Hunyad megye 1848–1849. évi története a forradalom és szabadságharc történetének feldolgozatlan fejezetét képezi, pedig a törvényhatóság csekély számú magyarsága emberfeletti teljesítménnyel járult hozzá Erdély önvédelmi harcához. A megye lakosságának többsége román nemzetiségű volt, csak az öt mezővárosában élt jelentősebb magyar lakosság. Emellett a területébe beékelődött Szászváros-székben a német elem is számottevő volt. A törvényhatóság a 16. (1. Román) határőrezred hadkiegészítési bázisához tartozott, így ez az alakulat – nevéből fakadóan – zömmel román határőrökből állt. Kivételt csak a rákosdi székhelyű század képezett, amelyet túlnyomórészt a Vajdahunyad környéki magyar falvak korábban egyházi nemesi jogállású lakosaiból állítottak ki. Az ezred, amelynek székhelye a Szeben-székhez tartozó Orlát volt, a magyar kormányzattal kezdetektől fogva ellenséges volt. Ennek elsődleges oka – a nemzetiségi ellentéteken kívül – az lehetett, hogy a román határőrök a jobbágyokkal szemben élvezett adómentességüket és egyéb mentességeiket féltették Magyarország és Erdély uniójától. Bár a regimentnek az uralkodói döntés értelmében egy zászlóaljat a Délvidékre kellett volna indítani a szerb felkelők ellenében, ennek mozgósítása az egész nyár folyamán elhúzódott, szeptemberben pedig a megváltozott politikai helyzetben már nem került rá sor. A 11. (Székely) huszárezrednek is volt a megyében egy román kiegészítésű szakasza, ennek a székhelye Dobra volt. Az utóbbi 1848–1849-ben szintén a császári-királyi csapatok mellett harcolt.

1 Román határőr hagyományőrzők

A törvényhatóság élén 1848 márciusában az erősen aulikus érzelmű Nopcsa László báró, főispán állt, aki a nagyfejedelemség konzervatív pártjának vezéralakja is volt. 1848 nyarán a vármegye élére Kun Gotthárd (Kocsárd) gróf, egy liberális politikus került, aki a későbbiek folyamán a megyei nemzetőrség, illetve a honvédség szervezésében meghatározó szerepet játszott.

Issekutz Antal későbbi dévai polgármester visszaemlékezése szerint 1848. március 20-án a dévai városi polgárság gyűlést tartott a kaszinó épülete és az öreg „Schusnek” vendéglője előtt. A gyűlés vezérszónokai voltak: Sükösd Sámuel református lelkész, Schusnek Lipót vendéglős, Tóth László és Keserű Sándor ügyvédek, Gula Lajos országgyűlési követ és a fiatal Váradi József, akit később a függetlenségi mozgalmakban játszott szerepéért Sepsiszentgyörgyön végeztek ki.  

Rövidesen megindult a megyében a nemzetőrségek szervezése, főként a magyar polgárság és a nemesség körében. Júliusban mintegy 856 nemzetőr volt, akik azonban kevés lőfegyverrel rendelkeztek. Szintén a nyáron kezdődött meg Déván egy honvédzászlóalj szervezése, amely szeptemberben csak két századdal (240 fővel) rendelkezett.

2 Hunyad megye térképe

Az 1848. április 12–14-én tartott megyegyűlésen a nemesi származású rákosdi, kerseczi, pestesi, keresztúri, veczeli, szárazalmási határőrcsaládok kérték, hogy régi nemesi jogaikba, amelyekért 84 év (az erdélyi határőrvidék megszervezése) óta küzdenek, helyezzék vissza őket. Később álláspontjukon annyiban változtattak, hogy a Magyarország és Erdély uniója által elfogadott polgári jogegyenlőség alapján nem a régi nemesi kiváltságaikat követelték vissza, hanem az örökös katonáskodást és a határőri terheik eltörlését kérték. E mozgalom vezetője Váradi Dániel határőr tanító volt.

Váradi 1823-ban született Rákosdon, református magyar nemesi család sarjaként. Kezdeményezésére a rákosdi század az erdélyi országgyűlés által elfogadott 1848. évi III. törvénycikk értelmében magát nemzetőrségnek nyilvánította, amely egyet jelentett a határőri kötelmek megtagadásával. Ennek szellemében tiszti lakások építését, a tisztek részére történő fuvaroztatást és a „német” iskola fenntartási költségeinek viselését egyenesen törvénytelennek nyilvánították. Követelték, hogy a századhoz magyarul is tudó tiszteket nevezzenek ki, illetve eskessék fel őket a magyar alkotmányra. A rákosdi határőrök által hivatkozott törvénycikk azonban csak a székely határőrökről rendelkezett, a román határőr ezredeket meghagyta eddigi állapotában. Ennek ellenére a megye vezetése mégis támogatta a kezdeményezésüket, mivel az 1. (Román) határőrezrednek csak ez az egysége mutatott hajlandóságot arra, hogy a magyar kormányzat mellett fegyvert fogjon, annak ellenére, hogy az utóbbi az ügyükkel érdemben semmit sem foglalkozott. Sőt az Erdélyi Főkormányszék a század- és zászlóaljparancsnok feljelentésére, akik Váradi Dániel és Nagy István nemeseket azzal vádolták, hogy a határőröket előjáróik ellen lázították, nyomozást rendelt el a megyénél. Mikó Imre gróf kincstartó és helyettes-kormányzó a főhadparancsnoksághoz írt levelében kifejtette, hogy csak a tiszti szállás és a német iskola elfoglalása ellenében rendelt el vizsgálatot, mert a nemzeti lobogó kitűzése, valamint V. Ferdinánd magyar király és a magyar kormány éltetése jelen körülmények között már nem minősül bűnnek. A nyomozás alatt Váradi április 23. és május 30. között Nagyszebenben fogságban volt. A rákosdiak újabb kérelmét, amelyet ismételten Váradi Dániel tanító készített a szabadulása után, gróf Kun Gotthárd főispán augusztusban újból felterjesztette Vay Miklós báró, teljhatalmú erdélyi királyi biztoshoz. Indoklásában kifejtette, hogy a rákosdi század hajlandó a szerbek ellen is harcolni, ezért kéri, hogy minősítsék őket át székely határőröknek.

3 Református templom, Rákosd

Ezzel szemben a hátszegi kerületben a román határőrök egyre inkább ellenségesen léptek fel a magyar nemzetőrökkel szemben. Az előbbieket elsősorban az osztrák hadügyminisztérium által kilátásba helyezett könnyítések ösztönözték. A nemzetőröket nyilvánosan kigúnyolták, őket olyan ellenségnek tekintették, akiket meg kell ölni. A hátszegi református templomra kitűzött magyar nemzeti zászlót többször is letépték. A megyébe a Bánságból is érkeztek izgatók, ezek lázító tevékenysége a hátszegi századnál termékeny talajra talált. Vajdahunyadon a román lakosok nem voltak hajlandók a városi nemzetőrségbe belépni. A fenti jelenségek miatt a főispán kérte Vayt, hogy engedélyezze a megyei nemzetőrség egy részének mobilizációját, illetve biztosítson minél több fegyvert, lőszert, lövegeket és tüzéreket. Az utóbbiakkal azonban Vay nem rendelkezett. A rákosdi század főhadnagya a századparancsnok távollétében megtagadta a magyar nyelvű iratok átvételét és nem ismerte el a magyar kormányt sem. A magyarokat és a magyar érzelműeket a tisztikar nyíltan üldözte. A határőrség mozgalmai miatt a főispán szeptember 1-én ismételten javasolta a királyi biztosnak egy önkéntes nemzetőri erő szervezését.

4 Déva vára a 19. század közepén

1848. augusztus 27-én az 16. (1. Román) határőrezred gyűlést tartott, amelyen kimondták, hogy az osztrák császári kormány alá helyezik magukat, Erdély és Magyarország unió ellen pedig óvást emelnek a román nemzet nevében. A szeptember 10-én Orláton tartott újabb gyűlésen már az összmonarchia mellett tettek hitet. Joseph Riebel őrnagy, az ezred megbízott parancsnoka a határőröket és felkelőket Orlátra rendelte.

Ebben a kiélezett helyzetben a Hunyad megyei nemzetőrség részére kiutalt fegyverek átadását a gyulafehérvári császári királyi várparancsnok természetesen megtagadta, így a főispán Vay királyi biztostól kért segítséget, ez azonban nem vezetett eredményre.

Pedig a helyzet egyre súlyosbodott. 1848. szeptembertől a nagyszebeni székhelyű Román Nemzeti Comité fő feladataként a románság katonai szervezését jelölte meg.

Ennek szellemében a második balázsfalvi gyűlés után (szeptember 25) a hazatérő küldöttek megkezdték a lakosság felfegyverzését. Erdélyt kilenc prefekturára osztották (egy prefektura alá általában 30 helység tartozott). Élükön a prefektek és az alprefektek álltak. A prefekturákat tribusokra tagolták. Ennek élén a tribun és az altribun állt. A tribun katonai és politikai feladatokat egyaránt ellátott. A falusi csapat élére centuriót választottak. Mindenhol megtörtént a lőfegyverek számbavétele, beszerzése és a lándzsák készítése. Falvanként egy-egy lovas decuriát is felállítottak. A csapat az esküt a település temploma előtt tette le, a császárra és a balázsfalvi pontokra.

A rákosdi század október elején egyesült a vajdahunyadi nemzetőrséggel és többször összecsaptak a román határőrökkel és felkelőkkel. Az ügy előzménye az volt, hogy a rákosdiak a századparancsnokukat, Johann Runkan kapitányt vasra verték és Váradi Dániel vezetésével szembefordultak Riebel őrnaggyal, a zászlóaljparancsnokkal. Az utóbbi egy zászlóalj határőrt és egy század könnyűlovast vezényelt ellenük. a főispán a dévai nemzetőröket és honvédeket küldte segítségükre, de az otthonaikat és szeretteiket féltő nemzetőrök Papfalvánal visszafordultak, így a rákosdiak kapituláltak.

5 Székely huszár, 1835–1848

Az eseményről a korabeli sajtó is tudósított:

„Déva, oct. 11. A múlt levelemben említett rákosdi csata öt polgár életébe került, kilencen terhes sebet kaptak.
Mihelyt a rákosdi tisztek százados Runkan és főhadnagy Himsch a század szándoka felől értesültek, azonnal megindultak a vidékbeli oláh falvakat fellázítani, azt hitetvén el a néppel, hogy a rákosdi magyarság a század lőporát el akarja foglalni s az oláh nép kiirtására fordítani. Egyszersmind egyetértettek a V[ajda]hunyadon tanyázó könnyűlovasokkal is. A szélbeli oláh katonasággal vegyes néptömeg, folyó hó 9-én megrohanta a rákosdiakat, kik hirteleniben csak valami 19-en szedhették össze magukat, de a tüzet mégis dicsőséggel állották ki. A rákosdiak közül elesett egy apa a fiával együtt…
A dévai nemzetőrség 9-én fel volt szólítva a kiütött lázadás lecsendesítésére segédkezet nyújtani, de az összeállással és elindulással addig késett, míg estve lett. Szörnyű gyávaság!....”

Váradi Dánielt október 13-án a császári hatóságok letartóztatták és Nagyszebenbe hurcolták. Innen 1849. március 11-én szabadult, miután a várost a magyar csapatok elfoglalták. Áprilisban honvéd főhadnagy a gyulafehérvári ostromseregnél, majd egy szabadcsapatot szervez Hunyad megyében, melynek századosként parancsnoka lesz. Az utóbbi beosztásra Stein Miksa báró, ezredes, a gyulafehérvári ostromsereg parancsnoka nevezte ki.

6 Vajdahunyad a 19. század közepén

A szabadságharc leverése után részt vett az 1852. évi függetlenségi szervezkedésben, amiért először halálra, majd tizenöt év sáncmunkára ítélték. 1857-ben kegyelmet kapott, a kiegyezés után pedig hivatalnok lett Szászvároson. Désen hunyt el 1893. március 4-én.

Rövid írásunkkal a szabadságharc egy elfeledett epizódjára és hősére kívántunk emlékezni, felelevenítve a Hunyad megyei magyarság és a rákosdi határőrök hősies küzdelmét.

Süli Attila

Irodalom

Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, 2008–2009. II. kötet. 514.

Issekutz Antal feljegyzései az 1848–49-ben Hunyadmegyében történt eseményekről. Második közlemény. In: Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat XV-ik Évkönyve. Déva, 1904-1905. 86–90.

Kolozsvári Híradó. 1848. október 17. (80. sz) 325.

Kőváry László: Erdélyország statistikája. Kolozsvár, 1847.

Kővári László: Erdély 1848–1849-ben. Bevezető tanulmányt írta: Hermann Róbert. Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Somogyi Gréta. Budapest, 2014.

Süli Attila. A nemzetőrség, a honvédség és a Kossuth-szabadcsapat szervezése Erdélyben 1848-ban. Sepsiszentgyörgy, 2011. 63–69.

Képek

1 Román határőr hagyományőrzők. (Udovecz György felvétele)

2 Hunyad megye térképe. (Forrás: Wikipedia)

3 Református templom, Rákosd. (Forrás: Wikipedia)

4 Déva vára a 19. század közepén. Fametszet Rohbock Lajos rajza alapján. (Hunfalvy János: Magyarország és Erdély képekben. Darmstadt, 1854. III. kötet.)

5 Székely huszár, 1835–1848. (Gustav Ritter Amon von Treuenfest: Geschichte des k. k. 11. Herzog Alexander v. Württemberg 1762 bis 1850 Székler Grenz-Huszaren. Wien, 1878.)

6 Vajdahunyad a 19. század közepén. Fametszet Rohbock Lajos rajza alapján. (Hunfalvy János: Magyarország és Erdély képekben. Darmstadt, 1854. III. kötet.)