Mint minden új hadszervezet, így az 1848-ban megalakult honvédség is az előtte lévő korszak fegyveres erejét tekintette mintának; ez pedig a cs. kir. haderő volt. A cs. kir. hadsereg 15 sorgyalog-, 18 határőr-, és 12 huszárezrede nyerte újoncait a Magyar Királyság és Erdély, valamint a Határőrvidék területéről. Egy magyar sorezred béke idején általában két hatszázados tábori zászlóaljból, egy négyszázados tartalék zászlóaljból, illetve egy kétszázados gránátos osztályból állt. Az 1848-as rendeletek alapján egy sorszázad tábori létszáma 194 fő, míg egy gránátos századé 175 fő volt; így egy sorzászlóalj 1173, míg a gránátos osztály 350 főből állt. Háború idején a harmadik zászlóaljat is hatszázadosra növelték, illetve felállítottak egy tartalék osztályt is, míg a gránátos osztályokat külön zászlóaljakba vonták össze. Így egy sorezred létszáma a törzzsel együtt (a gránátosok és a tartalék nélkül) 3588 fő volt. A huszárezredeket 4 osztály, ezen belül 2-2 század, azaz 8 lovasszázad alkotta. Egy század létszáma 218 fő és 171 ló volt, vagyis 47 huszár ló nélkül maradt. Háború idején még egy 9. (tartalék) századot is felállítottak. Egy huszárezred teljes létszáma a törzzsel együtt (a tartalék század nélkül) 1792 fő és 1388 ló volt.

Kitüntetésosztás egy cs. kir. huszárezredben

A kiegészítés területi alapon történt: minden sorgyalogezrednek volt egy hadkiegészítő kerülete, amely a lakosságszámnak megfelelően 3-6 vármegyéből állt. Ezen belül egy főhadfogadó-, és 2-4 fiók-hadfogadó székhellyel rendelkezett, ahol az újoncozást végezte. A huszárezredeknek önálló kiegészítési területük nem volt; rendszerint 1-3 sorgyalogezredi hadkerületből nyerték az újoncaikat. Az újonckontingenst tíz évenként az országgyűlés ajánlotta meg, amelyet aztán területre, illetve lakosságszámra nézve egyenletesen elosztottak. Az évtizeden belüli hiányokat toborzással kellett pótolni. A szolgálati idő a sorozottaknál 1830-tól tíz év, míg a toborzottaknál hat év volt. A felső korhatár 36 év volt, alsó korhatár nem létezett. A testmagasságnak minimum 5 lábnak (158 cm) kellett lennie. A toborzott újonc magasságától függően 10-18 forintnyi foglalót, míg a sorozott 3 forintnyi „kézipénzt” kapott. A felruházásról és felszerelésről a cs. kir. ruhabizottmányok, a felfegyverzésről a cs. kir. fegyverraktárak, míg az újoncok szállításáról a sorezredek ún. szállítóházai gondoskodtak. A kiképzésre békeidőben az alakulatoknál került sor.

Ferdinánd király

Az 1848-ban megalakuló első magyar kormánynak sikerült elérnie azt, hogy V. Ferdinánd május 7-i leiratában a magyar hadügyminisztérium alá rendelje az országban állomásozó cs. kir. haderő egységeit és szerveit. Ám már ekkor látszott, hogy a rendelkezésre álló katonai erő nem lesz elegendő a különböző, elsősorban a szerb és a horvát fenyegetések ellen. Ezért Batthyány Lajos gróf, miniszterelnök május 16-án elrendelte egy tízezer főből álló önkéntes sereg felállítását. Noha névleg egy „mozgó önkéntes nemzetőri sereg” létrehozásáról volt szó, az előírások hamar nyilvánvalóvá tették, hogy ez valójában egy reguláris fegyveres erő lesz, amelyet hamarosan „honvédnek” (az osztrák Landwehr szó tükörfordításával) neveztek el. A toborzás a cs. kir. hadfogadók személyzetének igénybevételével május 18-án vette kezdetét a fővárosban, majd a kijelölt vidéki nagyvárosokban is. Az önkéntesek belépéskor 20 forintnyi foglalót kaptak; legalább 5 láb 2 hüvelyk magasnak kellett lenniük (ezt utóbb 1 hüvelykkel csökkentették); és végül 3 évre kellett szolgálatot vállalniuk. Az új honvéd zászlóaljak hat századból álltak, és tervezett létszámuk 1094 fő volt. A tervezett 10 zászlóalj közül az 1., 2., 3., illetve a 10. honvéd zászlóaljak létszáma aránylag gyorsan betelt, ám a többiek esetében ezt nem sikerült elérni. Így például, míg a 3. (szegedi) honvédzászlóalj 1146 fővel vonult a Délvidékre, addig a 9. (kassai) honvédzászlóalj létszáma az odavezényelt debreceni újoncok csatlakozása után is csak 920 fő volt. Összeségében augusztus közepéig nagyjából 9500 fő állt be az első tíz zászlóaljba, amely létszám némileg elmaradt a várakozásoktól. 1848 júniusától Erdélyben is terveztek felállítani négy honvédzászlóaljat; ezekből végül kettő (11-12.) alakult meg.

Batthyány Lajos gróf, miniszterelnök

Mivel közben a Délvidéken kitört a szerb felkelés, a horvát haderő pedig egyre szaporodott a Dráva vonalán, egyértelmű volt, hogy a július 5-én megnyíló népképviseleti országgyűlésnek mielőbb hadseregről kell gondoskodnia az ország védelmére. A Batthyány–kormány addig sem ült tétlenül: a törvényes keretek betartása mellett június 30-tól engedélyezte önkéntes (vagy szabad-) csapatok felállítását, illetve augusztus 13-tól megkezdte az önkéntes mozgó nemzetőrség megszervezését. Ezek azonban csak szükségintézkedések voltak: a probléma végső megoldását mindenki a törvényesen elrendelt újoncozástól várta. Július 11-én Kossuth beszéde után az országgyűlés kétszázezer újoncot, illetve 42 millió hitelt ajánlott meg közfelkiáltással. Hosszas parlamenti vita után végül augusztus 23-án a képviselőház elfogadta a katonaállítási törvényjavaslatot. Ennek alapján a hadsereg létszámát kétszázezer főre kellett emelni. E célból az első negyed (40000 gyalogos és 4300 lovas) újonc kiállítását a szentesítés után azonnal meg kellett kezdeni, míg a második negyed kiállítására fel kellett készülni. Az alsó korhatár 19 év volt, az előírt szolgálati idő 6 év, a helyettes-állítást, vagy a pénzbeli megváltást pedig tiltották. Az újoncok feléből a sorezredek itthon lévő 3. zászlóaljait, illetve a huszárezredek 4. osztályait kellett feltölteni, illetve fel kellett állítani az előbbiek tartalék osztályait, illetve századait. A többi újoncból pedig honvédzászlóaljakat kellett létrehozni. V. Ferdinánd azonban nem szentesítette a törvényjavaslatot.

Honvédtoborzás 

Miután szeptember 11-én a Josip Jellačić cs. kir. altábornagy és horvát bán hadserege átlépte a Drávát, Batthyány miniszterelnök szeptember 13–14-én rendeleti úton életbe léptette a katonaállítást, és megkezdődött a toborzás. A törvényjavaslattól eltérően a toborzottakat kizárólag az új honvédzászlóaljakba szánták. Szeptember 16-án az első negyed 42000 fője alapján megállapították az újoncilletéket a 19-22 éves korcsoportra vonatkozóan, amely 127 lakos után 2 fő lett. A belépőknek 20 forint foglalót adtak; a szolgálati időt 4 évben állapították meg, majd arra az esetre, ha a toborzottakból nem telne ki a megfelelő létszám, elrendelték a sorshúzást (sorozást) is. Szeptember 24-én kinevezték a 16 új honvédzászlóalj tisztikarát, majd 27-én a főtörzskari helyeiket és a hadkiegészítési körzeteiket is. Még szeptember 26-án Batthyány elrendelte, hogy a törvényhatóságok tegyék meg az intézkedéseket a második negyed, további 42500 újonc kiállítására is. Ezzel a katonaállítás lényegében folyamatossá vált; 1849 áprilisáig nagyjából 70000 újonc került a hadsereg kötelékébe.

 Honvédtoborzás

Mivel az újonnan besorozott állomány nagy részéből új alakulatokat hoztak létre, gondoskodni kellett a már meglévő sor-, és huszárezredek, illetve az első tíz honvédzászlóalj kiegészítéséről is. Noha a Hadügyminisztérium már augusztusban felhívást bocsátott ki a sorezredekbe való önkéntes belépésre, illetve az első honvédtoborzás során az előírásoknak nem megfelelő több száz újoncot is ide irányította, ez nem bizonyult elégségesnek. A szeptemberben beinduló katonaállítás már megfelelő mennyiségű emberanyagot biztosított, ám ezeknek a „nyers újoncoknak” közvetlenül a harcoló alakulatokhoz való beosztása nem bizonyult kockázatmentes döntésnek. Ennek kirívó példáját adta a 34. (Porosz herceg) sorgyalogezred 1. zászlóalja, amely az 1848. október 30-án vívott schwechati csatában a pár nappal korábban besorozott újoncok megfutása miatt csúnyán leszerepelt. Ráadásul még október 20-án a honvédcsapatok feletti közvetlen ellenőrzést ellátó Országos Nemzetőrségi Haditanács elrendelte, hogy a gyalogszázadok legénységi állományát 160 főről 200 főre kell emelni; ezt a változtatást pedig a hadsereg november eleji egységesítése folytán a sorezredeknél is bevezették. Így egy honvédzászlóalj előírt tábori létszáma 1334 fő, míg egy sorezredi zászlóaljé 1416 fő lett. Ez a létszámbeli különbség egészen a sorezredek 1849. június végi felszámolásáig, és honvédzászlóaljjá alakításáig fenn is maradt. Ugyanakkor a huszár- és egyéb lovas századok létszáma 182 főben lett megállapítva.

A kiegészítést és a kiképzést a hadvezetés először a régi módon próbálta megoldani; így október végén elrendelték a sorgyalogezredek tartalék osztályainak, illetve a huszárezredek tartalék századainak a felállítását. Ezeknél meg is kezdődött a munka, ám súlyos hiányosságnak számított, hogy a honvédzászlóaljaknak, illetve az újonnan szervezett honvéd huszárezredeknek nem volt ilyen egységük, és ez a már a harctéren tevékenykedő egységek felmorzsolódásával fenyegetett. Ezt előbb a november elején létrehozott hadmegyék felállításával igyekezett megoldani a hadvezetés. Ez a 8 kerület felelt az adott területen az újoncozásért, illetve felállítandó honvédalakulatok feltöltéséért és kiképzéséért. Aztán november 11–13. között olyan döntés született, hogy a fővárosban felállított 13. és 49. honvédzászlóaljak „leadják” a meglévő állományukat a többi egység feltöltésére, majd tartalék és kiképző zászlóaljakká alakulnak át. Ennek értelmében a fenti alakulatoknak csak a tiszti és altiszti kereteik voltak állandóak, a kapott újoncokat felszerelték, majd megfelelő alaki és lőkiképzés után a már harcban álló csapatok feltöltésére fordították. A szükséges embermennyiséget a létszámfölötti újoncokat a fővárosba rendelő november 1-i parancs biztosította.

Honvédtoborzás

Végül a hadsereg egységesítése jegyében november 25-én elrendelték a sorgyalogezredek tartalék osztályainak feloszlatását. Ezek állományának egy része beolvadt az anyaezredekbe, míg a többiből önálló századokat szerveztek, amelyeket rendszerint a hadkiegészítési kerületükben kialakult válságos helyzetek miatt be is vetettek a harctéren. Ezek utóbb végül rendszerint egy–egy honvédzászlóaljba olvadtak be. Így a gyalogság alakulatainak megfelelő kiképzettséggel rendelkező újoncokkal való ellátása teljes egészében az említett zászlóaljakra hárult. A két zászlóalj közül a 49.-kel kapcsolatban rendelkezünk részletes adatokkal: ezek szerint az alakulat 1848. november közepe, illetve december vége között nagyjából 4000 főt képzett ki, szerelt fel, és adott át más alakulatoknak. Elsősorban a gyalogság részére képeztek ki újoncokat, de például november folyamán a 3. (Ferdinánd) és a 8. (Coburg) huszárezred számára is átadtak 400-400 főt. A 13. honvédzászlóalj tevékenysége hasonló nagyságrendű lehetett. Persze, az említett két alakulatnál végzett kiképző munka sem pótolhatta a harctéri tapasztalatokat: erre példa az ekkor feltöltött 2. (Sándor) sorgyalogezred 2. zászlóalja, amelynek a kiképzett és felszerelt, de puskaport addig még nem szagolt újoncai 1849. január 22-én Hodrusbányánál aránylag gyorsan összezavarodtak és megfutottak, magukkal rántva az „öregbakákat” is.

Miután a cs. kir. hadsereg téli offenzívája miatt a magyar hadvezetés a főváros feladására kényszerült, a fenti két zászlóalj beszüntette addigi tevékenységét, és „normál” honvédzászlóaljként besorolt a honvédseregbe. Ezzel a honvédgyalogság képzett újoncokkal való központi ellátása megszűnt; szerepét ideiglenesen az egyes alakulatok „tartalék csapata” vagy „tartalék százada” vette át. Ezek többnyire úgy jöttek létre „ad hoc” módon, hogy az egyes zászlóaljak feltöltésére szánt újoncok átvételére az adott egységtől egy tisztekből és altisztekből álló csoport érkezett, akik az újoncokból századot formáltak, és az alakulathoz való bevonulásig igyekeztek kiképezni őket. Rendszerint ide kerültek az adott zászlóalj sebesülésből és betegségből felépülő katonái is. Ezzel azonban csak részleges sikert lehetett elérni: az újoncok teljes betanítására és felfegyverzésére végül csak az alakulatoknál került sor, ami optimális megoldásnak aligha volt tekinthető. Amennyiben pedig egy ilyen „tartalék század” törzsalakulata megszűnt, az egységet egy másik zászlóaljba osztották be. Így járt a 7. honvédzászlóalj Komáromban rekedt „tartalék csapata” is, amelyet a zászlóalj 1849. február 2-i lipótvári fogságba esése miatt végül a 15. honvédzászlóaljba olvasztottak be.

Komárom látképe

A huszárság újoncokkal való feltöltése igazi „sikertörténet”, amely elsősorban a november elején lovassági felügyelővé kinevezett Répásy Mihály vezérőrnagy érdeme. Az utóbb a HM újoncozási és pótlovazási osztályának vezetőjévé is kinevezett tábornok 1848. november elején 2500 újoncnak a lovassághoz való besorozására készített tervet, majd erre alapozva november közepétől az addig felállított tartalék századokat 400 fős tartalék osztályokká bővítette. A 11. (Székely) huszárezredet leszámítva minden régi huszárezred rendelkezett egy ilyen, tapasztalt kiképzőtisztekkel ellátott osztállyal, amelyek az ország belső területein helyezkedtek el. Ezekbe válogatott legénység került; a Répásy által kinevezett szakembereknek pedig a pótlovazás és a lófelszerelés terén is sikerült kiemelkedő eredményeket elérniük. Ennek köszönhetően a harcban álló huszárezredek egy része már 1848 folyamán kapott pótlást; például a 9. (Miklós) huszárezred 1848. december végéig megközelítőleg 200 főt.

Szabadcsapati lovasság

Az 1848. december végi visszavonulás miatt ugyan a tartalék osztályok többségét a Tiszántúlra kellett áttelepíteni, de működésük szinte folyamatos volt. Általában a már működő ezredeket látták el pótlással, de az is előfordult, hogy önálló szárny vagy szakasz erejű lovas osztagokat küldtek a válságos helyzetekben lévő alakulatok segítségére. Így például a harcedzett lovassággal alig rendelkező felső–tiszai hadtest megerősítésére a 3. (Ferdinánd), illetve a 6. (Württemberg) huszárezredek tartalék osztályaiból egy–egy fél század lett kiindítva 1848 végén. Utóbbi egységek 1849. március folyamán aztán beolvadtak anyaezredeikbe.

Mivel 1848 őszén az önkéntes és szabadcsapatok lovasságaiból megalakuló új (13–18.) huszárezredeknek csak néhány százada került ki a harctérre, ezért számukra tartalék osztályokat nem szerveztek. Ez az idő 1849 tavaszán jött el, amikor az új huszárezredek többségénél már felállították az összes századot, és számukra is utánpótlásról kellett gondoskodni. Répásy minden osztálynál nagy figyelmet fordított a huszárok megfelelő felszerelésére és kiképzésére, de a harctéri tapasztalatokat csak a csatatéren lehetett megszerezni. Így például az 1849. április 5-i hatvani lovassági összecsapásban a vereséget szenvedő 9. (Miklós) huszárezredi századok kb. 80 főnyi vesztesége csaknem teljesen az alig pár napja beérkező újoncokból került ki. Ennek ellenére ezek döntő többsége általában jól bevált a szolgálatban.

A honvéd tüzérség felállítása egészen nagy erőfeszítéseket követelt meg, hiszen a cs. kir. hadsereg tüzérségének nem volt olyan ezrede, amely a Magyar Királyság területéről nyerte volna korábban a kiegészítését. Az 1848-ban már több mint harminc éve Magyarországon állomásozó cs. kir. 5. (Bervaldo) tüzérezred katonái között azonban számos magyarországi születésű tiszt és altiszt szolgált. Rájuk alapozva vált lehetővé, hogy a felállított első tíz honvédzászlóalj mellé egy lovasüteget is szervezzenek. A kiképzést vezető Psotta Mór százados és tisztjei az önkéntesekből igyekeztek az értelmiségieket kiválogatni, így a kiképzés a pesti Újépületben a vártnál gyorsabban folyt. Ebből az állományból jött létre az a keret, amelyre alapozva aztán szeptembertől megkezdődhetett a honvéd tüzérség tömeges felállítása. Az alapütegnek számító nyolclöveges hatfontos honvéd gyalogüteg az előírások szerint 167 főből és 104 lóból állt. A folyamatosan érkező újoncokból gyors kiképzés után összeállították egy–egy üteget, és azonnal indították is a harctérre. Mivel a tüzérek és szekerészek a harctéren rendszerint nem voltak annyira közvetlen veszélynek kitéve, mint a gyalogos- és lovas egységek, ezért kiegészítésüket rendszerint más alakulatokból való átvezénylésekkel meg lehetett oldani az adott seregnél. Amennyiben pedig egy üteg súlyos személyi és anyagi veszteségeket szenvedett a harcban, akkor inkább felszámolták, és a túlélőket más ütegekhez osztották be. Ennek ellenére a cs. kir. 5. tüzérezred megmaradt századait tartalékként alkalmazták Pesten, majd Nagyváradon; felhasználva kereteiket az újoncok kiképzésére.

Honvédtüzérek

1849. április második felében újra előtérbe került a honvéd haderő kiegészítése. Noha a tavaszi hadjárat során majdnem az egész ország területét sikerült felszabadítani, a hadsereg egységei jelentős veszteségeket szenvedtek el: a gyalogzászlóaljak létszáma 6-700 főre, a lovasszázadoké átlag 100 főre, vagy az alá csökkent. Mindezt Görgei Artúr, a magyar fősereg vezére közölte is Kossuth Lajos kormányzó–elnökkel, akinek a javaslatára április 24-én a képviselőház ötvenezer újoncot szavazott meg; Erdélynek még külön 12000 főt kellett kiállítania. Előbbiből húszezer főt szántak a hadsereg kiegészítésére, míg harmincezer főből új alakulatokat akartak szervezni, és felállítani egy tartalék hadtestet tizenkét új zászlóaljból. Ezzel a hadvezetés nem igazán értett egyet, mivel inkább a megfogyatkozott, de harcedzett egységek feltöltését tartotta sürgősebbnek. Mindenesetre a helyhatóságok április 29-én utasítást kaptak, hogy állítsák ki a korábbi elmaradásaikat, illetve az új kvóta alapján előírt újoncmennyiséget is. A foglaló továbbra is 20 forint volt, a szolgálati idő viszont 7 év, míg az alsó korhatár 18 év, a magassági előírás 5 láb.

Az újoncállítás május közepétől indult meg tömegesen, de csak június közepén, az orosz intervenció bekövetkezése után gyorsult fel. Ennek az oka alighanem egyrészt az addigi harctéri sikerek hatásában, másrészt a háborús kifáradásban gyökerezett. Az egyre súlyosabbá váló helyzet miatt Kossuth július 14-én egy újabb, harmincezer fős tartalék sereg felállítását hirdette meg önkéntesekből, de ezt már nem sikerült létrehozni. A becslések szerint az április végétől a szabadságharc leveréséig tartó időszakban nagyjából 50-60000 fő került a honvédsereg kötelékébe, amelynek az összlétszáma így elérte a 170000 főt. Sikerült felállítani a fent említett tizenkét zászlóaljat; sőt, még újabbakat is, de felszerelni azokat már csak kevéssé sikerült. Közben a harcoló csapatok feltöltése is akadozott: általában még a létszámcsökkenést sem sikerült teljesen megakadályozni.

Ami a kiképzést illeti, Répásy tábornok a lovasságnál bevált módszert bevezette a gyalogságnál is, és 1849. május elején nyolc (később még egy) újonctelepet hozott létre, egy-egy törzstiszt parancsnoksága alatt; 10 tiszt, 2 orvos és számos altiszt beosztottal. Az újonctelepek az ország belső területein helyezkedtek el; 5-6 vármegye tartozott hozzájuk. Az innen kiállított újoncokat a telepen képezték ki, szerelték fel, és vagy a feltöltendő alakulatokhoz, vagy pedig a felállítandó új egységekhez küldték őket. Az időhiány, a felszerelési és fegyverzeti problémák, a gyakorlati kiképzést akadályozó kevés lőszer miatt az újonctelepek minden igyekezetük ellenére általában nem igazán tudták betölteni feladatukat, és az ellenséges hadseregek közeledése esetén rendszerint az utolsó kiképzett állománnyal honvédzászlóaljjá alakultak, és csatlakoztak a visszavonuló honvédcsapatokhoz.

A lovasság tartalék osztályai jó teljesítményt nyújtottak, mivel 1849 nyarára a külföldön állomásozó 5. (Radetzky) és 7. (Reuss–Köstritz) huszárezredek kivételével az összes magyarországi ezredet sikerült teljesen felállítani; noha a 18. (Attila) huszárezred utolsó négy századát már egyáltalán nem sikerült felfegyverezni. A Répásy irányította kiképzést dicséri, hogy amikor 1849. július 20-án Turánál a cári orosz lovasság összecsapott a tiszai magyar hadsereg csak újonnan felállított századokból álló lovashadosztályával, azok jól helytálltak; sőt, az oroszok azt hitték, csupa „öreg huszárral” harcoltak. A közeledő ellenséges hadseregek miatt rendszerint a tartalék osztályokat utolsó állományukkal együtt önálló századdá szervezték, és bevetették a harctéren.

A magyar hadsereg – ahogy külföldön elképzelték

Ami a tüzérséget illeti, a képzett tüzérállomány növelése érdekében a HM már 1849. március közepén elrendelte egy tüzértartalék felállítását Nagyváradon, ahová minden zászlóaljtól nyolc fő önkéntest kellett küldeni. A kiképzés színvonalának emelésére és gyakorlati oldalának erősítésére Lukács Dénes ezredes, a honvéd tüzérség igazgatója áprilisban javasolta egy tüzéraltiszti iskola, illetve egy állandó tüzértartalék (kiképző) század létrehozását, ám ezek felállítására végül nem maradt elég idő.

Összefoglalva megállapítható, hogy 1848–1849-ben Magyarországon sikerült egy aránylag a kor színvonalán álló tömeghadsereget létrehozni, amely ütőképesnek is bizonyult. A hadkiegészítési rendszer azonban vegyes eredményeket mutat: az alakulatok rendszerint csak a felállításuk idején érték el az előírásos feltöltöttségüket; utána már az is jó eredménynek számított, hogy ha egy gyalogzászlóaljat 8-900 főnyi, egy lovasszázadot 100-120 főnyi, míg egy tüzérüteget 100 főnyi, a harcképességhez épp elegendő létszámon sikerült tartani. Azonban a huszárok és a tüzérek képzettségi szintje általában mindvégig jónak, míg a gyalogságé többnyire megfelelőnek számított. Az adott viszonyok között ez is igencsak szép teljesítmény volt.

 Kemény Krisztián

A képek Hermann Róbert magángyűjteményéből származnak