Tizennyolc éves ifjú voltam, amikor az ország Bartók Béla születésének 100. évfordulójára emlékezett. Ahogy ilyenkor lenni szokott, egymás után jelentek meg a hírlapi és folyóiratcikkek, kortársi visszaemlékezések a jeles zeneszerzőről, s alig volt olyan egykorú kortárs, aki meg ne osztotta volna ilyen-olyan súlyú emlékeit az egyik legismertebb magyar komponistáról. Ez ihlette Sinkó Péter humorista rövidke, de igen szellemes kabarétréfáját: „Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával”, amelyet Agárdi Gábor adott elő az akkor még létező Rádiókabaréban.

Azok a történészek, akik bármely korszak emlékirat-irodalmát forgatják, gyakran szembesülnek azzal, hogy a memoárírók olyan eseményekről adnak meghökkentő pontosságú(nak tűnő) leírást, amelyeknél ott sem voltak, vagy ha ott is voltak, nem játszottak bennük olyan súlyú szerepet, amilyet évek vagy évtizedek múltán tulajdonítottak maguknak.

1 Komárom erődje 1849-ben

Vannak közöttük első pillantástól érzékelhetően megrögzött hazudozók, Münchhausen bárókba ojtott Háry Jánosok, akiknek a munkáit alternatív valóságként olvashatjuk. Akadnak olyanok is, akiknél minden bekezdést, vagy időnként minden mondatot patikamérlegre kell tenni annak érdekében, hogy megállapíthassuk, van-e egyáltalán valamilyen igazságmagva a szerző elbeszélésnek, vagy csupán a nyomdai ívek szaporítása motiválta emlékei megírásánál? Esetleg csak tréfálkozni akart az utókorral, vagy minden áron rosszat akart mondani mindazokra, akikkel annak idején egy eseménysor résztvevője volt?

A sorsfordító nagy események és eseménysorok résztvevői általában nagy számban írják meg emlékeiket (már amennyiben túlélték a sorsfordítást), s a statisztikai törvényszerűségek alapján e nagyszámú memoár között aránylag szintén nagy számban akadnak olyanok, amelyekre a fenti megállapítások (is) vonatkoznak.

Joggal gondolhatnánk, hogy ez az attitűd elsősorban azokra jellemző, akik nem játszottak elég fontos szerepet az események alakításában, s utólag próbálnak meg nagyobb jelentőséget tulajdonítani a maguk tevékenységének. Ám valójában nincs ilyen összefüggés: 1848–1849 történeténél is találkozunk becsületes, csak a ténylegesen átélt élményeikről beszámoló közvitézekkel vagy alacsonyabb rangú tisztekkel, s a mások érdemeit a magukénak tulajdonító magas rangú katonákkal vagy a politikai elit soraiba tartozó személyekkel; tehát olyanokkal, akik amúgy is elegendő babért gyűjtöttek homlokukra, mégis igényt tartanak mások koszorúinak egy-egy levelecskéjére is.

2 Klapka György arcképe

Ez utóbbiak közé tartozik a 200 évvel ezelőtt született Klapka György honvéd vezérőrnagy, aki 1849. július 12. után a komáromi hadsereg és erődítmény parancsnokaként hónapokig eredményesen védte az erődöt a cs. kir. csapatok ellen, s 1849. szeptember 27-én elérte, hogy a várőrség valamennyi tagja amnesztiát kapjon, s szabadon hagyhassa el az erődöt. Nem véletlenül emlegetik őt Komárom hőseként. Az erődítmény védelmével európai hírnévre tett szert, de tevékenységét a tengerentúlon is jól ismerték: egyes adatok szerint az amerikai polgárháborúban az unionista hadsereg lehetséges fővezéreként is szóba került.

Klapka maga is mindent megtett e hírnév ápolásáért és éltetéséért. Komárom feladását követően emigrációba menvén, már 1850-ben megjelentette előbb angolul Londonban, majd németül Lipcsében az 1849 áprilisa és októbere közötti tevékenységét áttekintő emlékiratát, amelynek Stockholmban még svéd kiadása is napvilágot látott. 1851-ben Czetz Jánossal, a szabadságharc legfiatalabb honvédtábornokával közösen megírták a magyar forradalom és szabadságharc 1849 májusáig terjedő történetét két kötetben. A három kötetet 1861-ben Lipcsében közös kiadásban, „Memoiren von Georg Klapka” címmel ismét kiadták.

3-4 Klapka két emlékirata, a „Memoiren” és a „Nationalkrieg”

1881-ben Klapka egy hosszabb cikksorozatot írt a Kossuth–Görgei-viszonyról, szintén több magánjellegű emlék közbeszövésével, s emellett számos rövidebb visszaemlékező írást tett közzé. 1886-ban magyar és német kiadásban jelent meg emlékezéseinek legrészletesebb változata, az „Emlékeimből”, amelyben már nemcsak 1848–49-es pályafutásáról, hanem családjáról, gyermek- és fiatalkoráról, valamint a krími háború végéig terjedő emigrációs tevékenységéről is írt.

Klapka 1820. április 6-án született Temesváron. Családja morva eredetű volt, s egyik őse állítólag ott volt az 1620-as fehérhegyi csatában, amely a független cseh állam bukását jelentette. Klapka nagyapja a 18. század végén települt át a morvaországi Znaimból a Bánságba. Klapka György születésekor édesapja, József, Temesvár polgármestere (egyben a cs. kir. titkosrendőrség egyik magyarországi informátora) volt.

Az ifjú Klapka iskoláit Kecskeméten és Szegeden végezte, de szíve a katonai pályára vonzotta. Addig könyörgött apjának, amíg az beleegyezett, hogy a karánsebesi katonai iskolába léphessen. 1838-ban hadapródként került a császári-királyi 5. tüzérezredhez, ahol alapos tüzérségi és műszaki képzésben részesült. 1842-ben Temes megye ajánlatára a Magyar Királyi Nemesi Testőrséghez került Bécsbe. E testőrség tagjai igen alapos elméleti és gyakorlati kiképzést kaptak a hadtudomány legkülönbözőbb ágaiban. Klapka tanárai között ott találjuk Török Ignácot, a későbbi aradi vértanút is, Répásy Mihályt, a honvéd lovasság szervezőjét, testőrtársai között pedig tucatnyi későbbi neves negyvennyolcas tiszt nevével találkozhatunk.

1847-ben elhagyta a hadsereget, s egy keleti utazás tervével foglalkozott. Így érte őt az 1848-as év: „...azt súgta nekem valami belső hang, hogy hagyjak fel indiai utammal, hogy működési tért saját hazámban keressek, ahol nemsokára minden egyes honfi erejére szükség leend.”

1848. március végén Pestre utazott, május közepén pedig jelentkezett az alakuló honvédségbe. Még mielőtt azonban századosi kinevezését kézhez vehette volna, Batthyány Lajos miniszterelnök Gál Sándorral és Hajnik Károllyal együtt Erdélybe küldte őt. A három kiküldött feladata az volt, hogy még Erdély és Magyarország uniójának szentesítése előtt igyekezzenek rábírni a székelyeket, hogy siessenek a veszélyeztetett dél-magyarországi vidékek védelmére. A küldetés során Klapka társainál több ügyességet és diplomáciai érzéket tanúsított.

5 Batthyány Lajos gróf

Visszatérése után megkapta kinevezését a 6., Veszprémben szerveződő honvédzászlóaljhoz. Július végén alakulatával a Délvidékre vezényelték, s augusztus 19-én és szeptember 21-én részt vett Szenttamás két sikertelen ostromában. Közben áthelyezték a délvidéki haderő táborkarához (vezérkarához).

Közben szeptember 11-én Josip Jellačić horvát bán, cs. kir. altábornagy közel 50 000 főnyi sereg élén átlépte a Drávát, s megindította csapatait Budapest felé. Ezzel egy időben lemondott a Batthyány-kormány, de az ügyeket az István nádor által a kormányalakítással ismét megbízott Batthyány Lajos vitte tovább. Batthyány feladata igen sokrétű volt; minél előbb hadsereget kellett szembeállítania Jellačić előretörő csapataival szemben, biztosítania kellett a hadkiegészítés folyamatosságát, s lehetőleg magyar kézen kellett tartania a legfontosabb erődöket.

Ez utóbbiak közül különösen fontos volt a Duna mindkét partján uralkodó komáromi erőd biztosítása. Az erőd parancsnoka, Friedrich Wilhelm Mertz cs. kir. altábornagy nemigen tudott eligazodni a Jellačić betörése után előállott helyzetben, de nem volt idegen tőle az a gondolat, hogy az erődbe minél nagyobb számú, nem magyarországi kiegészítésű cs. kir. alakulatot vonultasson be. Batthyány miniszterelnök tudta, hogy Komárom birtoka létfontosságú, s ezért intézkedett arról, hogy a várban található idegen ajkú katonaságot távolítsák el onnan, s helyét magyar nemzetőrségi és sorezredi alakulatok foglalják el.

Mertz szeptember 15-én megkísérelte a várba „becsempészni” a miniszterelnök által Pestről Győrbe küldött, galíciai kiegészítésű 12. (Vilmos) gyalogezred 2. zászlóalját, de a komáromi hatóságok ébersége megakadályozta ezt az akciót. Ugyanezen a napon – Mertz akciójáról még mit sem tudva – Batthyány intézkedett egy újabb nemzetőrzászlóalj Komáromba vezényléséről, s egyben felhívta a Komáromban található magyar önkéntesek parancsnokát, Majthényi István alezredest arra, legyen figyelemmel Mertz minden lépésére, „nehogy valamely ellenséges eset adja magát ellenünk elő, mely esetben Önt a legszigorúbb rendszabályokhoz nyúlásra (ti. Mertz elmozdítására – H. R.) is felhatalmazom”. Szintén ezen a napon nevezte ki a miniszterelnök Komárom megye kormánybiztosává Halasy Ede első alispánt. Mind Majthényi, mind Halasy rászolgált a bizalomra, többek között az ő erélyes fellépésük miatt állt el Mertz a Vilmos-zászlóalj Komárom várába történő bebocsátásának szándékától.

Szeptember 16-án Batthyány felelősségre vonta Mertzet előző napi akciója miatt. Másnap Komáromban tűz ütött ki. A városban általános volt a szóbeszéd, hogy bosszúból Mertz gyújtatta fel a várost; Pestre pedig már abban a formában érkezett a hír, hogy „Mertz egy bombát vetett a városba”. Ez az eset adott alkalmat Tóth Lőrinc képviselőnek ara, hogy a képviselőház szeptember 21-i ülésében felhívja figyelmet Komárom biztosításának szükségességére.

6 A leégett Komárom

Batthyánynak azonban nemigen volt szüksége ilyen biztatásra. Szeptember 20-án Hrabovszky János altábornagy, budai főhadparancsnok útján felszólította Mertzet és a komáromi cs. kir. tiszteket, nyilatkozzanak, hajlandók-e „az ország alkotmányának védelmére bárki ellen, nevezetesen Jellačić bán seregei ellen is harcolni, vagy nem”. Mertz szeptember 21-én összehívta a tisztikart, kihirdette a rendeletet, s 48 órai gondolkodási időt adott mindenkinek. Ő maga azonban már veszve látta a játszmát, hiszen szeptember 16-án „egészsége helyreállítása céljából” betegszabadságot kért a budai főhadparancsnokságtól. Ezt aztán szeptember 22-én meg is kapta.

Közben lassan ugyan, de egymás után érkeztek a magyar alakulatok Komáromba. Szeptember 19-én a várőrség a cs. kir. 5. tüzérezredhez tartozó ötven tüzéren és pár tucat helyőrségi tüzéren kívül a 62. (Turszky) gyalogezred 360 főnyi zászlóaljából, 235 esztergomi és 130 komáromi önkéntesből állott. Szeptember 19-én 143, 21-én pedig újabb 185 Komárom megyei önkéntes nemzetőr vonult be a rév-komáromi erődbe. Ugyanezen a napon Szemere Bertalan volt belügyminiszter hívta fel Batthyány figyelmét Komáromra, s javasolta Majthényi István alezredes várparancsnokká kinevezését.

Szeptember 23-án Majthényi felszólította a Mertz által összehívott tisztikart, nyilatkozzanak, „hogy akarnak-e honunk minden ellenségei ellen, akárki légyen is az, de főképpen báró Jellačić ellen harcolni és a várt halálig védeni?” Mertz erre semmit sem válaszolt, mondván, hogy néhány nap múlva úgyis szabadságra távozik; a többi tisztek azonban „úgy nyilatkoztak, hogy a várat mindenki ellen halálig védeni fogják, de a síkon sem báró Jellačić ellen, sem más harctársaik ellen verekedni nem fognak”. Mindössze három tiszt nyilatkozott úgy, hogy a harctéren is hajlandó a magyar ügyet szolgálni.

Majthényi az írásba adott nyilatkozatokat felterjesztette Batthyánynak, aki már másnap intézkedett azon tisztek eltávolításáról, „kik a komáromi várőrségből Jellačić ellen nem harcolni magokat kinyilatkoztaták”, s a budai főhadparancsnokság útján ismét felszólította Mertzet, nyilatkozzon, „vajon akarja-e a várat Jellačić ellen védeni?” Ugyanezen a napon Batthyány levélben kért felvilágosítást Majthényitól arra nézve, „hogy ha a szükség kénytelenítené a pesti összes őrsereget a visszavonulásra, biztosíthat-e Ön, hogy ezen őrsereg a komáromi várba minden halasztás és ellentét nélkül befogadtatik?” Ugyanakkor intézkedett a győri nemzetőrség egy részének Komáromba vonultatásáról, s felszólította Mertzet, ne gördítsen akadályt ennek az egységnek a várba történő bevonulása elé.

7 Friedrich Wilhelm Mertz cs. kir. altábornagy

Szeptember 26-án Majthényi biztosította Batthyányt, „nincs Komárom várába oly egyén, aki még ha meggyőződése ellen volna is az, – amit én magas miniszteriális parancs következtében tőle igényelek, hogy azt azonnal ne teljesítené, avagy merészelne abban akadályt tenni”; tehát „az említett esetben a sereg, amidőn rendeltetni fog, a várba minden akadály nélkül bevonulhat.”

Ugyanezen a napon Batthyány megkapta Mertz és a várőrség tisztjeinek nyilatkozatát arról, hogy „a várat Jellačić ellen megvédendi, hogy továbbá semminemű idegen sereget a várba befogadni nem fog”. Batthyányt ez a nyilatkozat megnyugtatta, s ezért úgy intézkedett, hogy Mertzet, mint várparancsnokot respektálni kell, mindaddig, amíg az uralkodótól ellenkező rendeletet nem kap. Ugyanakkor Majthényi „mint a nemzeti védsereg főparancsnoka, a várparancsnok egyetértésével fog működni.”

Azért időztünk el ilyen hosszan Komárom biztosításának története körül, mert a fenti elbeszélésből egyértelműen kiderül, hogy 1848. szeptember 16. után Mertznek gyakorlatilag már nem volt komoly esélye a vár idegen kézre juttatására, s hogy Batthyány miniszterelnök, Majthényi és a komáromi polgári hatóságok működése révén a várőrség csupa megbízható csapatból állott.

S itt térjünk vissza Klapka György emlékiratának utolsó, 1886-ban megjelent változatához. Ebben ugyanis Klapka hosszan ír Komárom magyar kézre juttatásáról, ám a tények alapján úgy tűnik, ezzel kapcsolatban kissé túlhangsúlyozza saját szerepét.

Batthyány még 1848. szeptember 22-én utasította a bácskai hadszíntéren lévő Klapkát, hogy „minden halasztás nélkül Pestre feljönni siessen” további rendeletek vétele végett. Szeptember 25-én Klapka már Pesten volt s emlékiratai szerint aznap este jelentkezett Batthyánynál. Klapka emlékirata szerint Batthyány közölte vele, hogy Mertz Komáromot Jellačić kezére akarta játszani, vagy pedig be akart zárkózni oda, s a vár sáncaira fel akarta húzni a fekete-sárga lobogót.

„A föladat, melyet az Ön kezeibe teszek le – mondá a gróf – nagyon veszélyes ugyan, de ügyünkre nézve a legfőbb fontosságú. Önnek Komáromba kell mennie, hogy onnan, kerüljön bármibe, Mertz altábornagyot a többi osztrák tiszttel egyetemben, akik a magyar alkotmányra esküt tenni vonakodnának, a várból haladéktalanul eltávolítsa, hogy Magyarország e védbástyája a nemzetnek megtartassék”.

Klapka – emlékirata szerint – szívesen elfogadta e megbízást, de csak azzal a föltétellel, ha Batthyánytól megkapja a szükséges megbízatást. Batthyány erre megkérdezte a századost, milyen megbízatást akar. „Egy nyílt és egy titkos meghatalmazást – válaszoltam én –; a nyíltat, hogy az ottani hatóságnak fölmutassam; a titkost, hogy a legvégső veszély esetén használhassam”.

Batthyány erre eltávozott, majd fél óra múlva visszatért a hadügyminisztérium katonamozdítási és elhelyezési (voltaképpen táborkari) osztálya által kiállított és Batthyány által aláírt (szeptember 26-i dátumot viselő) rendelettel, amely Komáromba, Majthényi alezredes rendelkezése alá rendelte Klapkát, és „a várban történendő erősítési s tüzéri munkálatokról” való gondoskodással bízta meg őt. A rendelet felszólította Klapkát, hogy „őrködjék a vár biztonsága felett, figyelmeztesse Majthényi alezredest mindenre, ami talán a vár biztonságát illetően elkerülné, hogy az egyetértve a várparancsnokkal (vagyis Mertzcel – H. R.), vagy ha rögtöni szükség kívánná, anélkül is tüstént létesülhessen.”

Klapka szerint megkapta a titkos megbízatást is, amely magában foglalta mindazt, amire szüksége lett volna, „ha Komáromban nem sikerült volna az ügyet közvetítő módon rendezhetnem”; ezt az iratot azonban Klapka 1886-ban már nem találta iratai között…

8 Komárom 1848-ban

Klapka ezek után hosszan leírja, hogyan érkezett meg Komáromba szeptember 29-én, ahol a helybéli honvéd- és nemzetőrtisztektől megtudta, hogy azok nem sok bizalmat helyeznek Majthényiba. Majthényivel történt személyes megbeszélése után pedig rájött, hogy „gyönge ingadozó emberrel” van dolga, s ezért maga vette kezébe az ügye intézését. Ezt követően újabb értekezletre hívta össze a várban található honvéd- és nemzetőrtiszteket, s megbeszélte velük, „hogy másnap, (éppen vasárnap volt) a belső vár udvarán, mise után, a csapatok fölszólítandók, hogy tegyenek hűségi esküt a magyar alkotmányra a magyar lobogó alatt; egyszersmind azonban a szolgálaton kívül levő nemzetőrség is vonuljon föl a vár udvarán, hogy ez ünnepélyes aktuson jelen legyen, s ha szükséges lenne, az osztrák csapatokat lefegyverezze”. Klapka szerint sürgetett az idő, mert a Duna jobb partján már Jellačić előőrsei mutatkoztak.

Ezután minden úgy ment, mint a karikacsapás. A vasárnapi mise után a templomból jövő csapatok elvonultak Mertz szállása előtt, s ekkor Esterházy Pál nemzetőr őrnagy „előlépett a magyar zászlóval, fölolvasta a magyar hadügyminiszter parancsát, s aztán egy megragadó beszédet intézett a csapatokhoz, s fölszólította őket, hogy a magyar alkotmányra a törvényes esküt tegyék le”. A Turszky-zászlóalj altisztjeinek egy része vonakodott, de a legénység „éljen kiáltások közepette letette a kívánt esküt.”

Klapka éppen Mertz szállásán volt, s amikor az altábornagy meghallotta a vár udvarán az egyre erősödő zajt, megkérdezte, mi történik. „A törvény végrehajtása – válaszolta volna Klapka ­–; a csapatok teszik le az esküt a magyar zászlóra”. Mire Mertz kijelentette, hogy neki immáron semmi keresnivalója sincs Komáromban, s távozni szeretne. Klapka előzékenyen felajánlott neki egy fogatot, amit Mertz örömmel vett, s elutazott. Klapkára már csak az a feladat hárult, hogy a várban lévő, s a csapatokat fellázítani törekvő cs. kir. tiszteket lecsillapítsa, s ezt meg is tette.

A történet nem akármilyen szépírói képességekről árulkodik; van benne öreg király (Batthyány), legkisebb királyfi (Klapka), aranyalma (Komárom), sárkány (Jellačić), gonosz mostoha (Mertz és a cs. kir. tisztek) és megbízhatatlan őrző (Majthényi). Kár, hogy nagy valószínűséggel az egész történetből egy szó sem igaz.

Egyrészt zavar van a kronológiában: Komárom szeptember 29-én került végérvényesen magyar kézre; ez a nap viszont péntekre, nem pedig vasárnapra esett. Klapka azt írja, hogy két nappal a Batthyánytól kapott megbízatás után, de a pákozdi csata napján érkezett Komáromba. Ez semmiképpen sem egyezik, mert az első esetben szeptember 28-án, a második esetben szeptember 29-én kellett volna érkeznie. Az első nyom Klapka komáromi tartózkodására viszont csak szeptember 30-ról származik; ezen a napon vett fel a vártüzérség szükségleteire 37 pengő forint 40 krajcárt. Nagy János hadipénztárostól. Ha viszont szeptember 30-án érkezett Komáromba, semmilyen szerepe nem lehetett a vár végleges megszerzésében.

A következő kérdőjelet a Batthyánytól kapott állítólagos titkos megbízatás jelenti. Gondoljuk meg, Mertz altábornagy volt; Majthényi alezredes. Elképzelhető-e, hogy Batthyány – ha nem bízott volna meg Majthényiben, amire egyébként semmilyen jel nem mutat – egy egyszerű századosra bíz egy ilyen fontos feladatot? Batthyány annyira biztos volt Komárom magyar kézre jutásában, hogy éppen szeptember 26-án, Klapka nyílt megbízatásának napján hatalmazta fel Majthényit arra, hogy Mertzcel közösen, de akár nélküle is intézkedjen a vár biztonsága érdekében. Miért bírálta volna felül még aznap ezt a döntését? A fennmaradt iratanyagban nincs nyoma olyan hírnek, amely erre késztethette volna. (Kicsit olybá tűnik, hogy Klapka Görgei 1848 október 11-én Kossuthtól kapott hasonló megbízásának történetét alakította át – csakhogy Görgei akkor már ezredes volt, sőt, Kossuth és Madarász László kiállították a vezérőrnagyi kinevezését is.)

A szeptember 29-i, kritikus napon – Klapka állításával ellentétben – nem tartózkodott nem magyar legénységű cs. kir. katonaság a várban, csupán a Turszky-zászlóalj, amelynek legénysége magyarokból állott. A zászlóaljat Majthényi rendelte ki eskütételre, s ezután „az egész zászlóaljbéli közemberek két őrmesterrel és 4 tizedessel oda nyilatkoztak, hogy ők semmi más zászló alá mint a magyar alá nem fognak esküdni”; az esküt letenni nem hajlandókat aztán Majthényi lefegyvereztette s Pestre küldte.

9 Esterházy Pál gróf, nemzetőr őrnagy, később honvéd ezredes

Az eskütétel során a magyar zászlóval a kézben elmondott lelkesítő beszéd dicsőségét többen is maguknak követelhetik. Klapka Esterházy Pált említi. Thaly Zsigmond, aki akkor nemzetőrszázados volt, önmagának tulajdonítja ezt a tettet emlékiratában. Egy – két honvédtiszt által írottnak mondott, valójában Jókai Károly és Szilágyi Sándor tollából származó – névtelen visszaemlékezés Meszlényi Jenőnek, Kossuth sógorának adja a pálmát. Besze János – egyébként meglehetősen zavaros – emlékiratában természetesen önmagát ruházza fel a dicsőséggel. Hunkár Antal Veszprém megyei főispán és kormánybiztos egy 1849. június 7-én kelt, Vukovics Sebő igazságügy-miniszterhez írott beadványában Halassy Ede Komárom megyei kormánybiztosnak tulajdonítja e tettet. A jelöltek közül Meszlényit mindenképpen kizárhatjuk, mert ezen a napon a Csepel-sziget környékén tartózkodott.

A kérdés végül is nem lényeges, egy dolog viszont biztos: Klapka szerepét a vár magyar kézre juttatásában – saját emlékiratán kívül – 1886-ig egyetlen magyar forrás sem említi ilyen határozott formában. A Komárom biztosításával bőségesen foglalkozó korabeli újságcikkekben ugyanúgy nem találjuk meg Klapka nevét, mint a két, Komárom megyei, illetve városi kormánybiztos, Halassy Ede és Sárközy József jelentéseiben sem. Pedig ez utóbbi amúgy rokonszenvezett az ifjú századossal, két későbbi jelentésében is dicsérve emlegette a nevét.

Friedrich Wilhelm Mertz ellen 1849 után a cs. kir. hatóságok hadbírósági vizsgálatot indítottak az erőd elvesztése miatt (joggal, hiszen Komárom magyar birtoka hónapokkal meghosszabbította a szabadságharcot), s Klapka neve Mertz fennmaradt védőiratában, illetve annak rövidített, kiadott változatában sem kerül elő.

Az emigrációs munkák között nemcsak a Klapkával nem rokonszenvező Thaly Zsigmond alezredes, de a hívei közé tartozó Szillányi Péter alezredes 1851-ben megjelent emlékiratában sem találunk erre utaló nyomot. Kivételt képez Klapka főhadsegédjének, Prágay János alezredesnek az 1850-ben németül és angolul publikált munkája, amelyben így fogalmaz: „A hadtudományban való kiterjedt ismereteit hamarosan észrevették és előléptették a táborkarba, azzal a megbízással, hogy kezdje el Komárom megerősítési munkálatainak irányítását. Ő hamarosan ezután egyike lett azoknak, akik ott rábírták a csapatokat, hogy felesküdjenek az új alkotmányra, és így megőrizték a helyőrséget annak a Magyarországnak, amelyet már félig elárultak Ausztriának.” Prágaynál azonban Klapka nem az erőd biztosításának főszereplője, csupán az egyik szereplő a sok közül. Megjegyzendő, hogy Prágay nem volt ott Komáromban 1848 szeptember végén.

Nem szól saját szerepéről maga Klapka sem az 1851-ben megjelent, „Der Nationalkrieg in Ungarn und Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849” című munkája I. kötetében sem, holott Komárom 1848–49-es történetének itt külön fejezetet szentelt. Nem tud Klapka ottani szerepéről a szabadságharc kortársi történetírói közül Szilágyi Sándor, Irányi Dániel és Horváth Mihály sem.

A szabadságharcban táborkari (vezérkari) tisztként szolgáló Gelich Rikhárdnak 1848–49 hadtörténetéről írott munkája 1883-ban megjelent I. kötetében még nincs szó Klapka szerepéről; az 1886-ban, Klapka emlékiratának megjelenése után napvilágot látott II. kötetében, Klapka életrajzában már – a tábornok elbeszélése alapján – tudni vél erről.

Érdekes Szinnyei Józsefnek, Komárom 1848–49-es története avatott feldolgozójának magatartása. Komárom 1848–49-es történetét feldolgozó, rengeteg okmányt közlő, 1887-ben megjelent munkája elején, Mertz védőirata és eredeti iratok alapján még nem írt Klapka 1848. szeptember végi szerepléséről; a kötet végén közölt Klapka-életrajzban viszont hosszan idézi a tábornok emlékiratának idevágó passzusát.

A történetet egyetlen korabeli „forrás” erősíti csupán meg. 1849. június 15-én a Komáromi Értesítő – a Pesther Zeitung nyomán – közölte Klapka rövid életrajzát, komáromi várparancsnokká történt kinevezése alkalmából. Ebben szerepelt az a kitétel, hogy Klapka „Majthényivel Komáromba ment, a várt Märztől (sic!) átveendő, s védelmi karba helyezendő, mire táborkari őrnaggyá neveztetett ki. A rövidke passzus azonban több mint egy hónap történetét foglalja össze; Majthényi már szeptember 11-én Komáromban volt; Klapka megbízatása csak 26-án, vezérkari őrnagyi kinevezése pedig október 16-án kelt. Ez az életrajz aztán tovább vándorolt a korabeli életrajzi összefoglalókban; így a két „honvédtiszt” névtelen munkájában, Szilágyi Sándornak és Heinrich Levitschnigg lovagnak a nagy év szereplőiről összeállított életrajzi gyűjteményében.

Nem tudni, mi adta Klapkának az ötletet, hogy Komárom megmentésének dicsőségét is önmagának tulajdonítsa emlékirataiban. Megfontolandó viszont az, hogy a Komárom megmentésében ténylegesen főszerepet játszó Majthényi István (akkor már tábornok) és Halassy Ede 1849 januárjában – más-más okokból – elhagyták az önvédelmi harc táborát; s Klapka 1886-ban úgy gondolhatta, hogy ezért korábbi, tényleges érdemeikre sem tartanak igényt.

10 Theodor Baillet de Latour gróf, cs. kir. táborszernagy

Klapka tehát az immáron magyar kézen lévő Komárom erődítési igazgatóságát vehette át 1848. szeptember 30-án. Visszaemlékezései szerint néhány nappal később érkezett meg Jellačić Győrbe visszavonuló táborából egy parlamenter, aki Latour osztrák hadügyminiszter felszólítását hozta Majthényinek, hogy az nyissa meg a vár kapuit Jellačić előtt. Klapka szerint ő maga vitte ezt a felszólítást Majthényihoz, s a várparancsnok kérdésére, hogy ti. „mit feleljen erre”, maga fogalmazta meg az elutasító választ. Ezek után Jellačić folytatta visszavonulását Győr felé, s néhány nappal később a visszavonuló horvát sereget követő magyar sereg egyik osztálya is megérkezett Komárom elé.

Klapka azonban itt is alaposan összekeveri az események kronológiáját. Jellačić már Magyaróvárról, október 6-án küldte meg Majthényinek ezt csak október 7-én kapta, tehát akkor, amikor Jellačić serege már elhagyni készült az ország területét. Majthényi viszont egyáltalán nem válaszolt erre a felszólításra, hanem, ahogy a Honvédelmi Bizottmánynak írta, „minden készületeket úgy intéztem, hogy Jellačićot minden kitelhető erővel visszaverhessem.”

Summa summarum, Klapka 1886-ban nem elégedett meg azzal, hogy Komárom 1849 nyári és őszi védelmének hőseként jelenjen meg az emlékiratában, de megpróbálta magát Komárom 1848. szeptemberi megmentőjeként is feltüntetni. Noha az egykori résztvevők közül Halassy Ede és Besze János még éltek, egyikük sem cáfolta Klapka állításait. Így aztán az elmaradt kritika miatt Klapka és Szinnyei nyomán aztán ez a gyönyörű tündérmese szép lassan bekerült nemcsak a magyar, hanem még az osztrák történeti irodalomba is.

Megjegyzendő, hogy Klapka 1886-os emlékiratában még számos, ehhez hasonló kiszínezett vagy akár meg sem történt eseményleírással találkozhatunk. Az idő múlásával ő is egyre több mindenre emlékezett, de ebben nem állt egyedül. Elég, ha a szabadságharc mítoszának legbuzgóbb alakítójára, Jókai Mórra gondolunk, aki „Csataképek” című munkájának elbeszéléseiben hitelesen idézte meg a korszak atmoszféráját; ugyanakkor számtalan változatban megírt emlékezéseiben szinte egyetlen ténylegesen igazolható történetet sem hagyott ránk. Jókai Komárom szülötte volt, Klapka a védője – lehet, hogy a város levegőjében volt valami, ami termékeny hatást gyakorolt az írói képzeletre?

Hermann Róbert

A közölt képek Hermann Róbert magángyűjteményéből és könyvtárából származnak