Részvétel Rabutin 1706 őszi hadjáratában

A béketárgyalások kudarca után Rákóczi Esztergomot ostromolta meg, míg a császáriak Guido Stahremberg tábornagy magyarországi, illetve a Jean Louis Rabutin de Bussy (1642–1717) tábornagy erdélyi haderejével a kurucok számára létfontosságú Felvidéket akarták megtámadni. Előbb azonban Rabutinnak az Erdély és Bécs közötti kapcsolattartást akadályozó Szolnokot kellett elfoglalni. A dán csapatok létszáma ekkoriban így alakult:

Rabutin a dánok mellett hét császári gyalogezred egészét és részeit, valamint hat vértes és négy dragonyos ezredet vonultatott fel. Bánlaky szerint teljes ereje induláskor is 12 000 ember lehetett, míg a csatlakozó rácok 4000 főt számlálhattak, és tüzérsége kilenc lövegből állt. Ám az év végi debreceni kimutatások legalább 17 000 császári katonát valószínűsítenek, így a dánok mellett legalább 18-20 000 reguláris katona összevonása valószínű. Ennek alapján Rabutin a szabadságharcban addig egy tömbben bevetett legnagyobb haderőt vezethette! Erdélyben csak 4000 ember maradt, főleg gyalogság és gyenge egységek, ami a utóbb kurucok térnyeréséhez vezetett.

9. kép: Gróf Rabutin tábornagy

Rabutin Nagyvárad érintésével augusztus 29-én Csongrádnál átkelt a Tiszán, majd megindult Szolnoknak. Ezt szeptember 4-én érték el, amiről Gersdorff a bécsi dán ügyvivőnek is beszámolt. „…az ellenség teljesen elhagyta az erődöt, miután megsemmisítette az összes fegyvert és felégette a tiszai hidat, az összes házat és paliszádokat. Ám most a lehető legtöbbet helyrehozzuk, majd 800 gyalogossal és 200 rác lovassal megszálljuk ezt a helyet… Csapataink nyomorúsága azonban leírhatatlan, a tisztek és a közlegények is éheznek, mivel szinte egész éven át csak egy havi fizetést kaptak azon kevés természetbeli ellátmány mellett, amelyet Erdélyben kaptunk, …alig tudják fenntartani az életüket, főleg hogy a kenyér gyakran 3 vagy 4 napig hiányzik. A főparancsnok mindent megtesz a hadsereg megóvása érdekében, de… lehetetlenné válik számára az általa tervezettek kivitelezése.”

Szeptember-októberben a hadtest állapotában nem történt változás. November 1-én a tiszafüredi táborból Gersdorff beszámolt az előző két hónap eseményeiről:

„Miután szeptember 9-én [valójában 11-én] elindultunk Szolnokról, Eger felé fordultuk, ahová 14-én [16-án?] érkeztünk meg; de mivel az ellenség… tönkretette a falvakban és másutt a folyókban fekvő malmokat… az Erdélyből hozott lisztet teljesen elfogyasztották, és a rendkívül kevés számú és majdnem haszontalan kézi malmok nem tudták biztosítani a szükséges lisztet. Ez a hadseregben nagy kenyérhiányt okozott, így az eddigi komisz kenyér is egy guldenbe került, és az egyszerű embernek éhségének kielégítésére meg kellett főzni a gabonát, amelyet a falvakban találtak, és útközben elfogyasztottak. Ez a nyomorúságos állapot nemcsak nagy elhagyatottságot okozott, hanem számos betegséget és halált is. …az ellenség Egerhez érkezésünkkor egy mérföldön belül felgyújtotta az összes falut és malmot, valamint minden takarmányt… az ostrom nehezítése végett, amelyet… megkezdhettünk volna, ami azonban eredetileg nem volt a célunk. Most viszont, hogy a vezérlő tábornagy egyik-másik elfogott rabtól azt hallotta, milyen nagy a riadalom, hogy komolyan azt hitték, hogy… feladják Egert. A tábornagy 1000 német és 1000 rác lovast vezényelt… a hadsereg elé, a város irányába… hogy foglyokat szerezzenek, másrészt hogy kitapasztalják a város belső állapotát, valamint biztosítsák annak lakóit és helyőrségét a császár kegyelméről… De amikor a lakosok nem akarták meghallgatni a trombitást, akit a város kapujához küldtek, hanem… tüzet nyitottak rá, elhatározták, hogy folytatjuk menetünket Kassa felé…”

A felvonuló dánokat a kuruc lovasok állandóan támadták, Bercsényi is említette szeptember 19-én Gersdorff borbélyának foglyul ejtését.

A leírás szerint a hadsereg 26-án ért Kassa alá. Itt egy ütegállást építve négy 24, két 12 fontos ágyúval és öt kisebb mozsárral megkezdték a város lövetését. Ám ez nem volt eredményes, így Rabutin október 11-én visszavonulás mellett döntött. 25-én Károlyi sikertelenül támadta a császári előhadat, és állítólag 400 embert veszített. Így Rabutin folytatta a Szolnokig tartó menetet, melyet a kurucok zaklatása mellett november elején ért el. A hadmenet végén egy csapat találkozott néhány paraszttal, akiktől 7-8000 (?!) ökröt, 1200 birkát és sok élelemmel rakott szekeret zsákmányolt. Ez nagy hasznára vált az éhező csapatoknak.

Rabutin Szolnokon hiába várt Bécsből jött parancsot, így Debrecenbe vonult, ami a dánok elégedetlenségét váltotta ki. Nem akartak újra Erdélyben telelni, német területre kívántak vonulni. Gersdorff többször tiltakozott Rabutinnál, mivel májustól novemberig hadteste hatalmas veszteségeket szenvedett. Sok beteg maradt a hadmenet útvonala mentén, főleg Nagyváradon és Szegeden. A hideg ellenére jó téli szállás nem volt, a Béccsel való kapcsolat megszakadt. A kenyér és liszt majdnem elfogyott, a tisztek és katonák hullottak. Sokszor a szabadban táboroztak, mert a sátrak még az előző évben elvesztek.

10. kép: Rabutin 1706/07-es hadjáratának útvonala Tokaj és Szolnok váraival

Végül Gersdorff a tisztjeivel november 22-én a böszörményi táborban „emlékeztetőt” írt a főparancsnoknak. Jelezte, ellátásuk, szállásolásuk szerződéses feltételei nem teljesülnek, így kénytelen kivonni csapatait Magyarországról. Erre 24-én Rabutin írásban válaszolt, a császári csapatok is hasonlóan szenvednek, és Bécs felé jelezte a bajokat. Az 1701-es szerződés az önkényes távozást nem engedélyezi, és tiltakozott több – az engedelmesség felmondását jelentő – kitétel miatt is. Gersdorff a saját és Rabutin levelét is megküldte királyának, és felhozta, két éve a szászok is megtagadták a Rajnánál Badeni Lajos tábornagy parancsait, mivel nem kaptak kenyeret.

A levelekkel gróf Windischgrätz alezredes ment Bécsbe, ahol december 5-én átadta a dán ügyvivőnek. Gersdorff kérte, sürgősen gondoskodjon a hadtest Németországba vezényléséről, mert a késés „beláthatatlan következményekkel” jár. Közben Gersdorff is levelet kapott az ügyvivőtől, de ebben szó sem volt a csapatok téli szállásáról, így 12-én új levelet írt. Jelezte, katonái napi fél vagy negyed adag kenyeret kapnak, éheznek, ruhájuk rongyos, zömük beteg, az éhség miatt gyenge, nem bevethető. A hiányok pótlása lehetetlen, mert Magyarország és Erdély teljesen elpusztult.

Decemberben Rabutin jelezte Gersdorffnak, el akarja különíteni a betegeket, és hagyja, hogy a dánokkal menjenek Pestnek, míg maga Erdélybe vonul. A dánok hangoztatták, az országból el akarnak menni, de lehetőleg a többiekkel. A császári főtisztek az erdélyi bevonulásra szavaztak, bár elismerték a dánok sajátos helyzetét. Felmerült, hogy elkísérik őket Nagyváradra, vagy máshová, ahol nyugodtan szállásolhatnak.

Rabutin helyzete az év végére kritikussá vált. Gersdorff a december 11-i haditanácson előadta, gyalogságából csak 3-400 fő tud fegyvert fogni, a négy ezredben átlag 130-140 szolgálatképes van. Végül 30-án a várt császári parancs is megérkezett. 2000 lovas Tige ezredessel Erdélybe ment, míg a többség Nagyvárad, Szeged és Arad megerősítése után a Dunántúl visszavételére. Rabutin elrendelte a betegek hajókon Szolnokról Szegedre történő szállítását, de Gersdorff ezt megtagadta, mert nem látott reményt, hogy az egységükhöz visszatérhetnek. Végül ezeket szekéren vitték a Dunáig.

1707. január 8-án indult Rabutin Szolnoknak, ahová 11/12-én jutott el. Innen az őrségét kivonta, a várat lerombolta, bástyáit felrobbantotta, majd Pestnek fordult. Bár Bécsből hajón küldtek 8000 akó lisztet, az a jég miatt Komáromnál rekedt. Pesten nem volt élelem, és a sereget a zajlás ideát tartotta. A hidegben az épületek tetőit tüzelték el, míg a rác-német lovasság Pest megye községeiből több ezer marha elhajtásával biztosította az élelmezést. Végül a Duna befagyott, és február 3/4-én Rabutin átkelt Budára.

Februárból(?) a dánok létszámára két gyanús adat is ismert. Egy dán munka február elején 1869 dán gyalogost és 1028 lovast említ, míg Bánlaky a hónap közepén(?) 1466 dán gyalogost és 895 lovast. Annyi bizonyos, hogy Pesten 300 gyógyult tért vissza az alakulatához, de többek mellett itt halt meg Trappaud ezredes, a vértesek parancsnoka is. Utódául Friedrich von Winterfeld (1666–1707) ezredest nevezték ki, de valószínűleg végig Joachim Karl von Prehn (1674–1709) vezényelte az ezredet.

A hadtest újjászervezése és utolsó magyarországi hadjárata

1707 márciusától a dánok Pfalzban kaptak elszállásolást. A bécsi dán ügyvivő révén megindult az állomány pótlása, de az áprilisi adatok tragikus helyzetről tanúskodtak. 1707 harcképes és 123 újonc mellett 466 sebesültet vettek számba (ebből 182-t Magyarországon). A lovasságnak csak 20 bevethető lova maradt, a tiszti helyekből 20 betöltetlen volt. Az állomány ezredenként megoszlása az alábbi képet mutatta:

Még hónapokig érkeztek keletről katonák és tisztek Bécsbe, nyomorúságos állapotban. Április végén viszont Johan Beckstedt hadnagy (1. gyalogezred) 32 gyógyulttal jelentkezett Szegedről. Ők „csodálatos módon” vágtak át az ellenséges országon, elkerülve a kuruc lovasokat. Ám még nyár végén is 160 közlegény és sok tiszt volt Pesten.

Áprilisban Ahlefeldt altábornagy átvette a parancsnokságot, és megkezdte a hadtest talpra állítása. A beteg Malzahn ezredes hazatért, vele a legjobb gyalogsági parancsnok távozott. Utódja Adam Abraham von Gaffron und Oberstradam (1665–1738) ezredes lett.

11. kép: Frederik von Ahlefeld altábornagy

IV. Frigyes a hírekre meghagyta, engedélye nélkül a hadtest Magyarországon nem vethető be, és nem hagyhatja el szálláshelyét, míg harckész nem lesz. Ám a nyár és az ősz nagyobb változás nélkül telt, a gyalogosok közel felének hiányzott a puskája, a lovasságnak alig volt lova. A zsoldnak is csak töredékét kapták meg, így Savojai Eugén és a bécsi dán ügyvivő között is kemény viták folytak. Végül Bécsnek mindinkább elege lett a folyton panaszkodó dánokból, akiknek újabb bevetésüket magyar földön Ahlefeldt megakadályozta. 1708 elején IV. Frigyes elrendelte, nem léphetik át a Dunát és a Vágot. Júniusban a beteg Ahlefeldt is meghalt, így Gersdorff már mint altábornagy végleg átvette a főparancsnokságot. Helyettese Erhard Friedrich von Wedel-Jarlsberg (1668–1740) vezérőrnagy lett, míg a dragonyosok élére Reimar Hans von Bülow af Radum (1656–1712) alezredes került.

12. kép: Frederik von Wedel-Jarlsberg vezérőrnagy

Végül 1708 júliusára a hadtest bevethetővé vált, és az észak-magyarországi hadjáratra Bécsbe irányították. Ereje májusban közel 5300 fő volt, amit július végéig 6000-re (közte 1320 lovas) növeltek. A 3. gyalogezred vezetését ekkor Morgens Krag (1673–1724) ezredes vette át.

A trencséni csata után a dánok Pozsonyba hajóztak, és csatlakoztak Heister tábornagyhoz, aki Nyitra és Érsekújvár ellen indult. Nyitra gyorsan elesett, ám Érsekújvár ostromával októberben fel kellett hagyni.

13. kép: A segélyhad egy fiatal dragonyostisztje, Jürgen Christoph von Koppelow (1684–1770),

utóbb dán tábornok

A dánok télre Morvaországba vonultak, ahol a helyzetük új fordulatot vett. I. József császár már nem látta indokoltnak, hogy szolgálatában tartsa a hadtestet. 1709 júliusában az ezredek megkezdték útjukat a morva, cseh és szász területeken át Holsteinig, de még magyar területen halt meg Prehn ezredes, a vértesek parancsnoka.

Utószó helyett

Közel tíz év súlyos veszteségei után a hadtest szinte teljes állománya kicserélődött. A kezdetektől szolgáló katonák, tisztek száma alig néhány főre csökkent, az állomány többsége újonnan toborzott német, sőt állítólag részint magyarországi volt. A dragonyosok és a vértesek parancsnokuk neve mellett sokáig használták az „ungerske” jelzőt. Ám otthon nem élvezhették sokáig a békét.

XII. Károly 1709-es poltavai veresége után új svédellenes dán-porosz-szász-lengyel-orosz koalíció alakult. A dánok ugyan a tengeren ekkor is fölényben voltak, de a hadsereg most sem volt sikeres. 1710-ben Halsingborg, majd 1712-ben Gadebush mellett a svédek ellen a magyar hadjárat legjobb katonái véreztek el. A háború végén Dánia (talán utoljára) még „győztes hatalom” volt, de ez a számára számottevő területi nyereséget már nem hozott.

14. kép: A Büllow-féle „magyar” ezred dragonyosa

15. kép: A hadjárat végén a dragonyosokat vezénylő Büllow ezredes Gadebushnál esett el

Irodalom

Bagi Gábor: Dán csapatok Szolnok környékén 1705–1707-ben. In: Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve, XXX. Szerk: Gulyás Katalin, Kaposvári Gyöngyi, Mali Péter, Méri Tibor, Tóth Zsanett. Szolnok, 2022. 315–328.

Bánlaky (Breith) József: A magyar nemzet hadtörténete. XVIII. kötet. II. Rákóczi Ferenc nemzeti fölkelése 1701–1714. Arcanum. PC–CD ROM

Czigány István: A császáriak hadjárata 1705 őszén. In: Hadtörténelmi Közlemények, XCIV (1981) 1: 74–104.

Forchammer, Johann: Det danske Hjælpekorps i osterrigsk Tjeneste fra 1704–1709 og Rejsningen i Ungarn. In: Historisk Tidsskrift, Bind 5. Række 2. (1880–1881) 1: 103–166.

Harbou, Frederik Hans Walther: Overkrigssekretær Jens Harboe og Generallieutenant: Andreas Harboe. In: Personalhistorisk Tidsskrift, Arg. 11., 2. Raekke 5. Bind (1890) 1–31., 92–105.

Harbou, Frederik Hans Walther: Generalmajor Hans Jørgensen Samsøe. Træk af et Soldaterliv fra Tiden omkring Aar 1700. Personalhistorisk Tidsskrift, 14. 3. Raekke 2. Bind (1893) 300–315.

Jahn, Jens Harald Fibiger: De danske Auxiliærtropper. Det danske Auxiliaircorps i engelsk tjenste fra 1689 til 1697. Kjøbenhavn.

Jahn, Jens Harald Fibiger: De danske Auxiliærtropper. Det danske Auxiliaircorps den spanske Successionskrieg. Kjobenhavn.

Laursen, Gert é.n. Et dansk korps i østrigsk tjeneste 1704–09. Internet: https://milhist.dk/et-dansk-korps-i-ostrigsk-tjeneste-1704-09/ Hozzáférés: 2015. 03. 13.

Sipos Ferenc: Felvidéki hadi események 1704 tavaszán. Kiadatlan részlet Markó Árpád monográfiájából. Hadtörténelmi Közlemények, CXXIX (2016) 2: 506–529.

Snorasson, Torstein – Henriksen, Soren: Danish uniforms 1699–1712. Internet: https://pdffox.com/queue/danish-uniforms-1699-1712-pdf-free.html Hozzáférés: 2014. 12. 05.

Rockstroh, Knud Christian: Et dansk korps historie 1701–1709 i Italien 1701–3, I Ungarn 1704–9. Kjobenhavn.

Waupel, Otto Frederik: Den danske hærs historie til nutiden og den norske hærs historie, indtil 1814. Anden dels forste afdeling. Kjobenhavn.

A fotóanyag és meghivatkozásai (valamint a főbb dán tisztek életrajzi adatai) részletesen Bagi Gábor 2022-es tanulmányában találhatók.

A szerző Bagi Gábor történész,

a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa