komárom bombázásából 1849 márciusában

Az 1849. évi tavaszi hadjárat után fordult a kocka. A honvédsereg március végén a Délvidéken részlegesen felmentette Péterváradot, áprilisban pedig teljesen Komáromot. A cs. kir. hadvezetés a téli és tavaszi hadjárat tanulságait vonta le, amikor a főváros kiürítése után is 5000 főnyi helyőrséget hagyott Budán, abban reménykedve, hogy ez ugyanolyan módon fogja korlátozni a magyar fősereg mozgásszabadságát, mint az előző hónapokban Komárom a cs. kir. főseregét. Más kérdés, hogy a számítás csak részben igazolódott, hiszen a magyar fősereg Komáromtól ugyan visszafordult Buda alá, de rövid időn belül leküzdötte az ottani erődítmény védőseregét.

Május végén a Délvidéket a titeli fennsík kivételével a magyar csapatok tartották ellenőrzésük alatt. A Bánságban Aradot sikerült teljesen elvágni a külvilágtól, s április végétől Temesvár védőserege is az erőd falai mögé kényszerült. Erdélyben csak Gyulafehérvár, Déva és az Érchegység maradt a cs. kir. csapatok kezén, de Déva május végén kapitulált. A magyar fél azonban „csupán” az őszi és téli hadjáratban elvesztett területek visszaszerzésére volt képes; Lipótvár és Eszék továbbra is a cs. kir. csapatok kezén maradt. Budának magyar kézen inkább politikai, mint stratégiai jelentősége volt; nem véletlen, hogy a vár bevételét követően rövidesen el is kezdték lebontani a várfalakat. S noha a cs. kir. csapatok és szövetségeseik kezén maradt területek négyzetkilométerben számolva jelentéktelenek voltak, komoly hátrányt jelentett, hogy valamennyi visszavett területen maradt egy vagy több olyan pont, amelynek zár alatt tartása vagy megfigyelése komoly magyar erőket kötött le.

Déva látképe

A várak birtokában nyári hadjárat során csupán egyetlen komolyabb változás történt. Arad várőrsége 1849. július 1-én átadta az erődöt a magyar ostromlóknak, s rövidesen Temesvár várőrségét is sikerült teljesen elvágni a külvilágtól. A hadjárat során a magyar hadvezetés ismét ki akarta használni az erődök birtoklása jelentette előnyöket. Görgei ezért javasolta 1849. június 26-án a kormánynak azt, hogy a főerők egy részét Komáromnál összpontosítsák, s ott támadják meg a cs. kir. fősereget. Amíg Komárom magyar kézen van, s amíg a magyar fősereg állomásozik sáncaiban, a cs. kir. főerők nem hagyhatják el a környékét. Aradot és Temesvárt szoros ostromzár, illetve megfigyelés alatt tartotta Vécsey Károly tábornok hadteste. Ha ez a két erőd magyar kézre kerül, a Bánság egésze a magyar erőké, s az itteni csapatok egy része átcsoportosítható a bácskai hadszíntérre. A két cél: Komárom környékén tartani a magyar főerőket, s minél távolabb tartani a cs. kir. főerőket a Bánságtól, kiegészítette és feltételezte egymást.

A magyar kormány azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, s elrendelte a főerők Tisza-Maros-szögi összpontosítását. Ezzel kihasználatlanul hagyta a Komárom birtoka jelentette előnyöket, s lehetetlenné tette Temesvár zavartalan ostromát. Az új cs. kir. fővezér, Haynau táborszernagy pedig kockáztató hadvezér volt, s Komárom környékén csupán a védőseregnél csekélyebb erőket hagyva, a visszavonuló magyar csapatok nyomában haladva, augusztusban behatolt a Temesközbe, augusztus 9-én pedig az ostromlott Temesvár alatt mért vereséget a délvidéki magyar főerőkre. A magyar vereséget már az sem tudta enyhíteni, hogy augusztus 3-án a Klapka György vezette komáromi helyőrség szétverte a komáromi cs. kir. ostromsereget.

Haynau csapatai felmentik Temesvárt 1849. augusztus 9-én

Az erődök és várak közül először a Damjanich János vezérőrnagy vezette aradi őrség adta át az erődöt az orosz csapatoknak augusztus 17-én. (A dévai váracska az őrség gondatlansága következtében már augusztus 14-én levegőbe repült). Augusztus 26-án a Mezősy Pál őrnagy vezette munkácsi várőrség kapitulált az orosz csapatok előtt. Ekkor azonban még magyar kézen volt a két legjobb erőd, Pétervárad és Komárom. Pétervárad őrsége július végétől ismét magára maradt, s augusztus 17-én Újvidék felől is cs. kir. csapatok zárták el. A kb. 8000 főnyi várőrség reménytelen helyzetben volt, s így Kiss Pál vezérőrnagy, az erőd parancsnoka elfogadta a cs. kir. csapatok fegyverletételi felszólítását. Az erőd szeptember 7-én nyitotta meg kapuit. Az őrség tagjaira utólag kiterjesztették azokat a kedvezményeket, amelyeket a komáromi védősereg katonái megkaptak.

A komáromi várőrség kapitulációja 1849 októberében

1849. augusztus 19-én a cs. kir. csapatok megkezdték Komárom körülvételét, s Klapkát fegyverletételre szólították fel. A magyar haditanács ezt elutasította, ám az újabb, az oroszoktól érkező felszólítás után fegyverszünetet kötött. A várőrség a megadás feltételeként eredetileg az általános amnesztiát szabta, de a cs. kir. és orosz csapatok felvonulása után, szeptember 14-én a haditanács elejtette ezt a feltételt. Ekkor már 44.000 katona és 154 löveg vette körül az erődöt. Szeptember 27-én a várőrség küldöttsége és Haynau megállapodtak az erőd átadásáról. Az egyezmény alapján a várőrség tagjai és a várban lévő polgári személyek amnesztiát kaptak, a katonák és politikusok szabadon külföldre távozhattak. Az erőd átadására október 2-4-én került sor. Ezzel véget ért a magyar szabadságharc. Az európai forradalmi mozgalmak közül a magyar volt az egyetlen, amelyet csak idegen csapatok bevetésével sikerült leverni, s egyben a magyar hadsereg volt az utolsó, amely befejezte az ellenállást. A komáromi erőd őrségéhez hasonló feltételeket egyedül Velence védői tudtak biztosítani maguknak.

Hermann Róbert

A közölt képek Hermann Róbert magángyűjteményéből származnak