A TÁRNOKVÖLGYI CSATA ÉS ATTILA SÍRJA
A szövevényes történet szálai a Krisztus utáni negyedik-ötödik század fordulójára vezetnek el bennünket, amikor a hunok a mai Dunántúlon szembe találkoztak a rómaiakkal. Ennek részleteiről, az esetleges harci eseményekről a korabeli történeti források hallgatnak, ám egy Tárnokvölgynél a hunok és rómaiak között megvívott csata Kézai Simon 1280-as években írott krónikájának lapjain bevonult a magyar történelembe. Ha figyelembe vesszük, hogy a 14. században a híres német dalnok, Heinrich von Mügeln is lefordítja a történetet német nyelvű magyar történetébe, nyugodtan mondhatjuk, hogy Tárnokvölgy neve belépett a világtörténelembe. Persze rögtön felmerül a kétely, hogy a Tárnoknak is nevet adó királynéi szolgáltató népek milyen történeti hagyományt őrizhettek meg az emlékezetükben a 13. század második felére? Abban nincsen vita, hogy a hagyományt helyi eredetűnek kell gondolnunk. A krónika szerzője, Kézai Simon is a környékről származhatott, s egyébként is, a 13. század közepén az évtizedeken át zajló ún. tárnokvölgyi perben a helység és lakói országos ismertségre tettek szert: nem véletlen, hogy a per irataiban a krónikával azonos módon fordul elő Tárnokvölgy neve.
A legnagyobb összecsapás a hunok és a rómaiak között: a catalaunumi csata
A csatának a krónikában leírt eseménysora így foglalható össze: a hunok Óbudánál (a legendás Sicambria városánál) átkelnek a Dunán, majd Tárnokvölgynél ütközetbe bocsátkozva a rómaiakkal, súlyos vereséget szenvednek. A hunok nem hagyják annyiban, s amint megtudják, hogy a győztesek elvonulnak a mai Ausztria irányába, a nyomukba erednek, és egy újabb nagy ütközetben Zieselmauernél legyőzik őket. Most következik a monda szempontjából a legérdekesebb részlet: mind a két csatában, a hunok számára vesztesben és a győztesben egyaránt, a hunok komoly vérveszteséget szenvednek és számos vezérük meghal. Amint a 13. századi krónikás megörökítette: „Társaik holttesteit, már akikét föllelhették, s Keve kapitányt is az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta (értsd hun) szokásoknak megfelelően elhantolták. Annak a vidéknek ezt a részét ettől kezdve Keveházának/Keveaszónak hívták.”
Valós vagy hamis a hagyomány? – tehetjük fel a provokatív kérdést. Az ilyen kérdésfelevésnek már önmagában sincsen létjogosultsága, mivel a történeti hagyományok a maguk természete szerint gazdagodnak, csiszolódnak az évszázadok során, s nem is lehet tőlük egy évkönyvszerű bejegyzés hitelességét számon kérni. Meggondolandó, hogy Kézai Simon krónikájának vonatkozó fejezetében a személyek mind kitaláltak, legalábbis más forrásokban nem találjuk említésüket. Valósak azonban a helynevek, úgy a magyarországiak, miként a római romokkal mindmáig rendelkező ausztriaiak (Tulln, Zeiselmauer). Logikus a következtetés, hogy a történet a helynevekhez kapcsolódóan hagyományozódott az évszázadok során, s a szereplők időközben kapták, „kölcsönözték” a nevüket irodalmi forrásokból, vagy éppen a Pannoniában talált római kori kőfeliratokból. Valójában igen meggyőző a régészek véleménye, miszerint az események lokalizálásánál Anonymus után Kézaira is a Dunától nyugatra található, akkor még tekintélyes magasságban álló római romok gyakoroltak döntő hatást. A római kori Pannonia térképére pillantva azt látjuk, hogy a romvárosok és a limes erődítményeinek maradványai koncentráltan maradtak meg abban a térségben, ahová Kézai a hun–római harcok eseményeit helyezte. Aquincum-Százhalombatta-Környe-Szőny (utóbbit név szerint is említi krónikában) térségének romjai nagy hatással lehettek az itt élők nemzedékeire, nyilván ezeket próbálták magyarázni és történetekbe szőve saját történelmükhöz kapcsolni.
Gyanakodhatunk – miként a történészek sora tette már –, hogy az egészet nem az egyébként remek írói készséggel megáldott krónikás, Kézai Simon találta-e ki? Ennek halvány lehetőségével számolhatunk, hiszen a Zeiselmauernél lezajlott második, győztes ütközet is csak Kézainál olvasható. Zieselmauer nemcsak arról nevezetes, hogy szerepel az 1200 körüli Nibelung-énekben, hanem arról is, hogy a térség egyik legnagyobb kiterjedésű katonai táborának a maradványait őrizte meg, amelyek ott mind a mai napig meg is tekinthetők. A közeli Nitzingben egy talán eredeti helyén megmaradt mérföldkövet találunk, ami a tárnoki kőoszlop értelmezéséhez is fontos párhuzam lehet.
Római mérföldkő, Nitzing
A helyszínek funkciója a hitelesítés lehetett: a német Attila-mondakörben, a Nibelung-énekben szereplő és még ma is imponáló római romokkal rendelkező helységek (Tulln, Zieselmauer) már puszta megemlítésükkel is igazolhatták a Tárnokvölgynél leírtakat. Annál érdekesebb, hogy a 991-ben elhunyt, szentéletűként tisztelt passaui püspök, Pilgrim (971–991) oklevélhamisítványai között, 823-ra datálva, olvashatunk arról, hogy a Zieselmauerben álló erődítmény (castellum) a „hunok földjén” („in terra Hunorum”) található. Ez az oklevél rendelkezésére állhatott a Nibelung-ének 1200 körüli megalkotójának, ami szintén ezen a vidéken született meg.
Az még érdekesebb, hogy 1091-ben az itteni, nyilván római kövekből épített püspöki palotában (Passauer hof) halt meg a szentéletű passaui püspök, Altmann (1065–1091), akinek így nyilván tudomása volt a helyi hun hagyományról. Márpedig az 1064–1065-ös nagy szentföldi zarándoklat során Altmann maga is keresztülutazott Magyarországon.
Zieselmauer, római romokra épült középkori torony
Figyelembe kell azonban vennünk Kézai önkényes fantáziálásának egy súlyosan ellentmondó körülményt is. Jelesül azt, hogy egy magyar történetíró a magyarok első, értelemszerűen „dicsőséges” honfoglalását (ő már azonosította a hunokat a magyarokkal) miért kezdené egy katasztrofális hun (magyar) vereséggel, sőt még a győztes ütközetben is miért hullanának számolatlanul a derék hun (a felfogásban előmagyar) vitézek és vezérek? A válasz csak egyféle lehet: azért, mert az általa hallott helyi hagyományban is így szerepelt, s a megrögzült hagyomány tekintélyével nem mert szembeszállni. Jó okkal tételezzük fel, hogy Magyarországon a 13. századra már kialakult egy hun–magyar hagyomány, amely az ország jó részén már bizonyosan elterjedt. Ennek eredetét mindmáig keresik és vitatják a kutatók. Annyi biztosnak tűnik, hogy legkésőbb a 11. század közepétől a németföldi Attila-hagyomány ismertté vált a magyarok előtt is, és mód nyílt annak az esetleges hazai mondákkal való fokozatos keveredésére és összeolvadására.
A másik árulkodó nyom a vezérek eltemetésére vonatkozik: úgy írja le a sírhelyüket, mintha csakugyan létezne egy, a későbbi (székes)fehérvárihoz hasonló uralkodói sírkert. Egyfelől nagy valószínűséggel egy Keve nevű földrajzi névből született meg Keve vezér, akinek a hely közelében kellett életét veszítenie. Másfelől Kézai Simon és kortársai tudtak egy a földből kimagasló – talán latin feliratos – kőoszlopról/kőszoborról, ahová híres hun vezéreket temettek el. A „kőszobor” melletti országút nyomvonalát illetően bizonytalanságban vagyunk, de nyilván a Pécs/Sophiane – Szombathely/Savaria – Gorsium – Aquincum közötti útról van szó.
A „kőszobor”-ra és egyúttal a mondaképződés magját jelentő domborzati „tárgyra” vonatkozóan két elmélet is született. A hagyományos nézet szerint ez a római kori feliratos, ún. baracskai Jupiter oltárkővel lehetne azonos. A másik, általunk sokkal meggyőzőbbnek tűnő elmélet (Kiss Péter) szerint Kézai leírása egy római mérföldkőre vonatkozhat. A híres evangélikus tudós, Bél Mátyás ugyanis egy Tárnoktól nyugatra, Tordas határában előkerült mérföldkövet még látott az 1730-as években, – vélhetően – eredeti helyén felállítva. Kiss Péter eredményei szerint az oszlopok magassága a császárkorban 1,8 és 3 méter között változik, amelyből felállítva 50–80 cm-t a földbe süllyesztettek, így a látható magasságuk 1,3–2,2 méter között volt. A vizsgált közel 300 pannóniai mérföldkövön a legtöbb esetben olvasható császárnév, így a Kézai krónikája szerint a tárnokvölgyi csatában is szereplő Macrinusé is, aki Caracallát követően lett egy rövid időre császár 217–218-ban.
Kérdés marad persze, hogy miért volt szükség a hunok ily nagy számban való eltemetésére, és egy mérföldkő elég magyarázatot kínál-e erre? Könnyen lehet, hogy a környéken még további római kori temetők, sírok voltak, amelyek ösztönzőleg hathattak a mondaképződésre. A szakirodalom mindenesetre tud egy tárnoki, késő római temetőből előkerült veterán katona sírkövéről. Ennek mérete azonban elmaradhatott a mérföldkövekétől, vagy az igazán kiemelkedő sírkövekétől. A szlovéniai pettaui (Ptuj), a középkorban is folyamatosan másodlagos használatban maradt, ún. Orpheus-sírkő a maga 5 méteres magasságával az egész térségben páratlan és jól érzékelteti a korabeli nézőkre gyakorolt hatást.
Ptuj, Slovenski trg, az ún. Orpheus síremlék
Kézai leírásában – egyébként szöges ellentétben a későbbi német és magyarföldi hagyománnyal – magát Attilát is ide, a hun fejedelmi sírkertbe temették, ami érdekes módon hidegen hagyta az Attila sírját mindmáig nyughatatlanul kereső hazai és külföldi kutatókat.
Az írott történelemben valójában nem tudunk a hunoknak a 4. század vége és Attila 453. évi halála között a Kárpát-medencében lezajlott csatájáról. Persze feltehető, hogy a Kézai Simon által megörökített csatákban esetleg későbbi véres hadjáratok emlékezete csillant meg, ötvöződött egybe. A kiváló kutatók, Sebestyén László és Makkay János az avar–frank háborúk (791, 795–796) emlékezetét próbálják kiolvasni ezekből a krónikás fejezetekből, a Révay Nagylexikon ellentmondás nem tűrően a frankok 796-os támadására utal, nem túl meggyőzően. Nem biztos, hogy valaha is egy konkrét eseményhez tudnánk kötni a krónikában leírtakat. A mondában és a hagyományban az a szép, hogy teret enged a képzeletnek.
Tulln, Attila-emlékmű, 2005 (Szobrász: Mihail Nogin)
Az osztrákok nem származtatják magukat a hunoktól, de Tullban, Attila és Krimhild fiktív találkozásának helyén egy hatalmas szoborcsoportot emeltek 2005-ben. Ha a bánhidai csata emlékét mindmáig hirdetheti egy turulszobor, akkor a tárnokvölgyi csata is megérdemelne egy emlékhelyet.
Veszprémy László
Képek
A legnagyobb összecsapás a hunok és a rómaiak között: a catalaunumi csata
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/51/Battle_of_the_Catalaunian_plains.jpg
Római mérföldkő, Nitzing
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:R%C3%B6mischer_Meilenstein_(Nitzing)_01.jpg
Zieselmauer, római romokra épült középkori torony
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Zeiselmauer_-_K%C3%B6rnerkasten2.JPG
Ptuj, Slovenski trg, ún. Orpheus síremlék
https://discoverptuj.eu/orfejev-spomenik-na-ptuju/
Tulln, Attila emlékmű, 2005. Szobrász: Mihail Nogin.
https://snowplough2021.eu/winter-service-talks/