Az ágyúk között ott egy nagy testes bronzágyú guggolt. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó való. A betűk és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.
- Ez a Baba, - mondotta Dobó. - Olvasd a feliratát.
Az ágyú derekán koszorúba hajló két pálmalevél között ez a mondat ragyogott: Erős várunk nekünk az Isten!

Mint tudjuk, az ördög a részletekben lakozik. Gárdonyi leírásában ugyanis van igazság, hiszen a Baba ágyú nem kitalált fegyver, valóban részét képezte Eger 1552. évi lövegparkjának. Hogy nagy volt-e és testes, az viszonyítás kérdése. Ha valóban volt is felirata, nagy valószínűséggel latin nyelvű lett volna. De ez hagyján! Ám az a bizonyos emberfej nagyságú golyó finoman szólva is erős túlzás. Hogy miért?

Nem tudom, létezik-e statisztika arról, mekkora egy átlagos emberi fej „átmérője”, de talán nem járok messze az igazságtól, ha 20-25 cm-t veszek alapul. Ha ezt átszámítjuk vasgolyóra, akkor 33-64 kg-os értéket kapunk, amely egy nagyméretű, több tonnás ostromágyú kalibere. Egyáltalán volt-e Egerben ekkora löveg, illetve mekkora volt pontosan a Baba ágyú?

Jelenet az Egri csillagok c. filmből. Lehet, hogy épp a Babát irányozza Dobó és Bornemissza?

Mindenekelőtt nézzük meg, hogyan is állt Eger a tüzérséggel 1552-ben. Tinódi csak öregágyúkról és tarackokról tesz említést.[1] Gárdonyi a fenti idézeten túlmenően egy további leírást is adott, akkor, amikor Dobó körbevezette a várban Bornemisszát:

- Nézd ezt a gyönyörü ágyút, - mondotta Dobó az ágyút megsimítva. - Béka a neve. Mikor ez kuruttyol, a török megérzi az essőt!
Az ágyú bronzból volt. Ki volt fényesitve ragyogóra. S vasazott erős tölgyfa-ágyával együtt, valóban olyan volt, mint egy ülő béka.

Gárdonyi a vár teljes ágyúparkját is felsorolta a regényben, midőn eskütétel előtt Dobó ismertette a tisztekkel a vár fegyverzetét:

Gergely olvasta:
- Nagy bomba-ágyú egy, másik nagy bombaágyú, Béka nevű és Baba nevű kettő: A királytól három ágyú. Perényi Gábortól négy ágyú. Serédy Benedektől egy ágyú.
...
- Öreg réztarack, faltörő: öt. Vastarack ugyanilyen: öt, Őfelségétől réz-faltörő: négy. Golyó-öntő a faltörőkhöz és szakálasokhoz: huszonöt. Dupla prágai szakálas ágyú: kettő. Seregbontó szakálas ágyú: öt.
...
- Prágai és csetneki réz és vas szakálas: háromszáz. Kézi puska: kilencvenhárom. Német kézi puska: százkilencvennégy.[2]

Ez összesen huszonhét ágyú, öt seregbontó és 587 különböző kaliberű kézi lőfegyver. Ehhez járult még a várba érkező segélycsapatok által magukkal vitt, ismeretlen számú kézi lőfegyver. Mindezek együtt jelentős tűzerőt képviseltek. De lássuk újfent a részleteket.

Tudomásom szerint Eger várának hadi felszereléséről 1552-ből nem maradt fenn jegyzék. Rendelkezésünkre áll viszont az 1551-ben felvett leltár, amelyben a következők szerepelnek:

Látható, hogy a regénybeli és az 1551. évi lista többé-kevésbé egyezik: huszonegy ágyú, öt seregbontó és 630 kézi lőfegyver. A különbséget az 1551. évi leltár elkészülte és az ostrom kezdete közötti időszak változásai magyarázhatják, már amennyiben Gárdonyi ismerte az 1551. évi leltárat, és abból indult ki. Eddig rendben is van a dolog.

Csak hát a lövegek neveinek magyarítása nem sikerült túl jól, és ezzel együtt ugyanaz a probléma jelentkezik, amelyről a zarbuzán esetében is szóltam már. Azt még meg lehet magyarázni, hogy Gárdonyi az irodalmár szabadságával élve a korban általános értelemben használt latin bombarda szót bomba-ágyúnak „fordította”, felteszem, a hangalak hasonlósága miatt. Csakhogy a bombarda a korabeli terminológiában egyszerűen nagyobb ágyút jelentett, mindenféle konkrét besorolás nélkül. Ráadásul semmiféle bombát, azaz robbanó lövedéket nem lőttek belőlük, merthogy ekkoriban ilyesmivel legfeljebb bátor tüzérek kísérleteztek, akik nem túlságosan aggódtak saját életükért. Az ágyúk alapvető lövedéke a „szimpla” vasgolyó volt, és még sokáig az is maradt. Ezért is tartom egyébként nevetségesnek, midőn a korban játszódó kosztümös filmekben az ágyúlövedékek becsapódását hatalmas robbanás kíséri és katonák tucatjai repülnek szanaszét. Hja kérem, látvány és hatás mindenek felett!

Egyébként, ha már magyar nyelvű párhuzamot keresünk a bombardának, akkor épp a bombardát lehetett volna öregágyúnak mondani, hiszen ez a típusnév Tinódinál is szerepel, lévén az öreg itt egyszerűen nagyot jelentett.

Az egri vár Perényi Gábortól kapott bombardájához hasonló 24 fontos ostromágyú (németül Halbe Karthaune)

A későbbi leltárakból (1554, 1555) pontosan tudjuk, hogy a Perényi Gábortól érkezett nagy bombarda 25 fontos (kb. 14 kg-os) golyókat lőtt, tehát ez valódi ostromágyú volt. A Béka már csak 11 fontos (kb. 6,2 kg-os) golyóra járt, tehát minden bizonnyal egy nagyobb mezei ágyú lehetett. A Baba azonban csupán 4 fontos (kb. 2,3 kg) volt, így ez a kiskaliberű mezei ágyúkhoz tartozik. Lövedéke, ha jól számoltam, 4,12 cm-es átmérőjű. Ennyit az emberfej méretű vasgolyóról.

Németül egyébként Falkaunnak nevezték ezt az ágyúfajtát, amelyről a magyar iratokban falkonyként olvashatunk. A német név valóban sólymot jelent, ámde a sólyomágyú, kígyó, csatakígyó elnevezések hiába hangzanak szépen, jobbára mégis csak a regényírók fantáziájában létezik, a gyakorlatban én a törökkori iratokban nem találkoztam e nevekkel.

Az ostrom után, 1553-ban egyébként feljegyezték, hogy Perényi bombardája a csőszájnál megsérült és ezért egy darabot lefűrészeltek belőle. A problémát valószínűleg az okozta, hogy a harc során nem tudták a csövet kellően lehűteni és a túlzott hőterhelés miatt nem bírta el a töltet robbanásakor fellépő nyomást. A Baba ugyanilyen csonkítást volt kénytelen elszenvedni, de más okból. Az ostrom során ugyanis eltalálta egy török lövés, amelytől az eleje megrepedt. A sérült részt itt is egyszerűen lefűrészelték, majd vasabroncsokkal erősítették meg a csövet. Ezek a beavatkozások nyilván csökkentették a lövegek hatékonyságát, mivel csökkent a hatásos lőtávolság, és csak kisebb adag lőport lehetett beletölteni. Ám a gyengébb ágyú is jobb volt, mint a semmilyen, az újraöntés pedig meglehetősen drága mulatságnak bizonyult volna, jóllehet az efféle megoldás sem példátlan.

Az imént leírt három löveg mellett szereplő kisebb példányok méreteit nem lehet megállapítani. Az 1551. évi leltárban szereplő falkonéta típusmegjelölés is általános elnevezésnek tekinthető, kisebb, 1-3 fontos (0,5-1,5 kg-os) golyókat lövő mezei ágyúkat értették alatta. A nagyobb baj megint az, hogy Gárdonyi ezt tarackként „fordította”. Valószínűleg Tinódit követte. A korabeli magyar nyelvhasználat ugyan ismerte a szót, de az ágyútípusnak, amelyre ez mondták, vajmi kevés köze van a modern kori tüzérség azonos nevű lövegeihez. Manapság a tarack az ágyúnál rövidebb csövű, azoknál kisebb kaliberhosszúságú, többnyire nagyobb űrméretű típus. A 16–17. században e nevet egy, a falkonétáknál átlagban nagyobb kaliberű lövegre alkalmazták, amely azonban még mindig kifejezetten a mezei ágyúk kategóriájába tartozott. S ahogyan a Baba ágyúba sem lehetett emberfej nagyságú golyókat tölteni, úgy a tarackok sem tartoztak a faltörők, azaz az ostromágyúk közé.

Egy 24 fontos ostromágyú (felül), illetve egy 16 és egy 10 fontos mezei ágyú (alul) méretarányos rajza

Továbbhaladva, a szakállaságyú sem túl szerencsés szóhasználat, bár ez legalább megint megmagyarázható. Arról már korábban írtam e blogon, hogy a nagykaliberű szakállasok hatalmas súlyuk és visszarúgó erejük miatt biztos alátámasztást igényeltek. Ez, mint ott jeleztem, lehetett a lőrés pereme, egy vastag gerenda, egy nagyobb falomladék, amelybe a szakállt be lehetett akasztani. Némely nehezebb példányokat viszont saját állvánnyal láttak el. S valóban, az idézett 1551. évi leltárban szerepelnek Prágai dupla szakállasok állványon. Ez az állvány lehetett egy egyszerű háromlábú alapzat, amelynek tetejére egy forgó csapon rögzítették a fegyvert, vagy egy speciális kerekes lafetta, amelyet németük Bocknak neveztek. Bármelyiket is használták, ettől a fegyvernek amolyan „ágyús” kinézete lett. A dupla pedig, miként az öreg, nem jelent konkrétan meghatározható (űr)méretet, csupán annyit, hogy a „szimplánál” nagyobb.

A „szakállaságyú”

A Seregbontó szakállas ágyú, mint ahogy az imént már jeleztem, szintén hibás elnevezés, hiszen nem jelentett mást, mint egy, rendszerint kerekes taligára egymás mellé rögzített szakállascsöveket. Ha a fennmaradt példányokat, illetve a korabeli ábrázolásokat nézzük, rendkívül változatos és ötletes konstrukciókkal találkozunk. Eger esetében azonban valószínűleg csupán egy egyszerű, egymás mellé fektetett csövekre kell gondolnunk, már csak azért is, mert az öt darab seregbontóban mindössze 28 csövet használtak, tehát átlag 5-6 darabot. A seregbontó, amelyet a német terminológia az orgonasípokhoz való hasonlatosság okán orgonának (Orgel) nevezett, a korszak amolyan gyorstüzelő fegyvere lehetett. A csövek gyúlyukai fölé ugyanis egy fém csatornát rögzítettek, amelybe puskaport szórtak, amely, miután az egyik oldalon begyújtottak, villámsebesen végigégett, és közben beindította a csövek töltetét. A neve alapján nyilvánvaló, hogy a tömegben rohamozók sorainak megbontására kiválónak bizonyult. A probléma azonban megint töltésnél jelentkezett, mert hiába a néhány másodperc alatt leadott tucatnyi lövés, ha utána fél órába telik, mire a fegyver újból tűzkésszé válik.

Seregbontó

A fentebbi latin nyelvű felsorolásban akad még egy, számomra sem nagyon értelmezhető megnevezés: Mozsarakhoz hasonló falkonéták. Elsőre (és másodszorra is) fából vaskarika. Mint már említettem, a falkonéta kiskaliberű mezei ágyú, amely – szaknyelven szólva – alacsony szögtartományban tüzel. Ez nagy általánosságban maximum +20 fokos csőemelkedést jelent, de inkább kevesebbet. A mozsarak viszont – ezt a török ágyúknál írtam le – nagyon rövid csövű, néhány fonttól néhány száz fontig terjedő űrmérettel rendelkező lövegfajta, amely magas, akár 45 fok feletti szögtartományban veti (és nem lövi!) ki lövedékét. Ezért hívják ezeket összefoglalóan vetágyúknak. Ráadásul a falkonétákat kerekes lafettára tették, míg a mozsarak többnyire kerék nélküli ágyazaton, ún. zsámolyon nyugodtak. Tehát valószínűleg örök rejtély marad, hogyan nézhetett ki egy falkonétába oltott mozsár. Vagy csak összeíró nem volt tisztában a fogalmakkal?

Mozsár

Még egy fontos részlet. Nem tudom, feltűnt-e nyájas Olvasómnak, hogy az oszmán tüzérségről szóló korábbi blogbejegyzésemben, az oszmánok óriáságyúiról szóló szakaszban odaírtam, hogy a Konstantinápoly alatt használt példányokat bronzból öntötték, míg az ott példaként említett nyugat-európai társaikat kovácsoltvas rudakból és gyűrűkből rakták össze. Ha megnézik akár az Egri csillagokból, akár az 1551. évi leltárból vett részleteket, majd mindenütt ott találjuk a lövegcső anyagára utaló jelzőt. Egy vállrándítással is el lehet intézni: nem mindegy? Hát bizony nem!

A bronzöntés technológiája a 9. század óta ismert, és a korábban szerzett tapasztalatok sokat segítettek az ágyúk előállításánál. Az első, máig fennmaradt, a svédországi Loshultban talált csövet [http://albrechts.se/tag/loshult/] a 14. század első felében öntötték, mégpedig – mint az anyag elemzése kimutatta – az alsó-magyarországi rézbányákból származó ércből. A vas, mint alapanyag esetében már nem ilyen egyszerű a helyzet. A 16. század közepe előtt ugyanis az öntéssel készült vascsövek túlságosan ridegnek bizonyultak, nagyon könnyen megrepedtek, rosszabb esetben felrobbantak, nem kevés tüzér halálát okozva. Az imént említett másik eljárás, a vasrudak és -gyűrűk használata viszont roppant körülményesnek és időigényesnek bizonyult. Amint azonban a 15. század második felére az öntéstechnológia javításával sikerült jóval megbízhatóbb bronz lövegeket előállítani, a vas egy évszázadra szinte teljesen kikerült az ágyúk alapanyagai közül. Csupán egész kicsiny, egy-két fontos darabokat készítettek belőle. A bronznak jószerével egyetlen hátrányát lehet megemlíteni a vassal szemben, mégpedig azt, hogy háromszor–ötször annyiba került, és a megfelelően erős csövekhez arányosan több kellett belőle, mint a vasból. De már akkor is tudták, hogy olcsóbb egy drága, de sokáig működőképes példány, mint sok, kevesebbe kerülő, de felrobbanó darab.

A vasból öntött ágyúk új korszaka 1543-tól köszöntött be, midőn Angliában egy közelebbről sehol meg nem nevezett technikai fejlesztés történt. A korábbi öntvények ridegségét feltehetően a fém magas széntartalma okozta, amelyet valamilyen új olvasztási eljárással sikerült kellően csökkenteni.[3] Az időpont és az új módszert bevezetők személye némileg bizonytalan, de ettől kezdve tanúi lehetünk a vaságyúk kezdetben lassú, később, a 17. században erőteljesen felgyorsuló térnyerésének. Az igazi áttörést e téren a francia és az angol flotta vaságyúkkal történt átfegyverzése hozta meg.

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha az egri vár tüzérségét értékelni kellene, akkor a lövegek számát, minőségét, a lövegpark összetételét kevésnek és gyengének kell minősítenünk, tekintve egyrészt az egri vár hatalmas kiterjedését, másrészt a védendő objektumok számát, harmadrészt az ellenség fölényét e téren is. De persze nyilvánvaló, hogy egy gyengébb fegyvert is lehet célszerűen és hatékonyan alkalmazni, ha megfelelő kezekbe kerül. Márpedig Dobó és tüzérei láthatóan értették a dolgukat, így a kevés löveg, kiegészítve a kézi lőfegyverek tömeges használatával, elegendőnek bizonyult a sikerhez.

Domokos György

Irodalom

Domokos György: Várépítészet és várharcászat Európában a XVI–XVII. században.
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Hodoltsag-a-hodoltsag-kora-magyarorszag-torokkori-tortenete-1/hadseregszervezet-es-haditechnika-3874/varepiteszet-es-varharcaszat-europaban-a-xvixvii-szazadban-buda-1686-evi-ostromanak-technikai-elemzesehez-3E08/

Domokos György: Váraink fegyverzete és felszerelése a XVI–XVII. században az inventáriumok tükrében.
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Hodoltsag-a-hodoltsag-kora-magyarorszag-torokkori-tortenete-1/a-vegvari-rendszer-kiepitese-es-ellatasa-4003/varaink-fegyverzete-es-felszerelese-a-xvi-xvii-szazadban-az-inventariumok-tukreben-5169/

Volker Schmidtchen: Bombarden, Büchsen, Befestigungen. Düsseldorf, 1977.

Edmund. B. Teesdale: Gunfounding in the Weald in the Sixteenth Century. London, 1991. (Royal Armouries Monograph 2)

Források

Eger 1551. évi leltára
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Kamara Archívuma, E 554 Városi és kamarai iratok, Folia Latina 1180/IV. fol. 37v–45r.

Eger 1554. évi leltára
Österreichisches Staatsarchiv, Finanz- und Hofkammerarchiv, Hoffinanz Ungarn, 1554. febr. 19. fol. 56r–59r.

Eger 1555. évi leltára
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Kamara Archívuma, E 554 Városi és kamarai iratok, Folia Latina 1180/X. No. 21. fol. 1r–12v.

Képek

1 Jelenet az Egri csillagok c. filmből

2 Az egri vár Perényi Gábortól kapott bombardájához hasonló 24 fontos ostromágyú (Halbe Karthaune)
Anton Faulhaber–Johann Matthäus von Faulhaber: Artilleriekunst III. Tafelband. 1680–1702. Bayerische Staatsbibliothek, BSB Cod. icon. 227b.
https://daten.digitale-sammlungen.de/0005/bsb00056247/images/index.html?id=00056247&groesser=&fip=qrsenyztsyztseayaweayawxdsyd&no=1&seite=1

3 Egy 24 fontos ostromágyú (felül), illetve egy 16 és egy 10 fontos mezei ágyú (alul) méretarányos rajza
Friedrich Meyer: Büchsenmeister- und Feuerwerksbuch. Bayerische Staatsbibliothek, BSB Cgm 8143 [s.l.] 1594
https://daten.digitale-sammlungen.de/~db/0008/bsb00082353/images/

4 A „szakállaságyú”
balra: Zeugbuch Kaiser Maximilians I. Bayerische Staatsbibliothek, Cod.icon. 222.
https://daten.digitale-sammlungen.de/~db/0002/bsb00020956/images/index.html?seite=00001&l=de
középen: „Bockgeschütz” a szigligeti várban. A szerző felvétele.
jobbra: szakállas puska háromlábú állványon
https://www.feuerwaffen.ch/waffenkammerbilder.htm

5 Seregbontó
The organok organ gun held in the collection of the National Museum of the History of Ukraine (source: National Museum of the History of Ukraine; Inv.№ З-1496. Photo by M. Verkhoturova).
https://ultimaproject.org/2020/07/09/a-17th-century-organ-gun-from-lviv/

6 Mozsár

Faulhaber, Anton–Faulhaber, Johann Matthäus von: Artilleriekunst II. Tafelband. Bayerische Staatsbibliothek, BSB Cod. icon. 226. 1671-1702
https://daten.digitale-sammlungen.de/~db/0005/bsb00056244/images/index.html?seite=00001&l=de

[1] https://mek.oszk.hu/01100/01100/. Tinódi Sebestyén összes költeménye.

[2] https://mek.oszk.hu/13300/13387/html/. Ez a regény 1909. évi kiadása, az idézetek nyelvezete, helyesírása annak a kornak felel meg.

[3] Bán Attila, a Hadtörténeti Múzeum munkatársának véleménye, aki alapos öntéstechnikai ismeretekkel rendelkezik.