1 „Bem apó”

Józef Bem, vagy „magyarosan” Bem József talán a magyar história legismertebb lengyel személyisége. Alakja köré már életében legendák szövődtek, a halála óta eltelt 171 évben pedig szinte „népmesei” figurává vált. Általános az a vélemény, hogy „Bem apó” katonái és a költőgéniusz, Petőfi Sándor második apja volt, zseniális és humánus hadvezér, aki egy személyben az örök lengyel–magyar barátság, illetve a két nép megtörhetetlen szabadságvágyának szimbóluma is. A lengyel tábornok beágyazódását a magyar történeti köztudatba elősegítette, hogy személye mindenkor, még az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról folytatott viták idején is közmegbecsülésnek örvendett. Ám ha megvizsgáljuk a korabeli levéltári forrásokat és visszaemlékezéseket, Bem alakjával kapcsolatban számos olyan vonást vehetünk észre, amelyek egyáltalán nem illeszkednek a köztudatban róla kialakított „ideálképbe”. Elég, ha csak a kor egyik legfontosabb szereplőjének, Kossuth Lajosnak az utólagos véleményét idézzük róla: Bem, „ki nagy tapasztaltsága mellett hibát hiba után követett el, sereget prédált el sereg után, s a vezért a bátor katonában elfelejtette, a stratégiát (helyesen: a stratégát) a tüzérnek feláldozta.” Persze, az elveszített szabadságharc után Kossuth hajlamos volt „elvetni a sulykot”, és nem reálisan értékelni hadvezérei teljesítményét; elég, ha csak Görgei Artúr „árulóvá” maszkírozására gondolunk. Ám ennek ellenére célszerű, ha Bem 1848–49-es magyarországi működésének néhány fontosabb momentumát az újonnan publikált források fényében, új nézőpontból vesszük vizsgálat alá.

2 A fiatal Józef Bem

A tábornokról a köztudatban kialakított kép egyik népszerű eleme, hogy 1848-ban olthatatlan szabadságszeretete miatt sietett a bécsi után a magyar forradalom segítségére. Ám az „igazi” Józef Bem megingathatatlanul lengyel hazafi volt, aki mindenkor a felszabadítandó Lengyelország érdekeit igyekezett a szeme előtt tartani, természetesen a saját értelmezésében. Ráadásul, mivel az 1830–1840-es években a lengyel emigráció szinte minden csoportjával ellentétbe került, így az 1848-as galíciai tevékenységét sem kísérte siker. Magának működési lehetőséget keresve határozott tehát a Magyarországra jövetel mellett, hogy itt egy lengyel légiót hozzon létre, és azzal a magyar mellett elsősorban a lengyel érdekeket szolgálja. Így aligha kell csodálkoznunk azon, hogy 1848 novemberében Pozsonyban így nyilatkozott szintén légiószervezéssel próbálkozó honfitársának, Juliusz Falkowskinak: „Más dolog volt Franciaország égisze alatt légiót szervezni, és más dolog Magyarországon, amelyet gyűrűbe fognak kicsinyes, egoista érdekei (ez utóbbin a magyar önvédelmi harcot kell érteni) és az ellenséges szláv népek, és amely sohasem mer majd Moszkva ellen fellépni.” Azonban a magyarországi lengyel légió szervezése kapcsán hamar ellentétbe került az emigráció demokrata szárnyának tagjaival, köztük Józef Wysockival, akiknek a beérkező önkéntesekre nagyobb hatásuk volt, mint neki, aki inkább a konzervatívokkal rokonszenvezett. Az irányításból kiszorulva – színleg azért, hogy ne vonják magukra az orosz cár figyelmét – azt javasolta Kossuthnak, hogy egységes légió helyett szórják szét az alakuló lengyel egységeket a magyar hadseregben. Hogy itt inkább bosszúról volt szó, mint politikai számításról, azt az is bizonyítja, hogy Erdélyben Bem kezdettől fogva minél nagyobb lengyel légió létrehozására törekedett. Ám hiába igyekezett ezt minden eszközzel, például a cs. kir. lengyel származású hadifoglyok közötti kényszersorozással elősegíteni, a végül 1849 késő tavaszán mégis megalakuló, egységes magyarországi lengyel légió létszáma két és félszerese lett az erdélyinek. A „csel” pedig azzal a következménnyel is járt, hogy az egyik lengyel demokrata ifjú sikertelen merényletet követett el Bem ellen.

3 Kossuth Lajos

Végül a főhadszíntéren végzett némi tanácsadói munka után Erdély lett az a terület, ahol a tábornok kibontakoztathatta képességeit, és örökre beírta magát a magyar had- és köztörténet fényes lapjaira. Ám még maga Kossuth sem tudhatta, hogy 1848. november végén a magának „szabad kezet” követelő és azt katonai ügyekben megkapó lengyel tábornok kinevezésével kis túlzással legalább akkora kockázatot vállalt, mint például Görgei Artúréval. Ez elég erőltetett hasonlatnak tűnik, elvégre Bem végigharcolta az 1812–1813-as napóleoni hadjáratokat, illetve az 1830–1831-es lengyel szabadságharcot, ahol dandártábornoki rangig és a lengyel tüzérség főparancsnoki posztjáig emelkedett. Így képzett, harcedzett katonának, kiváló tüzérnek és hadmérnöknek számított. Ám „Osztrolenka véres csillaga” sosem vezetett még egy reguláris dandárt sem, nemhogy hadtestet vagy hadsereget, és ehhez szükséges táborkari tanulmányokat sem végzett. Mind 1812–1813-ban, mind 1830–1831-ben tüzérüteghez beosztott tisztként, majd ütegparancsnokként harcolt. A lengyel tüzérség főparancsnokaként csak egy csatában, Varsó 1831. szeptember 6–7-i védelmében vett részt, ahol mind az általa javasolt terv, mind kétnapos tevékenysége elég vegyes eredményeket hozott. Ezután legközelebb csak Bécs 1848. októberi védelmében volt lehetősége parancsnokként működni, ahol két hétig a majd 25 000 fős védősereg egy kb. 7–8000 fős, némi lovassággal és tüzérséggel is megerősített részét irányította. A császárvárosban a tábornok ismét bizonyította Varsónál egyszer már megcsillogtatott kiváló szervezési képességeit, ahogy zömmel önkéntesekből és nemzetőrökből álló seregét, illetve a törzsét, valamint az utánpótlást megszervezte, illetve hadmérnökként a védővonalat kialakította. Ám hadvezérként nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Az általa irányított védelmi szakaszt ugyanis a túlerőben lévő cs. kir. hadsereg ott támadó csapatai lényegében három nap alatt áttörték; ezután a sebesült Bem Magyarországra menekült. Így téves az az állítás, hogy személyében képzett, gyakorlott hadvezért kapott az erdélyi magyar hadsereg: Bem azzá csak a hadjárat alatt vált.

4 Bem József magyar tábornokként

Ennek fényében különösen kiemelkedő teljesítménynek tűnhet a tábornok erdélyi hadvezéri bemutatkozása. Elvégre, ahogy az általában ismert, Bem december elején átvéve az erdélyi magyar hadsereg maradványai felett a parancsnokságot, seregét újjászervezte, majd számos győzelmet aratva alig három hét alatt visszafoglalta a korábban a „tehetetlenkedő” magyar vezetés által feladott Kolozsvárt és Észak-Erdélyt. Ekkor született meg az „örökké győzelmes hadvezér” legendája, hiszen Bem akkor ért el sorozatban sikereket, amikor a többi hadszíntérről általában vereségekről érkeztek hírek. Ám, ha jobban megvizsgáljuk a korabeli viszonyokat, több kedvező fejleményt is észrevehetünk, amely segítette a tábornok működését. Az egyik legfontosabb, hogy a korábbi vélekedésekkel ellentétben az erdélyi magyar haderő korántsem volt olyan rossz állapotban, mind az a köztudatban gyökeredzik. Bár 1848 őszén több vereséget is szenvedett a fölényben lévő cs. kir. csapatoktól, és Kolozsvár feladására kényszerült, a jobbára szétszaladt nemzetőrséggel ellentétben a haderő reguláris és önkéntes alakulatai nagyobb veszteségek nélkül érték el a magyar határt, és rendezkedtek be ott védelemre. A kormány pedig október végétől igyekezett harcedzett csapatokat és tüzérséget küldeni az erdélyi hadszíntérre, amely erősítések december elejére-közepére lényegében teljesen be is érkeztek. A rendelkezésre álló erők újjászervezése és felszerelése – elsősorban Czetz János táborkari őrnagynak és törzskarának, valamint a helyi kormánybiztosoknak köszönhetően – már javában folyt, amikor Bem december 9-én a szilágysomlyói főhadiszállásra érkezett. Így igaz ugyan, hogy a lengyel tábornok sokat tett a hadsereg megszervezéséért, utánpótlásáért, és különösen a fegyelme megszilárdításáért, a haderő „alapjait” azonban korábbi intézkedések tették le.

5 Czetz János vezérőrnagy

Szintén Bemnek kedvezett az erőviszonyok megváltozása is. 1848. december elején ugyanis az Észak-Erdélyben lévő cs. kir. erők egy jelentős részét az ellenálló székely Háromszék ellen vezényelték át. Így itt kb. 5000 főből és 13 lövegből álló cs. kir. reguláris sereg maradt hátra, miközben Bem ekkor már kb. 14 000 fővel és 32 löveggel rendelkezett; vagyis az erőviszonyok nemcsak kiegyenlítődtek, hanem a téli hadjáratban szinte egyedülálló módon a magyar fél javára változtak meg. Igaz ugyan, hogy a magyar seregnek számos újonc honvéd, illetve nemzetőr alakulata is volt a harcedzett csapatok mellett, ám a túloldalon is sok volt a frissen sorozott rekruta. A cs. kir. felet segítette még elméletileg egy kb. 15–18 000 főből álló román népfelkelő tábor is, ám ők a nyílt mezei összecsapások során ugyanúgy szétfutottak, mind magyar „kollégáik” Schwechatnál. Ezért Bem észak-erdélyi „villámhadjáratánál” nem szabad elfelejteni, hogy a siker a tábornok gyors hadmozdulatai és jól irányított tüzérsége mellett elsősorban annak köszönhető, hogy az ütközetekben a magyar fél legalább kétszeres túlerőben volt.

Bem sikereit kezdettől beárnyékolta korántsem zökkenőmentes kapcsolata a kormányszervekkel és a hadügyi vezetéssel. Mivel dolgaiba nem tűrt beleszólást, és minden katonai természetű ügyben egyedül döntött, gyakran olyan intézkedéseket is hozott, amivel a hadügyminisztérium vagy a polgári hatalmat képviselő erdélyi főkormánybiztosok illetékességébe avatkozott. A tábornok háború idején nem sokra tartotta a politikát, erről bizalmasának, gróf Teleki Sándor hadbiztos őrnagynak egyszer így nyilatkozott: „Két kard egy hüvelyben nem fér meg, a civil hatalom mindig vitatkozó és késedelmes, én parancsolok, s önök vitatkoznak – az idő telik, s az ellenség kipiheni az alatt magát”. Pedig az erdélyi hadjárat első két főkormánybiztosa nagyformátumú személyiség volt: mind Beöthy Ödön, mind Csány László tapasztalt politikusnak és kiváló szervezőnek bizonyult, akik a hátországban sokat tettek az erdélyi hadsereg sikeréért.

6 Gróf Teleki Sándor

Az egyik legsúlyosabb ütközési pont a kormánybiztosok és Bem között az általa a románok és szászok irányába gyakorolt amnesztiapolitika volt. Az 1990 előtti hivatalos történetírás által túlzottan is ünnepelt lépéssel csak egy baj volt: nem jött be. A lengyel tábornok a „messziről jött ember” magabiztosságával nyúlt bele a bonyolult erdélyi viszonyokba, és a román, illetve szász felkelőknek fegyverletétel esetén azonnali amnesztiát adott, hogy így biztosítsa serege hátát. Ám a sík területeken lakó nemzetiségi többség is csak színleg hunyászkodott meg, és az első adandó alkalmat kihasználva újra fellázadt a magyar hatalom ellen, mind az a bukovinai cs. kir. erők 1849. februári Beszterce vidékét érő betörésénél ki is derült. Az erdélyi Érchegységben működő román felkelők esetében pedig a megadás 1848–49 telén szóba sem került. Mivel a hátországban Bem nem hagyott hátra elegendő erőt, így elsősorban a kormánybiztosok és a hadügyminisztérium tevékenységének volt köszönhető, hogy új alakulatok felállításával és odavezénylésével, szabadcsapatok, illetve a nemzetőrség mozgósításával az erdélyi hadsereg utánpótlási vonalait nyitva tudták tartani, és a nemzetiségi falvakat le tudták fegyverezni. Így az erdélyi magyar települések többsége elkerülte az 1849 januárjában felégetett és elpusztított Nagyenyed és Jára sorsát.

7 Csány László

Bem 1849. január közepén Besztercén az erőviszonyokat reálisan igyekezett mérlegelni, amikor megindult Dél-Erdély elfoglalására, ám győzelmei hatása alól nem tudta teljesen kivonni magát. Az 1831-es lengyel „tavaszi hadjárat” óta nem élt át ilyen sikersorozatot, ráadásul most mindezt a saját vezetése alatt lévő sereggel érte el. Ebben az időszakban írott levelei és jelentései duzzadó önbizalomról árulkodtak: az erdélyi hadjáratot néhány hét alatt befejezhetőnek ítélte. A kezdeti sikerek – Marosvásárhely felszabadítása, a székelyekkel való kapcsolatfelvétel, majd Anton Puchner cs. kir. altábornagy seregének visszaverése Gál- és Szőkefalvánál 1849. január 16–17-én – eleinte őt igazolták, így január 21-én előzetes felderítés nélkül, „menetből” próbálta meg elfoglalni Nagyszebent, az erdélyi cs. kir. hadsereg megerődített központi bázisát. Itt azonban a hadszíntéren először túlerővel került szembe, és súlyos vereséget szenvedett. A kudarc után, amelynek a felelősségét Kossuthnak írott jelentésében elsősorban alvezéreire és súlyos veszteségeket szenvedett csapataira, főleg a gyávának nevezett székelyekre hárította, Bem újra értékelte a helyzetet, és a Szeben körzetében való maradás mellett határozott, amíg a várt erősítések megérkeznek. Puchner azonban gyorsabban lépett, és az első orosz intervenciónak köszönhetően február 4-én Vízaknánál összevont seregével támadhatta meg a lengyel tábornok csapatait. Bem – ismét tévesen ítélve meg az esélyeket – az első cs. kir. roham visszaverése után ellentámadásba ment át a megerődített kisvárosból, és a nyílt terepen érvényesülő kétszeres osztrák túlerőtől katasztrofális vereséget szenvedett. Serege maradékával azonban sikeresen vissza tudott vonulni, és Piskinél február 9-én az általa vártnál kétszer nagyobb magyarországi erősítések beérkezésének és a székelyek elterelő hadmozdulatainak köszönhetően újra le tudta győzni a cs. kir. sereget.[1] Bem a győzelem után Medgyesre vonult, ahová a székely segédcsapatok is megérkeztek, így az erőviszonyok újra kiegyenlítődtek. Ám Bem mégsem indulhatott azonnal Nagyszeben ellen, mivel Bukovinából cs. kir. csapatok törtek be Észak-Erdélybe, és Besztercét is elfoglalták. Ezért a lengyel tábornok csapatai egy részével ellenük vonult, és az észak-erdélyi magyar helyőrségekkel egyesülve lényegében nagyobb harcok nélkül kiszorította ellenfelét a területről.[2] Ezután visszatért főseregéhez, amellyel március elején Medgyesnél visszavonulásra kényszerült Puchner főerői elől, ám Segesvárnál jól ismerte fel ellenfele átkaroló mozdulatát, és gyors manőverrel a háta mögött március 11-én elfoglalta Nagyszebent az elemi taktikai és vezetési hibát elkövető orosz–osztrák helyőrségtől,[3] ezzel pedig lényegében eldöntötte a hadjárat sorsát. A cs. kir. sereg bomlásnak indult; az osztrák és orosz parancsnokok közötti ellentétek pedig oda vezettek, hogy március végére Bem kiszorította az ellenséges mozgó reguláris csapatokat Erdély területéről.

8 A piski ütközet, 1849. február 9.

Győzelmével Bem pályafutása csúcsára érkezett: altábornaggyá léptették elő, és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát. Népszerűsége Erdélyben és Magyarországon Kossuthéval vetekedett. A hozzá hasonlóan öntörvényű Petőfi verseiben csak őt dicsőítette, és a haza megmentőjének nevezte; az erdélyi hadsereg összes sikerét az ő nevéhez kötötték. Ebben természetesen sok igazság volt, hiszen Bem nagy példaképe, Napóleon hadvezetési elveit igyekezett hadjáratai során alkalmazni: gyors meneteivel, a tüzérség mesterfokú kezelésével, átkaroló hadmozdulataival, a vereséget szenvedett ellenfél határozott üldözésével aratta győzelmeit. Vereségek esetén pedig ügyes visszavonulásaival kerülte ki az ellenség döntőnek szánt csapását, és vasakaratával tartotta egyben csapatait az erősítések megérkezéséig. Bem fokozatosan felnőtt a feladathoz, és dandár-, hadosztály-, majd hadtestnyi erő élén is jól teljesített. Ugyanakkor a francia császári hadsereg „iskolájában” nevelődve a tábornok az emberveszteséggel egyáltalán nem törődve, kizárólag a célok elérésére összpontosított, és ebben sem magát, sem katonái életét nem kímélte, akiket – számos „paternalista” megnyilvánulása mellett – egyébként gazdagon jutalmazott és gyakran kitüntetett. Így aligha csodálható, hogy a szabadságharc folyamán százalékos arányban az erdélyi hadsereg szenvedte el a legnagyobb veszteségeket a magyar haderőben.

9 Nagyszeben bevétele, 1849. március 11.

Ám a sikerek árnyékában a tábornok hadvezetésének és személyiségének még számos olyan, szintén Napóleonéhoz hasonlatos negatívuma is lappangott, amelyek később egyre markánsabban mutatkoztak. Ezek eredője az volt, hogy Bem csak a saját akaratát ismerte, és mindent maga akart egy személyben irányítani. Így aki csak egyszer is keresztezte a szándékait, attól kérlelhetetlenül megszabadult: legyen szó a besztercei hadosztály tehetséges parancsnokáról, Tóth Ágoston ezredesről, Zaránd vármegye visszafoglalójáról, Csutak Kálmán alezredesről, vagy a hadműveleti iroda vezetőjéről, a tábornokhoz végtelenül hűséges Bauer Lajos őrnagyról, és még sok más alacsonyabb rangú tisztről, akár igazuk volt az adott ügyben, akár nem.[4] Ahogy egy kortárs írta: „Ellenség s barát közt különbséget nem ismer, ha az emberiség ügye (valójában a saját akarata) fordul elő.” Ezért a törzstisztek megtanulták, hogy a Bem által követelt „feltétlen engedelmesség” az előrejutás egyetlen záloga, ez pedig hosszabb távon a háborúban szükséges öntevékenységet is kiölte a parancsnoki karból. Másrészt a tábornok nemcsak a hadtest parancsnoka, hanem táborkari főnöke és tüzérségi igazgatója is volt egy személyben, e feladatok pedig külön-külön is egy embert igényeltek volna. Bem azonban nem volt hajlandó osztozni az irányításon, így igazi helyettese sem volt, aki távollétében intézkedhetett volna. Ráadásul a harcot igyekezett „testközelből” vezetni, ami egy dandár, hadosztály, vagy hadtest esetében még lehetséges volt, egy hadsereg esetében viszont már nem. Márpedig 1849 márciusától megkezdődött az erdélyi hadtest hadsereggé fejlesztése. Ehhez járult még a tábornok túlzott optimizmusa, vakmerősége, az ellenfelek lehetőségeinek alábecsülése, vagy az, hogy elképzeléseihez a végletekig ragaszkodott, tanácsot pedig ritkán kért, hirtelen haragjában hozott döntésein pedig később se változtatott. Az önkritika egyébként sem volt az erős oldala. Kedélyhullámzásait pedig még maga a törzséhez tartozó Teleki Sándor, egyébként a tábornok nagy tisztelője is így jellemezte emlékirataiban: az öregúr „szeszélyes, mint egy másodrendű táncosnő”. Ehhez járult még a tavaszi nagy sikerek után törzse nagy részének – köztük a rajongó Petőfinek – a kritikátlan „tömjénezése” versben és prózában egyaránt, a tábornok addigi vereségeit saját hibái helyett a „fátumnak” tulajdonítva. Ez általában senkinek nem használ, így Bemnek sem, akinek „mértékvesztésére” jellemző, hogy májusban már olyan levelet is írt Kossuthnak, miszerint ő a kormány minden segítsége nélkül, úgymond „önerőből” foglalta vissza Erdélyt.

10 Bem József altábornagy

1849 tavasza viszont még a sikerekről szólt. Április közepén Bem egy hadtestnyi erővel a Bánságba nyomult, hogy azt megtisztítva a főhadszíntéren támadásba lendülő magyar fősereg segítségére siessen. Utóbbira végül nem került sor, ám a cs. kir. temesvári erőd körülzárásában, majd a területre a Havasalföldről betörő erdélyi cs. kir. hadtest kiszorításában a tábornoknak döntő szerepe volt. Ám ez az időszak sem múlt el konfliktus nélkül: Bem – Kossuth korábbi ígéretének megfelelően – az aradi erődöt ostromló V. hadtest csapatait is igénybe vette hadműveleteihez. Ennek parancsnoka, gróf Vécsey Károly vezérőrnagy viszont nem lett értesítve az alárendelésről, így, bár Bem hozzá intézett kérésének megfelelően egy dandárt a tábornok rendelkezésére bocsátott, a tudta nélkül korábban elrendelt csapatait visszahívta. A lengyel tábornok azonban első indulatában azonnal feljelentette a kormánynál, hazaárulással és alkalmatlansággal vádolta meg, és mielőbbi elbocsátását indítványozta. Ráadásul ezt a levelét az erdélyi hadsereg félhivatalos lapjában, a Honvédban közzé is tette, óriási botrányt, illetve jelentős fejfájást okozva mind Kossuthnak, mind a hadügyminisztériumnak. A körülmények vizsgálata után Vécseyt igazolták, Bem pedig kénytelen volt meghátrálni.

11 Gróf Vécsey Károly vezérőrnagy

1849. május végére–június elejére már biztos volt, hogy az orosz cár, I. Miklós hadserege a cs. kir. fél oldalán beavatkozik Magyarországon. Talán az egyetlen, akit ez örömmel töltött el, maga Bem volt. A tábornok Erdélyben egy közel 40 000 fős haderő élén, a Kárpátok falai mögött biztos volt benne, hogy elhárítja az orosz inváziót, és akár a Galíciába való betörésre, lengyel területek felszabadítására is lehetősége lesz. Ám reményeiben csalatkoznia kellett. Hadserege egy jelentős részét az erdélyi Érchegység és a cs. kir. kézen lévő Gyulafehérvár erődjének ostroma kötötte le, és a román felkelők ellenállását a nehéz hegyi terepen nem sikerült megtörnie. Az általa tervezett védelmi rendszert a számban nem sokkal nagyobb, kb. 50-60 000 fős, de jobban felszerelt, kiképzett, erős lovassággal és tüzérséggel rendelkező, koncentráltan alkalmazott szövetséges erők néhány nap alatt áttörték, majd lényegében nagyobb veszteségek nélkül, egyenként semmisítették meg az erdélyi hadsereg széttagolt hadosztályait.

Ekkor ütött vissza a tábornok által rugalmatlanul kezelt „feltétlen engedelmesség” teóriája is: mivel régebbi, tehetséges parancsnokai elestek, harcképtelenné váltak, vagy más feladattal Magyarországon tartózkodtak, az új, amúgy is szerényebb képességű parancsnokai az aktuális hadihelyzettől lényegében függetlenül mindig a legutolsó utasításaihoz tartották magukat az új parancs vételéig, amit aztán vagy megkaptak időben, vagy nem. Bem pedig nem lehetett ott mindenhol, így egyik helyről a másikra száguldott, de a koncentrált ellenséges túlerő miatt általában vereséget szenvedett. Erőit képtelen volt összpontosítani: bebizonyosodott, hogy egyedül, helyettes és jó alparancsnokok nélkül még ő sem képes egy teljes hadszínteret átfogni, egy hadsereget vezetni. Hadereje sem volt már a régi: a nagyszámú román és szász kényszersorozott újonccal feltöltött, hiányosan felszerelt új alakulatok nem állták a sarat, a harcedzett egységek pedig rendszerint szétszórva kerültek bevetésre, és a nagy túlerővel szemben felmorzsolódtak.

12 Alekszandr Nyikolajevics Lüders gyalogsági tábornok

Ilyen körülmények között július közepétől Bem már csak arra törekedett, hogy ellenfelét, Alekszandr Nyikolajevics Lüders orosz gyalogsági tábornokot Erdélyben tartsa, és megakadályozza a főhadszíntérre való kijutását. Ez végül sikerült is neki, noha Segesvár és Nagycsűr mellett az erdélyi hadsereg megmaradt ütőképes csapatait is elvesztette. Ám mindkét összecsapásban túlzottan optimista hozzáállása miatt súlyos hibákat követett el: noha a várt erősítések egyik esetben sem érkeztek meg, Segesvárnál július 31-én a kedvező védőállásban lévő túlerejű ellenfele ellen a végsőkig erőltette a rohamokat, így pusztító ellentámadását nem tudta kivédeni. Nagycsűrnél pedig, ahelyett, hogy a korábban zseniális hadmozdulattal Lüders háta mögött augusztus 5-én visszafoglalt Nagyszeben falai között védekezett volna, augusztus 6-án a nyílt terepen ütközött meg a háromszoros cári túlerővel, mivel nem hitte el felderítői jelentését, miszerint valóban az orosz fősereg közeledik. Ugyanis előtte a térképen kiszámolta, hogy legfeljebb két nappal később érkezhet meg Lüders, és egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, hogy az orosz sereg az általa vártnál gyorsabban is mozoghat. Az eredmény újabb katasztrofális vereség lett.

13 Julius Jacob von Haynau táborszernagy

1849. augusztus elején a tábornok lehetőséget kapott arra, hogy a főhadszíntéren is bizonyítsa képességeit. Kossuth, akinek a bizalma ekkorra megingott Görgeiben, már korábban is ki akarta nevezni fővezérré. Imponált neki Bem korábbi sikersorozata, önbizalma,[5] így amikor a Bánságban összevont sereg élén álló Henryk Dembiński altábornagy is hátrálni kezdett, a kormányzó Bemet nevezte ki a haderő parancsnokává. Bem maradék erdélyi csapatait Szászsebesnél hagyva augusztus 8-án érkezett Rékasra, ahol megbeszélést tartott a déli fősereg több parancsnokával, és azok egy részének ellenvéleményével – miszerint a sereg kimerült, rosszul ellátott, az állandó visszavonulás és a vereségek lehangolták, ezért pihentetése szükséges – szemben, noha ő maga csatatéren 10 000 főnél többet még sosem vezetett, a mielőbbi Aradra vonulás helyett a megütközés mellett döntött.

14 A temesvári csata, 1849. augusztus 9.

Másnap, augusztus 9-én reggel Temesvárra érkezve átvette a hadsereg parancsnokságát Dembińskitől, aki azonban elfelejtette közölni vele, hogy a lőszerfőtartalékot már Lugosra indította. Noha még lett volna idő az Arad irányába való elvonulásra, Bem a kb. 50 000 főből és 132 lövegből álló seregét szétbontakoztatta Julius von Haynau táborszernagy kb. 34 000 főből és 192 lövegből álló cs. kir. főseregével szemben. A lengyel tábornok mindkét szárnyon, majd a centrumban is támadásokkal kísérletezett, ám ezt az ellenfél visszaverte, majd átkarolta a magyar jobbszárnyat. Az ekkorra kialakuló lőszerhiány miatt elhallgató tüzérség támogatása nélkül a kétirányú támadásnak a magyar sereg nem tudott ellenállni: a rendben induló visszavonulás a cs. kir. tüzérség erőteljes működése következtében hamarosan futássá fajult. A csatát használható táborkar nélkül, lényegében egyedül irányító Bem az összecsapás közben fél 5 óra körül leesett a lováról és harcképtelenné vált; a helyettes és vezetés nélkül maradt hadsereg pedig teljesen felbomlott. A déli hadsereg széthullásával a cs. kir. fősereg felett kivívható utolsó siker esélye is elveszett, ezért Görgei Artúr tábornok augusztus 13-án a világosi vár alatti szőlősi mezőn kénytelen volt kapitulálni. Bem egy ideig még küszködött a déli sereg rendezésével, ám az általános bomlást látva előbb Erdélybe, majd a Havasalföldre, emigrációba távozott, és a török hadsereg tisztjeként a szíriai Aleppóban fejezte be életét.

15 Bem József 

Amint a fentiekből is látszik, a történeti köztudatban élő, zseniális és humánus hadvezér képe, bár alapjaiban sok igazságot tartalmaz, korrekcióra szorul. Józef Bemben egy elkötelezett lengyel hazafit tisztelhetünk, aki egy célra, Lengyelország felszabadítására tette fel az életét, és ezért bármit, illetve bárkit hajlandó volt feláldozni, beleértve a saját személyét is. „Bem apóban” alighanem az 1848–49-es magyar szabadságharc legvállalkozóbb kedvű, legtámadóbb szellemű, megingathatatlan önbizalmú tüzértábornokát ismerhetjük fel, aki taktikusnak és stratégának is tehetséges volt. Hadtestparancsnokként jó teljesítményt nyújtott, ám habitusa és módszerei miatt egy hadsereg vezetésére már kevésbé volt alkalmas. Jellembeli „vakfoltjai” pedig, bár az eddigi piedesztálról leemelik ugyan, de csak emberibbé teszik a 19. századi magyar–lengyel történelem egyik legnagyobb alakját, „az örök remények hősét”.

Kemény Krisztián

Képek

1 „Bem apó”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bem_J%C3%B3zsef#/media/F%C3%A1jl:J%C3%B3zef_Bem_111.JPG

2 A fiatal Józef Bem
https://cultura.hu/aktualis/a-rettenhetetle-bem-jozsef/

3 Kossuth Lajos
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kossuth_Lajos

4 Bem József magyar tábornokként
https://cultura.hu/aktualis/bem-jozsef-220/

5 Czetz János vezérőrnagy
https://hu.wikipedia.org/wiki/Czetz_Janos

6 Gróf Teleki Sándor
https://hu.wikipedia.org/wiki/Teleki_Sandor

7 Csány László
https://hu.wikipedia.org/wiki/Csany_Laszlo

8 A piski ütközet, 1849. február 9.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Piski_csata

9 Nagyszeben bevétele, 1849. március 11.
https://ujszo.com/kultura/osztrolenka-veres-csillaga-jozef-bem-1794-1850

10 Bem József altábornagy
https://cultura.hu/aktualis/bem-jozsef-170-eve-hunyt-el/

11 Gróf Vécsey Károly vezérőrnagy
https://hu.wikipedia.org/wiki/Vecsey_Karoly

12 Alekszandr Nyikolajevics Lüders gyalogsági tábornok
https://hu.wikipedia.org/wiki/Alekszandr_Nyikolajevics_Lüders

13 Julius Jacob von Haynau táborszernagy
https://hu.wikipedia.org/wiki/Julius_Jacob_von_Haynau

14 A temesvári csata, 1849. augusztus 9.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Temesvári_csata

15 Bem József (Barabás Miklós festménye)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Fájl:Barabas_Miklos_Bem.jpg

[1] Piskinél Bem az erősítéseknek köszönhetően kb. 7500 fővel és 24 löveggel, míg Puchner kb. 5200 fővel és 24 löveggel rendelkezett.

[2] Ezt nagyban elősegítette, hogy a benyomuló cs. kir. csapatok kétharmadát már Bem beérkezése előtt visszavonták Galícia védelmére.

[3] Bem Nagyszeben megrohanásakor kb. 7000 főt és 30 löveget tudott bevetni, míg a cs. kir. és orosz helyőrség összesen kb. 6600 fővel és 18 löveggel rendelkezett. Ám a megerődített város védelme helyett a szövetségesek Nagyszeben előtt, a nyílt téren vették fel a harcot, ahol Bem lovassági és tüzérségi fölénye jobban érvényesülhetett. A vereség után pedig, noha a városban még sokáig lehetett volna védekezni, az orosz csapatok parancsnoka, Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin táborkari ezredes a visszavonulási vonalát féltve éjjel a kiürítés mellett döntött, ami miatt a még ellenálló cs. kir. csapatok is kénytelenek voltak meghátrálni.

[4] Tóth ezredes az erdélyi lengyel légió kényszersorozott, rendetlenkedő legényei, illetve a Bem által erőltetett, de a kormány által nem támogatott Beszterce környéki székely telepítési program miatt különbözött össze a tábornokkal. Csutak őrnagy az elrendelt támadás helyett Ioan Dragos képviselőnek az érchegységi románokkal való, Kossuth által is jóváhagyott megbékélési misszióját támogatta, ezért váltották le. Bauer őrnagy pedig Bem írásbeli parancsára várt a tábornok korábbi rendelkezésének megfelelően, ezért csak későn rendelte el Vízakna kiürítését február 4-én, ami miatt a tüzérség, valamint a poggyász nagy része a cs. kir. csapatok kezére került.

[5] Bem júliusban írt levelei szerint azt ígérte, ha teljhatalmat kap, úgy a rendelkezésre álló erőforrásokkal 6-8 hét alatt felszabadítja az országot, illetve azt javasolta Kossuthnak, hogy az ellenséges túlerő „ellensúlyozására” a hátráló magyar seregek parancsnokait egyszerűen váltsák le vagy végezzék ki.