1. A friedlandi lovasroham 1807. június 14-én. 

 A 18. század „kabinetháborúiban” a lovasfegyvernem mintha háttérbe szorult volna. A harc súlypontja egyre inkább a gyalogság tűzharcára tevődött át, miközben a lovasok gyakran a szárnyakra állítva viaskodtak egymással. Ez a viszonylagos hanyatlás vagy stagnálás elsősorban a „hagyományos” vérttel és gyakran karabéllyal felszerelt nehézlovasságot érintette. A könnyűlovas csapatnemek, elsősorban a magyar huszárok, német svalizsérek, francia lovasvadászok fontossága ugyanakkor a század közepétől megnőtt. Már az első koalíciós háború (1792–1797) idején is voltak arra mutató jelek, hogy a francia hadsereg fiatal és innovatív tábornokai a lovassági taktika területén is meg tudták lepni ellenfeleiket. Történt ez annak ellenére, hogy a francia nehézlovasság, mely rendkívül arisztokratikus fegyvernemnek számított, nemesi származású tisztjeit emigrációba kényszerítették, kicsapták a seregből vagy rövid úton a guillotine alá hurcolták. A lelkes önkéntesek tömegeit szinte azonnal be lehetett vetni gyalogságként, de a lovassági szolgálatot nem lehetett „gyorstalpaló” módon elsajátítani.

Az ekkor már évszázados tradíciókkal rendelkező vértes és lovaskarabélyos ezredeket 1791-től átnevezték egyszerűen lovasezredekké (Regiment de Cavalerie) A lovasság lendülete és gyorsasága azonban illett a „forradalmi” harcászathoz, de ezt inkább a huszárok és lovasvadászok képviselték. A vértesek és az ekkora már „középnehéz” lovasságnak számító dragonyosok eleinte nehezen találták helyüket ebben az új katonai kultúrában. A kitűnő, de fiatalon elhunyt Lazare Hoche tábornok a Sambre-Mosel hadsereg parancsnoka viszont már 1797 tavaszán kialakított egy nehézlovasokból álló hadtestet, amely a tartalék-erőkhöz tartozott és parancsnoka az arisztokrata származású Jean-Joseph d’ Hautpolt volt, aki később vértesei élén halt hősi halált Eylaunál. (Mikor a jakobinus kormányzat még 1794-ben el akarta távolítani ezrede éléről Hautpolt-t, a lovasok kardot rántottak parancsnokuk védelmében és a fogdmegek jobbnak látták angolosan távozni.) Hoche tehát Napóleonhoz hasonlóan a nehézlovasságot koncentrált módon, a centrumban, csatadöntő tartalékként kívánta alkalmazni. 

2. Jean-Joseph d’ Hautpolt hadosztály-tábornok (1754-1807)

Bonaparte Első Konzul hatalomra kerülése idején papíron egy hatalmas méretű lovasfegyvernemet örökölt a direktóriumi kormányzattól: nem kevesebb mint 85 ezredet (25 lovasvadász, 13 huszár, 20 dragonyos, 25 nehézlovas és két lovaskarabélyos) regimentet.  Ezen alakulatok, főleg a nehézlovasok, azonban nem a legjobb állapotban voltak. Utóbbiaknál komoly hiány volt az alkalmas nagytermetű és erős lovakban és az ehhez méltó kondíciójú, jól lovagló katonákban, illetve tisztekben. Bonaparte 1802-ben feloszlatott hét Cavalerie regimentet, a fennmaradó 18 közül hatot dragonyossá konvertált, további tizenkettőt pedig vérteslovas (Cavalerie Cuirassiers, 1803-tól csak Cuirassiers) ezreddé alakított. Utóbbiak kapták a legjobb legénységet, és ami a lovasságnál még ennél is fontosabb, a legjobb minőségű hátasokat. Az első számú ellenségnek a császári-királyi hadsereg vértesei számítottak és Napóleon ellenük készítette fel nehézlovasságát. A vértesek osztrák mintára azonban nemcsak visszakapták régen, már a 17. század végén levetett sisakjaikat és a 18. század folyamán fokozatosan elvesztett mellvértjeiket, hanem komplett cuirass-t kaptak hátvérttel. Ez a vértezet így nem kevesebb mint 9-10 kilogrammnyi súlyt jelentett! (A forradalmi haderőben egyedül az 1666 óta fennálló, magát az első ezrednek érző egykori Cuirassiers du Roi regiment tudta megőrizni vértjeit, melynek makacs parancsnoka, Merlin ezredes sikeresen ellenállt a központi nyomásnak. Napóleontól ez a regiment 1802-ben a 8. számot kapta, Merlin azonban a lótakarókra dacosan az 1-es számot hímeztette. Szigorú konzuli fejmosás lett az ügy vége és az ezredes kénytelen volt saját költségén kicseréltetni az 1-est, 8-asra.)

3. Mellvértek és sisakok a korabeli európai haderők lovasságában

A vértesek fő fegyvere a hosszú és nehéz egyenes, egyélű, közel egy méter pengehosszúságú pallos lett (AN IX majd AN XI mintájú, tehát 1801. és 1803.) melynek forgatása komoly testi erőt és gyakorlatot igényelt. A hosszú penge egyik célja a menekülő gyalogosok lóhátról történő kényelmes ledöfködése volt. A tisztek enyhén ívelt pengéjű vagy egyenes sabre de bateille-nak nevezett kardokat használtak. A nehézlovasságot felszerelték ezen kívül a lovassági közelharcban szerephez jutó védőfegyverrel, vagyis egy pár pisztollyal, illetve a gyalogos őrszolgálat ellátására a vérteseket (a tisztek és a kürtösök kivételével) 1811-től szuronyos karabéllyal is ellátták.

A vértesek kaptak még néhány jellegzetes és jól eltalált, később ikonikusnak bizonyuló ruházati elemet: medvebőr turbánt antik mintájú acélsisakjuk köré, melyre réz „taraj” és hatalmas lófarkas forgó került. A pletykák szerint maga a császár is csináltatott magának vértes egyenruhát, ám valószínűleg egyetlen pillantás a tükörben meggyőzte a korzikait, hogy ezt a viseletet nem neki találták ki.

A vértesek és karabélyosok ugyanakkor soha sem voltak részei a híres napóleoni gárdának, bár válogatott csapatoknak számítottak, ennek megfelelően magasabb zsoldban részesültek, és viselhették az elit egységek jelvényeit: a vörös vállbojtokat és a lángoló „bombát” ábrázoló gránátos jelvényt. A vértesek a téli időszakban(!) viselhettek bajuszt, de az ábrázolások tanulsága szerint a derék lovasok egész évben büszkén hordták arcszörzetüket.   

4. Francia vérteskatona 1809-ben

A francia iparnak nem kis gondot okozott több ezer jó minőségű mellvért legyártása a 12 vértesregiment számára, A vértek tesztelése kezdetben három, 30 lépésről leadott puskalövéssel történt. Ennek a minőségi követelménynek azonban olyan kevés darab tudott megfelelni, hogy végül egyetlen, távolabbról (80 lépésről) kilőtt golyóra csökkentették a próbalövések számát. 1805-re mind a 12 vértesezred megkapta az előírt cuirasst. A vértekből olyan óriási mennyiség volt raktáron, hogy 1814 után a francia zsákmányanyagból az addig vértezetlenül szolgáló porosz és orosz nehézlovasságot is fel lehetett szerelni.

A nehézlovassághoz szükséges nagytermetű és erős hátasokat a franciák nagy számban zsákmányoltak az 1805. és 1806. évi hadjáratban német területeken. A német fajták a nehézlovassági szolgálat tekintetében messze felülmúlták a Franciaországban tenyésztett lomha ún. normann lovakat, melyek bár nagyok és erősek voltak az ügetési sebességnél gyorsabban nem bírtak haladni. Árulkodó a La Chausse-i lovassági ütközetről (1814) készült kép, melynek tanulsága szerint a francia vértesek előre szegzett pallossal, lényegében állva várjak a porosz huszárok támadását.

 5. A lovassági ütközet a franciaországi hadjárat során La Chausse-nál 1814. február 10.  (A Champaubert környéki harcok részeként) 

A papíron két ezredbe szervezett, de gyakorlatilag mindig egy dandárba összefogott és egy alakulatnak számító lovaskarabélyosok kezdetben nem kaptak vérteket, hanem a Császári Gárda lovasgránátosaihoz nagyon hasonló egyenruhát viseltek, medvebőr süvegekkel, de az 1809. évi hadjáratban olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy a császár elrendelte számukra is a cuirass és a sisak viselését. Az antikizáló karabélyos egyenruha pompája és extravaganciája a napóleoni korszak mércéjével mérve is kiemelkedő volt.

6. Francia karabélyos 1809 utáni egyenruhában

Az 1805 őszén meginduló immáron „napóleoninak” nevezett háborúk folyamán a francia nehézlovasság teljes egészében Joachim Murat marsall (aki valamilyen rejtélyes okból a „Nagyadmirális” címet is viselte, bár talán csónakban sem ült soha életében) parancsnoksága alatt álló lovassági tartalékhadtestbe került. Az egyes hadtestek között szétosztott könnyűlovasok (huszárok és a lovasvadászok) illetve a dragonyosok végezték az előőrsi illetve menetbiztosítási feladatokat és „függönyként” rejtették el a Grande Armée felvonulását. A vértesek és a karabélyosok mentesítve voltak minden efféle fáradságos feladat alól. Egyetlen dolguk volt: a hadjárat csúcspontján, a döntő csata döntő pillanatában összpontosítva acélförgetegként áttörni a már jól megpuhított ellenség centrumát. A sikert tehát voltaképpen nem önmagában a lovasság garantálta, hanem a pusztító tüzérségi tűz és a szívósan előrenyomuló gyalogság illetve az ellenséget folyamatosan nyugtalanító tirailleurök és voltigeurök. A nehézlovasság tehát (vagy bármilyen csatatéren bevetett lovasság) a „siker kifejlesztésében” játszott nagy szerepet, vagyis a már ingadozó ellenség megfutamítását kívánta elérni vagy annak rendezett visszavonulását tudta nagy hatékonysággal pánikszerű meneküléssé tenni. Az ellenséges nehézlovassággal szemben is csak a szintén erős és nagy hátasokat megülő nagydarab lovasok tudtak eredményesen szembeszállni. Napóleon gondolkodására a lovassággal kapcsolatban minden bizonnyal nagy hatást tett a marengói csata (1800. június 14.) során történtek, amikor a reménytelen helyzetben lévő franciákat Kellermann tábornok alig 400 fős lovasságával végrehajtott rohama mentette meg, utat nyitva és időt nyerve Desaix híres ellentámadásának.

A nehézlovas csapatnem 1805 és 1809 között érte el legnagyobb hatékonyságát. A vértesek kitüntették magukat Austerlitznél és Jénánál, de döntő szerephez tulajdonképpen egyetlen összecsapásban jutottak. Az orosz haderővel vívott eylaui csata második napján, 1807. február 8-án a tartalék nehézlovas hadtestnek és a gárda lovasságának számtalanszor megfestett rohama a hóviharban helyreállította a megsemmisült francia centrumot és a sima vereséget véres döntetlenné alakította.

7. Murat lovastömege Eylaunál. 1807. február 8. 

A francia nehézlovasság újabb próbatétele az 1809. április 22-i eggmühli csata után következett. A csatát követő esti osztrák visszavonulásban Károly főherceg lovassága és a francia vértesek az Alteglofsheim melletti tükörsima terepen, holdfénynél csaptak össze. A nehézlovasság harcát mindkét részről huszárok, könnyűlovasság és lovastüzérség támogatta. A heves közelharcban a francia vértesek hátvértjük miatt igen komoly előnyben voltak, de ez az összecsapás is megmutatta, hogy amíg a napóleoni hadigépezet mestere az erőösszpontosításnak, addig az osztrák hadvezetés erre képtelen volt. A két császári vértesezredre és két magyar huszárezredre, illetve egyetlen svalizsérezredre csak az első lépcsőben két francia karabélyos-, négy vértesezred, a szárnyakon pedig badeni és württembergi kötelékek zúdultak és a tüzérségi fölény is nyomasztó volt. Marbot visszaemlékezése szerint a közelharc annyira egyenlőtlen volt, hogy egyetlen elesett francia vértesre 9-10 vagy még több halott vagy sebesült császári-királyi lovas esett. (Az osztrák források természetesen nem támasztják alá Marbot adatait erről a „mészárlásról.” A két érintett császári-királyi vértesezred, a Császár- és a Gottesheim-vértesek 32, illetve 12 fő hősi halottat, 27 és 50 fő sebesültet jelentettek.)

 8. A nagy ellenfelek: a császári-királyi vértesek 

Az 1809. május 21-22-i Aspern-Essling-i csata jól megmutatta a napóleoni taktika határait a nehézlovasság vonatkozásában. Az összecsapás mindkét napján az osztrák centrumot Napóleon lovassági támadással igyekezett semlegesíteni vagy megtörni. A császári-királyi tüzérség és az osztrák gyalogság tömör, de mégis rugalmas tömeg-alakzata azonban visszavetette Nansouty és Arrighi és az őket támogató könnyűlovasság rohamait.  A második nap délutánján a vértesek nagyon közel jártak ahhoz, hogy megtörjék az osztrák gyalogság ellenállását, de Károly főherceg a 15. Zách-gyalogezred zászlaját megragadva személyesen állította helyre a rendet és a franciák hatalmas veszteségeket szenvedve visszavonultak. A döntő wagrami csata (1809. július 5-6.) második napján a vértesek és karabélyosok jóformán el sem érték az osztrák vonalakat, a pusztító ágyú- és puskatűzben összeomlott a centrumban végrehajtott rohamuk, bár nyertek némi időt Napóleonnak.

A Grande Armeé-ban nemcsak a francia haderő fejlesztette a nehézlovas csapatnemet. A Szász Királyság két nagyszerű vértesezreddel rendelkezett, akik sok szempontból túlszárnyalták a franciákat. Az újonnan létrehozott Vesztfáliai Királyság vértesei szintén jelentős erőt képviseltek. A francia szatellitállamnak számító Hollandia és a Varsói Nagyhercegség szintén szervezett egy-egy vértes regimentet, előbbit azonban 1810-ben az országgal együtt 14. számon inkorporálták a francia haderőbe. A francia, szász és vesztfáliai vértesek emlékezetes fegyverténye volt a Nagy Redout megrohamozása és elfoglalása a borogyinói csata alatt, vagyis lovasság foglalt el frontális támadással tábori erődítéseket, de óriási áldozatok árán.

Az 1809-es háború mégis fordulópontot jelentett Grande Armée kivérzett nehézlovasságának történetében. Bebizonyosodott, hogy a napóleoni háborúk csúcspontján megfigyelhető „lovassági reneszánsz” a csatamezökön elérte lehetősége határait. A lovasság már csak igen speciális körülmények között volt alkalmas sikert elérni az ellenséges gyalogsággal és tüzérséggel szemben. Ennek sok oka lehetett: a lőfegyverek (lassú) fejlődése, a napóleoni lovasság felhígulása és a gyalogsági taktika fejlődése.

Az 1812. évi oroszországi hadjárat a Grande Armée lovasságának sírját jelentette. A hatalmas veszteségekhez, a pusztító körülmények mellett (az óriási távolságok, a sztyeppei forróság és vízhiány majd a hideg) hozzájárultak Napóleon és Murat könnyelmű és voluntarista döntései, amelyek számtalan ló pusztulását okozták. A túlélő lovasok is hátas nélkül, gyalog tértek vissza. A 6. vértesezred 900 fővel lépte át az orosz határt. 200 fő szerencsésen visszatért, míg lovaik egytől-egyig elpusztultak. Néhányan zsákmányolt kozák pónikon poroszkáltak, melyek olyan kicsik voltak, hogy a nagydarab vértesek lába a földet súrolta.

Amíg a gyalogság pótlása sorozással és erőltetett ütemű kiképzéssel megoldható volt, megfelelő lovak és ezekkel összeszokott lovasok gyors előteremtése lehetetlen feladatnak bizonyult. Murat vezetésével azonban az újonc francia lovasság még elért egy figyelemreméltó sikert az 1813. augusztus 25-26-i drezdai csata során, melynek kárvallottja éppen egy osztrák hadosztály volt Meskó József altábornagy parancsnoksága alatt. A francia lovasság dolgát azonban megkönnyítette, hogy a súlyos esőzések miatt a gyalogság lőfegyverei használhatatlanná váltak.

A napóleoni háborúk festői finiséül a francia vértesek rohamai szolgáltak a brit négyszögek ellen a waterlooi (pontosabban Mont Saint Jean-i) csatamezőn 1815. június 18-án. A festői lovasrohamot közelebbről megnézve azonban kiderül, hogy a derék kürasszíroknak, akik sokan maguk is újoncok voltak, nagyobb gondot okozott betöretlen hátasaik kezelése, mint a brit gyalogság. Kérdés, hogy a 10 évvel korábbi francia nehézlovasság Murat vezetésével mire lett volna képes az ekkor már alaposan megpuhított ellenséggel szemben?

 9. A francia vértesek rohama a waterlooi csatában. A festmény által sugallt vad küzdelemmel ellentétben a brit gyalogság inkább megkönnyebbült amikor Napóleon vértesei időről-időre megindultak ellenük, mert akkor szünetelt a pusztító tüzérségi tűz. 

Lázár Balázs

 Felhasznált irodalom

Bukhari, Emir – Mcbride, Angus: Napoleon’s Cuirassiers and Carabiniers. (Man-at-Arms Series 64) Osprey Publishing, 2000.

Elting, John R.: Swords around a Throne. Napoleon’s Grande Armée. London-New York, 1989.

Keegan, John: Waterloo. Budapest, 1990. 

Ortenburg, Georg: Waffen der Revolutionskriege. 1792–1848. 2005.

Wenke, Ernst: Geschichte des k.u.k. 1. böhmischen Dragoner-Regiments Kaiser Franz.

Wrede, Alphons: Geschichte des K.u.K. Mährischen Dragoner Regimentes Friedrich Franz IV. Grossherzog von Mecklenburg-Schwerin Nr. 6.

Képek forrásai

1. A friedlandi lovasroham. Jean-Louis-Ernest Meissonier festménye: Wikiwand

2. Jean-Joseph d’ Hautpolt : Wikipedia

3. Mellvértek és sisakok: Ortenburg: Waffen der Revolutionskriege...

4. Francia vérteskatona: Wikipedia.

5. Vértesek és porosz huszárok harca: Ortenburg: Waffen der Revolutionskriege..

6. Francia lovaskarabélyos: Wikipedia

7. Murat rohama: Jean-Antoine-Siméon Fort festménye: Wikimedia Commons

8. Császári-királyi vértesek 1815-ben: Ottenfeld, Rudolf Otto von - Teuber, Oscar: Die österreichische Armee von 1700 bis 1867. 

9. A vértesek rohama Waterloonál. Henri Félix Emmanuel Philippoteaux festménye: Wikiwand.